Nyughatatlan özvegyek – kritika


nyug

Nyughatatlan özvegyek (Widows) rendező: Steve McQueen, szereplők: Viola Davis, Michelle Rodriguez, Liam Neeson, Colin Farrell, Daniel Kaluuya, Robert Duvall, Elizabeth Debicki, angol-amerikai thriller, 128 perc, 2018. (16)

Gyászfeldolgozás

A Nyughatatlan özvegyek nem egy szokványos heist mozi, mert az akció csak okozat, a szükséges rossz, az ok maga sokkal inkább lélektani és politikai eredetű. A bűnt járja körül egy szűkebb lakókörnyezetben, miközben fontos szerephez jut a gyász is.

Adott négy férfi – többen közülük férjek és apák -, akik abból élnek, hogy másokat kirabolnak. Semmi nem tart örökké, egy balul sikerült akció során mindannyian életüket vesztik, tetemes adósságot hagyva maguk után. A meglopott rosszfiúk elsőként a banda vezetőjének özvegyét találják meg, egy hónap haladékot adva a 2 millió dolláros összeg előteremtésére. A nő nem tehet mást, felkutatja a többieket, hogy közösen találjanak megoldást a problémára.

nyug2

Aki kétórányi akcióra számít, az bizony csalódni fog, a Nyughatatlan özvegyek estében maga a rablás – hiszen honnan a fenéből szereznének 2 millió dollárt – alig tesz ki néhány percet, a cselekmény ugyanis sokkal inkább egy lélektani drámából és egy politikai thrillerből lett összegyúrva. Az özvegyek ugyanis nem bűnözők. Együtt éltek ugyan egy bűnözővel, elfogadva annak tényét, hogy minden, ami körülveszi őket lopott pénzből van, de tevőlegesen soha nem vettek részt az akciókban (nem is ismerik egymást). Most az életük a tét és arra vannak kényszerítve, hogy maguk is bűnözővé váljanak, de ez nem megy varázsütésre egy szemvillanás alatt. A filmnek van egy politikai szála is, ugyanis a környéken, ahol élnek, választások közelednek, amibe akarva-akaratlan belekeverednek. Ebben a férfiak uralta világban, amit az erőszak és a hatalomvágy mozgat tulajdonképpen semmi keresnivalójuk nincs, de az elhunytak révén mégis a részeseivé válnak.

nyug3

Ezúttal szerencsére nem egy régi klasszikus újraélesztéséről van szó női szereplőkkel, a sztorit eredetileg is nőkre írták még valamikor a nyolcvanas években. Azon túl, hogy a cselekmény színhelye átkerült napjaink Chicagojába, a modernizálás nem herélte ki a férfiakat és olyan hús-vér női karaktereket eredményezett, akik nem tolják túl a girlpowert. A történet és a mondanivaló így nem válik önmaga paródiájává, mint ahogy az sok filmről elmondható mostanság.  Az özvegyek sokfélék, vannak köztük afro-amerikaiak, latinok és kelet-európaiak, van, aki dolgozik és van, akit eltartanak, egyeseket szeretnek, másokat pedig vernek és/vagy megaláznak. Egy szűkebb közösség tagjai ők, melynek bemutatására ugyanúgy nagy hangsúlyt fektet a film, egy ír gyökerekkel bíró dinasztia vezette kerületről van szó, amire a feketéknek fáj a foguk, nem válogatva a piszkos eszközökben.

Első olvasatra az alkotók talán túl sokat vállaltak, de szép lassan van felvezetve és adagolva minden, talán egy kicsit lehetett is volna fokozni az iramot. Pontos, precíz alkotás gyászról, bűnről, hatalomvágyról és a nemi szerepekről, melyhez Hans Zimmer zenéje diktál feszes tempót.

85

Hozzászólások

hozzászólás

Előző cikk Eredeti szereposztással tér vissza a Miért éppen Alaszka?
Következő cikk The Beatles: A fehér 50 árnyalata