Russian Doll, készítők: Leslye Headland, Natasha Lyonne, Amy Poehler ,szerepők: Natasha Lyonne, Charlie Barnett, Greta Lee, Elizabeth Ashley, Rebecca Henderson, Jeremy Bobb, amerikai vígjáték, misztikus, dráma, 30 perc, 2019, 1. évad
A misztikus posztmodern ember
Semmi újszerű, de még meglepő egyediség sincs a Végtelen matrjoska (Russian Doll) ötletében, mégis az újdonság erejével pofoz minket fel ez a nyolc részes, alig fél órás részekből álló új Netflixes sorozat, ami egyszerre olyan sok minden tud lenni, hogy mi magunk is kapkodjuk a fejünket. Ráadásul olyan erős, temperamentumos karaktert téve az élére, hogy mind műfajában, mind misztikus nyomozós mivoltában irtó szórakoztató és lebilincselő minden perce.
Ahogy már említettem, rengeteg mindenről szól, kezdve egzisztenciális válságtól egészen egy morális útvesztőig, foglalkozva mindeközben a XXI. század társas elmagányosodás jelenségével és a gender-téma liberális elfogadásával. És még negyedét sem soroltam fel a szimbolikus korrajznak, amit ez a tényleg merőben rövid, de annál nagyobbat durranó sorozat elénk tár.
A történet szerint Nadia (Natasha Lyonne, aki nem csak főszereplője, de társalkotója és rendezője is az alkotásnak) épp a neki rendezett 36. szülinapi buliján mulat, ami nagyjából úgy fest, mintha belelapoztunk volna egy píszí katalógusba: vannak melegek, leszbikusok, talán még transzneműek is, elvált gyerekesek, akik egy kis friss húsra vágynak, de extrémen öltözködő műértő álértelmiségiek is, akik a fű hatására egyből művészettörténészek lesznek és a lakásban kiaggatott képeket szakértik meg. Nadia is egy hasonló, XXI. századi modern nő, egzisztenciálisan egy kielégítő állással (videójáték fejlesztő), de magánélete egy kész csőd, így önsorsrontó viselkedésével teljesen kiszámíthatatlan és felelőtlen. Nem csoda hát, hogy több napja eltűnt macskáját meglátva az utca túloldalán fejvesztve rohan át, amikor hirtelen elcsapja egy autó….majd minden kezdődik elölről. A szülinapi buliján találja magát a fürdőben saját tükörképével szembenézve a mosdó felé akasztott tükörben és vár rá a nagy feladat, hogy kiderítse, mi a csudáért kell újra élnie mindig a szülinapját és milyen misztikus erő áll az ő feltámadásának hátterében.
Az alkotói trió másik két tagja a komikusként már rengeteget bizonyított Amy Poehler (Városfejlesztési osztály vagy a Broad City producere is volt már, aminek flegma lazasága nagyon visszaköszön a főszereplő stílusán), illetve Lesye Headland, akinek a Gyilkos játékokat és a SMILF-et is köszönhetjük rendezőként.
A felvázolt történetet már számtalan film feldolgozta, gondoljunk csak az Idétlen időkigre, a Holnap határára, a Boldog halálnapot!-ra, vagy már nekünk, magyaroknak is van ilyen tematikájú filmünk, a Hurok (ami nem is sikerült rosszra). Ezek mind megannyi műfajban próbálják az említett anomáliát megkoreografálni és az összezavarodott időkontinuumot a helyére állítani, aminek vagy egy ádáz ellenség legyőzésével lehet véget vetni vagy legtöbb esetben egy önmagunkban keresendő, lelki probléma megoldásával.
A Russian Doll találó neve az orosz matrjoska babához köthető, ami rengeteg rétegből áll, így a főszereplő Nadja idősíkjai is egyre kaotikusabbak lesznek, amik hasonlóan kerülnek a felszínre, mint az egymásba rakott kis babák egyre miniatűrebb változatai. A sorozatról egyébként irtó nehéz beszélni spoilerek nélkül, ugyanis a széria rövidsége miatt adott, hogy majdnem minden részben adódik akár egy kisebb, de a sorozat közepén egy sokkal nagyobb utalás vagy jobban mondva iránymutatás, ami közelebb viszi a főhőst a megoldáshoz.
A látványra külön felhívnám a figyelmet, mert iszonyat kompakt és bár a történet a folyamatos meghalások és feltámadások miatt ugyanabban a pár épületben és utcarészen játszódik, mégis a világítás és a műfaji keveredések rendkívül mérvadóak. A kezdeti változatos halálokat bemutató könnyed komikus gegekből az utolsó előtti részre már átmegy egy egészen horrorisztikus pszichothrillerbe, ahol már a flashbackektől kezdve mindenféle dolgok közrejátszanak Nadia személyiségének alakításában.
Mert elsősorban ez a cél: Nadia egy mizantróp figura, aki egyedül pár barátját tudja szeretni, bár őket is rendszeresen bántja elmondása alapján. Láncdohányos és aktív droghasználó, így nem meglepő, hogy első feltámadását is egy hallucinációnak tulajdonítja. Fontos szerepet kap anyjával kapcsolatos viszonya, illetve nevelője, Ruthie, akivel anya-lánya viszonyt ápolnak, de ezt is egy igen romboló módon.
A sorozat végén a megoldás nem teljesen kerek, azonban az út, amiről ez a sorozat is szól, sokkal hangsúlyosabb. A zenei válogatás nagyon betalált, főleg a nyitószám Harry Nilssontól, a Gotta Get Up már minden egyes felcsendülésnél egy félmosolyra ad okot, hogy valami már megint történt. Amúgy az egész hangulata és filozófiája – mert az is van benne -, egy igazán tökös, csajos, de leginkább társadalmi narratíva arról, hogy is dolgozunk fel traumákat napjainkban és milyen skizofrén állapotokat generál a nagy intergalaktikus magányunk, főleg, ha még társadalmi nyomásnak is ki vagyunk téve, ez esetben Nadia 36 évesen úgy él, mint egy hedonista egyetemista.
A nagy életbölcsességek nincsenek benne kimondva, leginkább arra koncentrál, hogy milyen az, ha a sors ad és elvesz tőlünk. Kicsit Nadia sorsa hasonlít a Black Mirror Bandersnatch című epizód interaktív epizódjára is, csak itt helyettünk a főhős választ a lehetséges alternatívák között, mi csak izgulva nézzük döntéseit. Ahogy ott is, itt is a főhős foglalkozása videójátékokhoz köthető, ergo nagyon könnyen asszociálhatunk erre a „valóságban meg sem történt” húzásra, de ezek a sorozatok már rég nem adnak ezekre a felvetésekre konkrét táptalajt, olyannyira nem, hogy a lezárás is magában rejt egy esetleges folytatást, aminek mi csak örülnénk.
