Az Esernyő Akadémia (The Umbrella Academy) 1. évad – kritika

The Umbrella Academy, készítő: Jeremy Slater, szereplők: Ellen Page, Tom Hopper, David Castaneda, Emy Raver-Lampman, Robert Sheehan, Mary J. Blige, amerikai képregényadaptáció, 60 perc, 1. évad, 2019 –

Az új képregénygeneráció

A Marvel és a DC adaptációk tömkelege már olyan mértékben ellepte a mozikat és a tv csatornákat is, hogy nagyon nehéz kitűnni bármiféle újító elemmel, mivel már mindent láttunk, amit lehetett. Így a Dark Horse Comics eddig fel nem fedezett gyöngyszemeit próbálja most a Netflix kreatívan feldolgozni, és míg a Polar nem épp a legjobb produkciói közé sorolható, addig Az Esernyő Akadémia egy igazán dögös young adult-nak is nevezhető dark comedy sorozat lett, tele izgalmas karakterrel.

A képregény 2007-ben indult, de eddig csak két könyv jelent meg belőle, így nem meglepő, hogy az első évad egy igen biztató cliffhangerrel zárult, hiszen a jelenleg is futó képregény mellett a sorozat sem adja fel az elején. Ahhoz legalábbis túl jól sikerült. A történet szerint egy unatkozó gazdag férfi, Sir Reginald Hargreeves örökbe fogad hét különleges képességgel rendelkező gyermeket csecsemő korában, így megalakítva a világ legrendellenesebb családját, amelynek a tagjai közé tartozik egy android és egy majom inas is. A különcöknek kiképzést tart hatalmas, rusztikus „kastélyában”, így eddig a sztori eléggé hajaz Xavier professzorra és az X-menekből álló mutáns csapatra. Azonban itt valódi családként tekintenek a „testvérek” egymásra, akiket a sors elsodort egymástól. Több, mint egy évtizeddel később kénytelenek újra találkozni, mivel apjuk meghalt, így a hagyaték rendezése és a temetés megszervezése rájuk marad.

A sztori tényleg rengeteg hasonló szuperhősös filmből és sorozatból táplálkozik, a már említett X-menen kívül a Watchmen darkos elemei is felfedezhetőek vagy a Misfits sorozat karakterspecifikus képességei is, amire még egy utalás vélhetően Robert Sheehan személye is, aki itt egészen hasonló szerepet kapott, mint az említett brit szériában. A sorozat legnagyobb erőssége pont ez: az iszonyúan jól összeszedett karakterek és maga az atmoszféra. A történet, a világvége és hogy ezt egyedül ez a csapat állíthatja meg, mondhatni teljesen klisés képregénysztori. A karakterek közül is sajnos nem mindenki lett kiteljesítve, ami megint csak kicsi hiányérzetet adott a sztori egészét tekintve, de reméljük, ők a második évadban már több szerepet kapnak. A kicsit háttérbe szoruló alakok Allison személye, aki alig használja manipuláló képességét a történetben, vagy Luther, aki inkább egy butácska meláknak tűnik, mint erőtől duzzadó védelmezőnek, bár neki is sikerült beépíteni egy egészen elkeserítő tragédiát. Diego egy önsorsrontó exzsaru, aki képes irányítani a késeket, ami elég menő, de ebből is lehetett volna még többet kihozni. Az évad két főszereplője az évad két húzóneve, Klaus (Sheehan), a halottlátó junkie, aki teljesen kiszámíthatatlan, hasonlóan csapodár, öntörvényű és mindenből viccet csináló karakter, mint amilyen Nathan volt a Misfitsben, azonban csupa szív és nagyon frusztrált személyiség. Az ő állandó bajtársa Ben, azaz Hatos. Ott van még Vanya (Ellen Page), aki a visszahúzódó átlag csaj, legalábbis egészen sokáig képesség nélküliként nevelik őt, ám nem meglepő, hogy a vége felé kiderül, hogy a hegedűvirtuóz lány nem olyan szende, mint amilyennek tűnik. Nagyon tetszik, hogy egy-egy képesség mellé fokozatosan adagoltak valami pluszt, így főleg Klaus, Vanya és Ötös egyre jobban tudják tarkítani tudásukat, így szupererejük egyre többfélévé válik. Bevallom, Ellen Page-et sosem tartottam kiemelkedő színésznőnek, leginkább karakterszínészként gondolok rá és itt is hasonló személyiséget alakít, mint mondjuk Shadowcat volt az X-menben vagy Ariadne az Eredetben. Itt is alig beszélő, inkább szemlélődő, leginkább szenvedő nő, akitől várom, hogy igazán nagy bummal érjen be a második évadra.

A sztori legkülönlegesebb karaktere Ötös, aki képes ugrálni térben és időben. A bonyodalom is innen indul, hogy a jövőből érkezve 58 éves személyiséggel, de egy 13 éves testben Ötös közli, hogy pár nap múlva itt az apokalipszis és csak ők tudják megállítani. Az Ötöst játszó Aidan Gallagher nagyon jól alakítja ezt a koravén állapotot, nagy taps neki érte. Egy csomó részben ő külön cselekményszálban is mozog, hiszen korlátok nélkül próbálja meg időugrásokkal kideríteni, hogy mégis mit kell tenniük, hogy megállítsák a világvégét és ezek a szekvenciák igazán élvezetesek. Mindemellett még a különc családot üldözi egy bérgyilkos páros is (Mary J. Blige és Britton), akik leginkább a Preacher párosára hasonlítanak a sikkes öltönyükkel és a neurotikus csevegéseikkel. Az ő háttérsztorijuk is igazán összetett és szerencsére nem csak panelekként funkcionálnak az emberiség megmentésének történetében.

Kevés akció, viszont nagyon összetett karakterárnyalás jellemzi a sorozatot és az izgalmas mellékszálakkal a tér-idő ugrálások sem tűnnek indokolatlannak. Minden helyszín egyedi dizájnnal van ellátva, ami jó kontrasztot teremt a komor noir hangulatú családi ház és utcaképek, valamint a különböző szobák színkavalkádja között. Az utolsó cliffhanger tényleg váróssá teszi a második évadot és mindenképp érdemes még megemlíteni a soundtracket is, hiszen megint fülbemászó válogatást kaptunk.

Hozzászólások

hozzászólás