Foglalkozásuk: amerikai 1-6. évad – kritika


Foglalkozásuk: amerikai (The Americans) készítő: Joseph Weisberg, szereplők: Keri Russell, Matthew Rhys, Keidrich Sellati, Holly Taylor, Noah Emmerich, Costa Ronin, Margo Martindale, amerikai kémdráma, 44 perc, 75 rész, 6 évad, 2013-2018

Minimalista korrajz

A méltán híres és idén is a Golden Globe-on „A legjobb dráma” kategóriában jeleskedő családi kémdráma bár elsőre elég túlnyújtottnak és lassúnak tűnhet, mégis érdemes visszatekinteni a kb. 10-20 évvel ezelőtti kábeltévés tendenciára, amikor hasonló társai (Maffiózók, Mad Men, A drót) mind ugyanebben a kategóriában jeleskedtek. A sorozat tavaly ilyenkor ért véget, de még egy sort sem írtunk róla, így gondoltuk, épp itt az ideje halálra dicsérni, mert megérdemli.

A Foglalkozásuk: amerikai a hidegháború szürke Amerikájába és alkalmanként Moszkvába vezet el minket, mivel a történetben az idealisztikus átlaga amerikainak tűnő Jennings család igazából KGB-s szovjet kémpár. Legalábbis a szülők, Philip és Elizabeth, akik még fiatalon, a 20-as éveikben egymást csak a szervezeten keresztül megismerve kötöttek ki Amerikában, mint egy friss házaspár és itt született meg két gyermekük, egy fiú (Henry) és egy lány (Paige), akik mit sem sejtenek az egészről. A párnak utazási irodája van, telefonbeszélgetéseik a beépített illegálisokkal kódolva történik, a házuk teljesen steril, így lebuktatni őket képtelenség. A szomszédba költözik a család egyetlen, valódi barátja is, Stan Beeman, aki történetesen az FBI-nál dolgozik és a szovjet kémek felkutatására szakosodott, így ez a szoros kapcsolat folyamatosan hordoz magában egy extra feszültséget.

A történet nagyon lassú és kimért, ellenben végig tudja tartani koncepcióját és minőségét egészen a hatodik évad végéig. Sosem zökken ki, sosem próbál meg kicsit más lenni, vagy a mai pörgős trendekhez alkalmazkodni és valami hatalmas fordulattal meghökkenteni bennünket, inkább a realisztikusság talaján próbál minket tartani. Hasonló volt anno a Homeland is ebben a műfajban, azonban itt kevésbé a szervezet működését, mindinkább egy család és pár mindennapjait láthatjuk, így ennyire szakmai részekbe nem megy bele a sorozat. Annál inkább láthatunk nagyon trükkös és érdekes kémtechnikákat, amivel bevetésekre mennek: milyen eszközöket használnak, hogyan hallgatnak le embereket, milyen álruhákat hordanak, milyen sztorikat kreálnak maguk köré és így tovább. A másik oldalon található FBI részlegen pedig betekintést nyerünk Beeman által a lebuktatások unalmas részébe, hiszen a látványos üldözéses jelenetek helyett rengeteg adminisztrációs kutatás és órákig tartó várakozó megfigyelések történnek. Ezek a jelenetek egyébként eléggé hitelesek, hiszen a ’80-as évek végén a sorozat kreátora, Weisberg a CIA-nál dolgozott, így nem csak a módszereket, de az ilyen nyomozások során kialakuló atmoszférát is nagyon jól át tudta adni.

A sorozat legnagyobb erénye, hogy nem próbálja meg romantizálni ezeket a kvázi gyilkosokat – hiszen a KGB- ügynökök a lekövetések, információ szerzések és beépüléseken kívül gyilkoltak is bizonyos esetekben -, hanem az emberi és hit oldaláról próbálja bemutatni, hogy mégis hogyan voltak képesek ezek a kémek ilyen borzalmas tettekre a „közös ügy” nevében, miközben már kb. 20 éve nem is voltak otthon a Szovjetunióban. A folyamatos hazugságok hogyan hatnak ki a lelki világukra, hiszen egy ilyen hosszan elhúzódó beépülésben képtelenség úgy életben maradni, hogy nem kötődnek előbb-utóbb valami valóságoshoz. Így bár az elején még szívtelennek tűnő akcióik mögött is már ott volt a kétség, a sorozat vége felé közeledve először Philip kérdőjelezi meg a hitét a rendszerben, majd a kegyetlenebb ösztönökkel megáldott Elizabeth is kétségbe vonja a feladatok kimenetelét és azok célját. A kezdeti robotszerű életvitel akarva-akaratlanul is maga után vonja a lelki kiszolgáltatottságot és kiégést, bármilyen keményen is trenírozták őket kiskoruk óta. Érzelmeik nem csak egymás iránt, de gyermekeik iránt is nagyon őszinték, a szomszédban lakó Stan hiába FBI-ügynök, mégis a barátság morális jelenlétét ez sem tudja felülírni, valamint az ártatlan áldozatok iránt is előbb-utóbb bizonyos esetekben kezdenek rokonszenvet mutatni. A legszebb az egészben, hogy általában ezeket az érzelmeket Philip és Elizabeth meg is beszélik egymással, amihez a folyamatos lebukás miatti rejtett szorongás mellé egy miniatűr érzelmi feloldozás is társul. A lezárás melankolikus és szintén nagyon hiteles, hiszen annak ellenére, hogy kvázi antihősök túléléséért szurkoltunk mindvégig, a kettősség érzését (miszerint megérdemlik-e szomorú sorsukat vagy sem) a vége után sem lehet eldönteni és ezért annyira remek ez a sorozat.

Hozzászólások

hozzászólás

Előző cikk A Star Wars: Skywalker kora 16-bites előzetese egyszerűen csodálatos
Következő cikk Tizenévesek szállnak harcba az űrlények ellen a Netflix új filmjében