Kisasszonyok (Little Women): Greta Gerwig, Szereplők: Emma Watson, Saoirse Ronan, Eliza Scanlen, Florence Pugh, Laura Dern, Timothy Chalamet, Mery Streep, amerikai romantikus dráma, 135 perc, 2019 (12)
Nem könnyű, mikor az ember kijön egy sajtóvetítésről és érzi, hogy a nemtetszése egyáltalán nem megalapozott. Valami zsigeri ellenszenv gyülekezik benne és akar a felszínre törni, de tudja, hogy ilyen állapotban nem írhat kritikát, mert amit látott, az nagyon is jó.Csak néha irtózatosan nehéz elengedni a hőn szeretett elődöt. Ilyenkor csendben elnézést kérsz Winona Ryder-től, Claire Danes-től, megnézed még egyszer a legújabb remake-t és hagyod a jogtalan dühöd szertefoszlani, hogy végre élvezni tudd Greta Gerwig második rendezését.
Aki olvasta a könyvet, vagy látta bármelyik filmfeldolgozást, az a lineáris történetvezetéshez van szokva. Így annak prekoncepciója lehet, hogy beül egy leginkább karácsonyi romantikus lányregény adaptációra. Szóval két órán keresztül nézi majd a March nővérek (Meg, Jo, Beth, Amy) sorsának alakulását, míg (majd) mindenki megtalálja a szerelmet. Stáblista, könnyek, meghatódás, örökérvényű mondanivaló, erős női karakterek. Megint. Vagyis hát mi újat lehetne mutatni egy történettel, amit már minimum hétféleképpen adaptáltak (1918, 1933, 1949, 1978, 1994, 2017, 2018)? Itt jön a képbe Gerwig zsenialitása, aki nem csak rendezte a filmet, de ő maga írta a forgatókönyvet is.
A nyitójelenetben rögtön kiránt minket a komfortzónánk apátiájából, mert Jo March nem a családja körében várja a Karácsonyt, hanem egy New York-i kiadó ajtaja előtt gyűjt erőt ahhoz, hogy megmutassa írásait. Egy nem igazán finomkodó lektorálás után, Mr. Dashwood ad Jo-nak 20 dollárt és kegyeskedik nem elzárkózni további történetek leközlésétől sem, ha megfelelően lényegre törőek és izgalmasak.
Szóval a történet vége felé járunk, ahol Jo segíti az otthoniakat a New York-i honoráriumaiból. Amy már festészetet tanul, Meg már férjhez ment. Majd visszaugrunk az időben 7 évet és láthatjuk a már megszokott kezdő képsorokat. A karácsonyi reggeli megosztását a Hummelékkel és megismerkedés a szomszédos Laurence-ékkel.
Szóval minden a helyén van, csak minden máskor. Gerwig oda-vissza ugrál az időben és nem sok segítséget ad nekünk, hogy biztosan tudjuk épp „mikor járunk”. Ami elsőre lehet zavaró, de érdemes megfigyelni, mely pontokon töri meg a ritmust. Éppen mit szeretne átadni, milyen üzenetet fogalmaz meg nekünk a szereplőin keresztül. Mert az erős női karakterek és a romantika is nagyon jelentősek persze, de van még ezekből a sorsokból mit tanulni. Van az a mondanivaló, amit már a 1868 óta nagyon fontos lenne hangsúlyozni, s mostanság talán célba is érhet. Szóval nem egy unalmas, sokadik kosztümös romantikus drámát ad nekünk Gerwig, hanem egy izgalmas tempójú, végig korhű, mégis modern, lenyűgöző látványvilágú, mély, elgondolkodtató, élettel, fordulatokkal és nagyon is mai problémákkal teli… romantikus drámát.
S talán azon sem lepődik meg senki, hogy egy nagyon furcsa, de határozottan okos csavarral sikerült rávilágítania, hogy a film alapjául szolgáló – önéletrajzi ihletésű – regény írója, Louisa May Alcott soha nem ment férjhez.
Mindehhez hozzá kell tennem, hogy minden egyes színész pontosan annyit ad és úgy, hogy az tökéletes. Emma Watson kislányos bája és finomsága – ami mindig is ment neki, ha más nem is nagyon – igazán jól áll Megnek. Saoirse Ronannak személy szerint én élből egy életmű Oscart nyomnék a kezébe. Eliza Scanlen csendes és visszahúzódó, mint maga Beth. Florence Pugh annak ellenére, vagy pontosan azért, mert nem bájos és mosolygós, tökéletes mélységet ad Amy karakterének. Laura Dern sokkal kevésbé van jelen, mint ’94-ben Susan Sarandon Marmee-ja. De igazán gondoskodó és valahogy még egy kicsit szeretetteljesebb is. Meryl Streep meg hát „csak” Meryl Streep. Timothée Chalamet helyes is, tehetséges is és alázattal elfogadta, hogy férfi főszereplőként is csak sokadhegedűs lehet ebben a moziban.
Egy szó, mint száz, Greta Gerwig egy ízig-vérig 21. századi Kisasszonyokat adott nekünk (aminek van ám nagyon rossz példája is). Szóval menjetek, nézzétek meg hogyan kell tisztelettel kivenni a stafétát Winona Ryder kezéből és átadni Saoirse Ronan-nek.
S ha mégis vágynátok egy klasszikus feldolgozásra, akkor nyugodtan nézzetek rá a Maya Hawke féle Josephine March-ra is.
