Sajnáljuk, nem találtuk otthon – kritika


Sajnáljuk, nem találtuk otthon (Sorry We Missed You), rendező: Ken Loach, szereplők: Kris Hitchen, Debbie Honeywood, Micky McGregor, angol-francia-belga filmdráma, 101 perc, 2019. (12)

Gazdasági álság

A Turner család a gazdasági válság alatt minden megtakarítását elvesztette, így próbálnak egyről a kettőre jutni inkább kevesebb, mint több sikerrel. Megrendítő erejű film a kiszolgáltatottságról és az igazságtalanságról. Ken Loach nem a vígjátékok nagymestereként vált híressé és elismertté, az ő filmjeire beülni valóban felér egy tökön rúgással (az Én, Daniel Blake is máig hat), de igazán kár kihagyni, mert mindegyik hozzátesz valamit az emberhez.Ricky és felesége Abbie keményen dolgoztak azért, hogy saját otthont teremtsenek maguknak és gyermekeiknek, de a gazdasági válság elvitte az összes megtakarításuk. Azóta még keményebben dolgoznak, de a válság hatása még mindig érződik, így a férj váltani kényszerül. Csatlakozik a fehér furgonos csomagkihordók táborához, akik ezrével róják a brit utakat, öldöklő harcot vívva egymással a megmaradásért. Rickyt vállalkozóként alkalmazzák, ez a viszonylagos szabadság azonban csak kamu, minden felelősség és kiadás őt terheli, számára gyakorlatilag megszűnik a magánélet. Az albérlet, a két gyerek és a szociális munkás feleség biztos, de szerény jövedelme mellett megtakarításuk szinte alig van, a furgon bérléséhez el kell adniuk Abbie autóját, aki ezentúl busszal közlekedik, amit ugyancsak nem térít meg neki az égvilágon senki. Ricky sok millió embertársához hasonlóan minden egyes munkával töltött nappal újabb adósságokba veri és újabb megaláztatásnak teszi ki magát. Belekerül egy spirálba, ahol a tisztességes orvosi ellátás, a gondos szülőként való jelenlét és a boldog nyugdíjas évek csak hiú ábránd.Ken Loach minden filmjében éles és elgondolkodtató társadalomkritikát fogalmaz meg, miközben erős szociális érzékenységtől tesz tanúbizonyságot. (Mellék)szereplői általában az életben is ugyanazzal keresik a kenyerük, de a főbb szerepekben is kevésbé ismert vagy amatőr színészeket látunk, akik sokszor ugyanolyan háttérrel bírnak, mint az általuk megformált karakter.A dokumentarista jelleg ezzel még hitelesebbé válik, a szerep átéléséhez tulajdonképpen mindenki a saját életéből, hétköznapjaiból merít.
Az okosan megszerkesztett cselekmény egy egész emberi életet átfog. Látjuk a család legfiatalabb tagját, a szorgalmas és felelősségteljes Liza Jane-t, aki semmi mást nem szeretne, mint visszakapni a szüleit, a lázadó kamasz Sebet, aki rossz társaságba keveredik és állandó konfliktusban van az apjával, mert hiába értelmes gyerek, beleszületett a semmibe és nem látja a tanulásban a garanciát a kitörésre. Ott vannak a szülők, akik reggeltől-estig dolgoznak és akik bár nem hidegültek el egymástól, idejük és erejük nincs az intimitásra. Látjuk továbbá az Abbie által gondozott embereket, akik számára ő az egyetlen támasz, mert koruk és/vagy pedig testi, szellemi fogyatékosságuk révén nincsenek hasznára a társadalomnak, sokszor a saját családjukat is beleértve. Mi vár rád ebben az életben? Fiatalon az elkallódás, a nélkülözés, felnőttként az állandó hajtás és a gyomorideg, idős korodra pedig a magány, a magatehetetlenség.

Ken Loach ezúttal sem mond ítéletet, csak bemutat, ábrázol valamit, ami valós és létező probléma gyakorlatilag megoldás nélkül. Filmje nehéz, hiszen a kiszolgáltatottságtól és az igazságtalanságról szól, ugyanakkor vannak igazán felemelő és vidám pillanatai is, amikor egy-egy kis időre a család valóban családként funkcionál.

Hozzászólások

hozzászólás

Előző cikk 103 évesen elhunyt Kirk Douglas, az utolsó hollywoodi legendák egyike
Következő cikk Jim Carrey régi önmagát idézte, annyit bohóckodott