Futás – kritika

Adott két, harmincas évei végén járó felnőtt. Mindkettejüknek meg van a maga kialakult élete. Ruby (Merritt Wever) két gyermek büszke édesanyjaként és egy jól kereső férj feleségeként próbál helytállni. Billy (Domhnall Gleeson) életvezetési tanácsadóként hat sok ezer ember önértékelésére és önbecsülésé re. És bár ennyiből úgy tűnhetne, minden sínen van, valójában réges-régen kisiklott az életük. Milyen szerencse, hogy 19 éve, amikor a főiskolán szakítottak, kötöttek egy megállapodást: ha az egyikük sms-ben elküldi ezt a három betűt „Run” („Futás”), és a másik ugyanezt visszaírja huszonnégy órán belül, akkor bárhol is vannak, a délután ötös Chicagóba tartó vonatnál találkoznak New Yorkban. A vonattal aztán átszelik Amerikát és egy hét múlva, amikor elérkeznek Kaliforniába, eldöntik együtt maradjanak-e vagy sem. Ők legalábbis azt gondolják, ez lesz a fő problémájuk. Aztán jönnek a bajok…

Ha valaki a Mielőtt felkel a nap romantikus alternatív folytatására számítana, azt gyorsan ki kell ábrándítanom: ez a sorozat szinte minden, de nem egy sima romantikus dráma. Egyébként tényleg nagyon sok címkét rá lehetne aggatni erre a miniszériára: a már emlegetett dráma és romantika mellett (amiből mérhetetlenül kevés van igazából a hét epizódban, ráadásul az sem a főszereplőkhöz köthető), krimi és akció elemekkel isbír, valamint meglehetősen sok thrillert idéző pillanattal. A probléma leginkább ott van, hogy ez a felállás csak akkor működne, ha jóval több epizód állt volna rendelkezésre a szálak kibontogatásara. Összvissz 175 percnyi műsoridőről beszélünk. Így amikor egy teljesen új szál elindul az 5. rész vége felé, furcsán veszi ki magát, miért kezdünk el hirtelen két másik ember életébe belemászni, ha a főszereplőinket is alig ismerjük. Mert tény, ami tény, sok infót nem kötnek az orrunkra Ruby-ról és Billy-ről. Ez nem feltétlen gond, csak kihagyott ziccernek tűnik, az eredeti lelkizős, testi és lelki utazást bemutató koncepcióhoz képest. Az is igaz, hogy a 3. epizód után látványosan elrugaszkodnak az alapfeltevéstől. Plusz Phoebe Waller-Bridge stílusát ismerve, aki mindig is szöveg centrikus volt, egy finoman elhintett poénért, brit fekete humorért sokat hajlandó feláldozni. De általában igaza is van, mert megéri. Csakhogy itt Vicky Jones volt a fő író, Phoebe színésznőként és vezető producerként van feltüntetve.Amit viszont nagyon okosan használtak ki a készítők az az utazást szimbolizáló vonat. Futnak utána, rajta, leugranak róla, miközben sok-sok minden történik velük. Néha kapunk egy-egy röpke flashbacket a múlt eseményeiről is, de éppen csak annyit, hogy a főbb kérdéseket megmagyarázzák. A színészeink jók, Domhnall Gleesont én meg nem láttam rosszul játszani, és a Ruby-t alakító Merritt Wever  is kiválóan hozta a családja és a szerelme (mondjuk inkább szabadsága) között őrlődő nőt. Egyetlen ellenvetésem van velük szemben, mégpedig, hogy egyiküket se próbálta megkedveltetni a forgatókönyv. A képernyő túloldalán nézted mit össze nem szenved ez a két idióta, ahogy elindulnak a lejtőn, de egy percig nem éreztem úgy, hogy én is éppen velük utazok. Vagyis kívülálló maradtam a történetükben, nehéz volt igazán együttérezni bármelyikük élethelyzetével.

Összességében egyszeri fogyasztásra alkalmas, egy picit talán többre hivatott, érdekesebb volt a kiinduló ötlet, de azért kaptunk pár frappáns jelenetet. Most úgy néz ki, nem is lesz visszataps 2. évadra. Ha valaki viszont biztosra akar menni Phoebe Waller-Bridge-hez köthető sorozattal kapcsolatban, akkor mindenképp nézze inkább a Fleabaget.