Viszlát, Christopher Robin – kritika


Viszlát, Christopher Robin (Goodbye Christopher Robin), rendező: Simon Curtis; szereplők: Domhnall Gleeson, Will Tilston, Kelly Macdonald, Margot Robbie, Alex Lawther, Stephen Campbell Moore; színes, angol életrajzi film; 2017, 107 perc (16)

Az igazi Róbert Gida

A Fassbender-féle Az igazi Micimackó után újabb, ezúttal a csacsi öreg medvéhez sokkal jobban kötődő film érkezett. Elsőre egy átlagos életrajzi „hogyan íródott a könyv” sztorinak tűnik, ám meglepően sok trükkös megoldásba és mondanivalóba botlunk. Fülesisen búskomor, megindító érzelmi hullámvasút ez, nemcsak a Százholdas pagony kedvelőinek – de nekik aztán pláne!

A történetet ragozni különösebben nem kell: A. A. Milne épp hazatér a frontról, de a Londonból való elköltözéséig inkább csak átrohanunk pár dolgon. Családalapítás, kudarc, klasszikus sablonok, de tényleg csak addig, ameddig kell, úgy negyedórát. A játékidő bár lehetne akár több, nem ezen részek miatt. Persze a film mélységét már itt érezhetjük.

Ugyanis annyi minden tartalomba belevág az alkotás, hogy igazán adhatna pár üres, mondanivaló nélküli filmnek is belőlük, mert itt aztán van bőven: poszttraumatikus stressz szindróma, kudarc utáni írói válság, szülői felelősség, apa-fiú kapcsolat, háborúellenesség, a hirtelen jött siker/hírnév feldolgozása gyerekként (felnőttként pedig a megrészegülés)… és még tuti kihagytam valamit. Valójában minden témában láttunk már jobbat, szó sincs itt világmegváltásról, azonban ami olvasva soknak tűnhet, az a filmben meglepően jól szuperál, finoman el vannak szórva ezek, jók az arányok is, szóval a nézés közben nem érzünk túlzsúfoltságot.

Elég kemény drámának tűnhet ez így, de ne felejtsük el, hogy a film címszereplője egy átlagos kisgyerek, átlagos gyermeki humorral és „egysorosokkal”, ezzel egy igen szokatlan kettősséget adva a hangulatnak. Kissé olyan, mint a Régi város, csupán nem annyira szélsőséges: se pofán vágó dráma, se sírva röhögős komikum nincs, de ami van, azt cserébe szimplán jó nézni. Ha előbbi dominál, akkor nincs helye másnak, amikor pedig a könnyedség a soros, akkor alig van komorság. Bőven nem nyomasztó, nem kell különösebb hangulat, vagy előzetes rákészülés, ezért aztán még nagyobb bravúr hogy ennyi mély mondanivalóba belekezd és helyt is áll bennük. Már amennyire tud nagyobb és részletesebb elődök után.

Azért van egy jelenet, ahol az arra hajlamosak készüljenek zsepivel, noha pontosan tudjuk, hogy bekövetkezik majd. A film ugyanis azzal nyit, hogy a Milne házaspár a 2. világháború alatt kap egy levelet… Amikor ténylegesen elérünk a sztoriban ide, hiába számítunk rá, a közben átélt 75 perc után ez brutális lesz. Aggódni azért nem kell, akár egy Micimackó film/epizód, úgy ez is happy enddel, mi több, az alap Disney rajzfilm végével zárul. És itt elértünk egy fontos ponthoz: a nosztalgia meglovagolásához.

Tele van ötletes megoldásokkal a film: lövészárokból nyíló bálterem az egyik

Pár beállítás és díszlet, meg néhol a film színvilága ugyanis sokszor játszik ismerős snittek és pillanatok megidézésével. Szerencsére, ezeket nem tolja a képünkbe, noha a hó, a fa, a lufik, Füles háza, és a híd nagyon egyértelműek. Van még bőven, de a többi annyira finoman elhelyezett, hogy aki régen vagy nem sokszor látta a mesét, talán észre se veszi majd. Bár akkor talán a film sem érdekelheti túlzottan, vagy legalábbis nem a Micimackó miatt.

Ezek a megidézések olyan szempontból zavaróak lehetnek, hogy a valóságban nyilván picit máshogy festett pár dolog, de nincs film, ami ne változtatna valamin. Így is igazából csak egy – igazolhatóan – komolyabb belenyúlás volt csak: valójában az illusztrátor saját, régi mackója alapján rajzolta meg Micit, míg itt persze hogy a Milne család Edwardjáról.

Még Micimackó lufija is igAZi

Ennyi nosztalgiahullám között talán elfért volna pár ismerős dallam lágy felcsendülése is, de a technikai fronthoz tartozik a film talán leglátványosabb negatívuma is: Domhnall Gleeson eleve jóval fiatalabb, mint Milne volt a megfilmesített időszakban, azonban, hogy mindkét világháború idején ugyanúgy nézzen ki, az kicsit kizökkentő, hiába próbálja – meglehetősen jól – kompenzálni játékával. Legalább Margot Robbie kapott pár ráncot a szeme alá.

Ezzel el is érkeztünk a film másik motorjához: a színészekhez. Gleeson az első jelenetben még nagyon Hux tábornok bőrében lehetett, de az a grimasz is átértékelődik, mikor másodjára látjuk. Amúgy pedig brillírozik. Nem látványos, de nem is kell annak lennie, nem mintha a harsányabb vagy a poszttraumás stressz szindrómás jeleneteken elbukna. Sokkal kevesebb tere (és szerepe) maradt viszont Robbie-nak. Amikor épp van, akkor azért neki is kijár erős pillanatokból (két végletet formál meg többnyire), mégis talán a legemlékezetesebb a hangjátéka marad. Bőven lesz potenciál a tervek szerint vele készülő Harley Quinn rajzfilmsorozatban, hisz az itteni plüss karakterutánzásai igencsak fülbemászóak. Tonyaként úgyis látjuk lubickolni még.

A kémia köztük a célnak megfelelő (látszik a közös filmes múlt), ahogy a gyerek Christopher Robint alakító Will Tiltsonnal is. A kissrác arca néha kicsit fura lehet – már a rajzfilmek után – de karaktere hiteles, cseppet sem idegesítő és fedi az ismert Róbert Gidát. Könnyen elcsúszhatott volna rajta a film, de szerencsénkre nem így történt. Az utolsó pár jelenetben egy kamaszverziót is kapunk, aki minden pillanatában parádés, és ami a legfontosabb: egy percig sem kizökkentő, kérdés nélkül elhisszük, hogy ugyanazzal a szereplővel van dolgunk.

A stábból még a Trainspottingból ismerős Kelly Macdonaldot kell határozottan kiemelni. Az anya helyett is anyja dadus számomra bombameglepetésképp hatott azzal, hogy ilyen mély és kifejtett lett. Ő a női főszereplő, egyenrangú Milnével és a fiával. Vele kapcsolatban kevesebb mondanivalós tartalom kerül elő (de van), ezért aztán karakteríve és jellemfejlődése talán komplettebb is a több mindent érintő, de sokat kevésbé kifejtő Milne-é. Ehhez pedig pazar alakítás is társul. Végül pedig az illusztrátor-barát is kap pár elengedhetetlen percet.

A fentiek tükrében felmerülhet egy kérdés: kinek is készült ez a film igazán? Tygryss-sék (két S-sel és Y-nal) rajongóinak mindenképp! Nekem máig ez a kedvenc klasszikus Disney mesém, így pláne működik és érdekes. Persze műfajában van jobb, komplexebb is, az életrajzi filmek szerelmesei is megtalálhatják a magukét. Aki csak szimplán valami szép történetet akar látni, az is tehet egy próbát. Ha bírtad a Banks úr megmentését, már indulhatsz is! De mi a helyzet a gyerkőcökkel? Annak ellenére, hogy lassú és még feliratos is, az előttem ülő négy kb. 8-12 éves lurkó nem unta, nem feszengett rajta! Ez persze nem általánosítás, hallás után én is kételkednék, de tény: a karika ellenére ennek a korosztálynak sem feltétlen tilos az Á.

Így aztán pontozni is nehéz. Minden tekintetében tudunk jobb filmeket a Viszlát, Christopher Robinnál, de akar egyáltalán több lenni? A rejtett homage-ok a fanoknak vannak, de vajon azért rejtettek, hogy az átlaghoz is szóljon? Meg akarja lovagolni a nosztalgiát, vagy sem? És ha igen, az hiba? Miközben a Disney mostanság ebből (is) él, mert láthatóan csípik a nézők

Hasonló tehát a szitu, mint a Lego Batmannél: rajongóknak több, de szinte bárkinek ajánlható, még úgyis, hogy nem túl eredeti. Mindenki döntse el maga, én most engedtem rajongásomon, de annyira azért mégse, hogy besüppedjen a nagyátlagba. Mert annál mindenképpen több!

(És már nem is tűnik akkora blődségnek Ewan McGregor, mint a felnőtt Róbert Gida…)

Hozzászólások

hozzászólás

Előző cikk 5 Oscaros csók De Niro és Meryl Streep között
Következő cikk Míg Ridley Scott filmet, addig Danny Boyle sorozatot forgatott ugyanabból a sztoriból