Eurovíziós Dalfesztivál: A Fire Saga története (Eurovision Song Contest: The Story of Fire Saga), rendező: David Dobkin, szereplők: Rachel McAdams, Will Ferrell, Dan Stevens, Melissanthi Mahut, Pierce Brosnan, amerikai-európai romantikus vígjáték, 123 perc, 2020. (13+)
Komoly komolytalanság, avagy lehet, hogy bénák, de a mi bénáink
Európaiak vagyunk, ismerjük be, hogy az Eurovíziós Dalfesztivál nevetséges. Nem azért nézik a legtöbben, mert valós versengést akarnak látni, vagy mert többet szeretnének tudni a nevezettek országairól. Bár nem mehetünk el a tény mellett, hogy több remek előadónak adott lehetőséget a nemzeközi ismertségre, közülük is talán a leghíresebb a svéd ABBA zenekar, valójában ez a műsor önmagában egy paródia. Minden évben megkapjuk ugyanazokat az archetípusokat: kell minimum egy drámai díva dal; egy csendesen csordogáló melódia; egy, amiben fura (és legtöbbször gagyi) ruhákban ugrálnak a színpadon; egy, ahol van egy óriási díszletelem; egy macsó, „szexi” nóta; egy bohókás duett; egy szomorú duett és szigorúan egyetlen egy rock/heavy metál banda. Ez a bevált recept, szinte mindegyik évben érvényesült az elmúlt évtizedekben. 
Az Eurovízió általában a kontinens sokszínűségét hivatott megmutatni, ám egyszer matematikailag kijöhetne, hogy mondjuk csak a díva dalok és szomorú duettek legyenek a versenyzők között, nem mindig az extrém cirkusz a fentiek közül. És akkor nem is megyek bele mélyen a tipikus „eurovíziós dalokba”, aki egyszer látta már a műsort, az ismeri ezt a speciális popműfajt. Nagyjából 15 éve követem az Euróvíziót, ha van magyar induló, akkor általában megnézem az elődöntőt és a döntőt is, ha nincs akkor, csak a különböző hírportálok tudósításain keresztül próbálok képben lenni az eseményekkel, az esélyeseket és az érdekesebb előadókat meghallgatni. Az kijelenthető, hogy azért minden évben becsúszik legalább egy fantasztikus énekes (büszkeség, amikor van köztük hazánk fia/lánya is) és jó pár comic relief előadó is. Utóbbiak közé tartoznak mostani filmünk főhősei is, a The Fire Saga.
Az izlandi kisfiút, Lars Erickssongot édesanyja halála után az 1974-es Euróvíziós Dalfesztivál mozdítja ki a mélabúból. Különösen a Waterloo az ABBA-tól, amire a kis Sigrit Ericksdóttirral együtt kezdenek el ugrálni. Az élmény olyan mélyen megérinti őket, hogy felnőve Lars (Will Ferrell) és Sigrit (Rachel McAdams) közösen zenélnek, és az a fő céljuk, hogy megnyerjék a versenyt. Larsban erős a bizonyítási vágy jóképű apja (Pierce Brosnan, az öreg halász) felé, meg akarja neki mutatni, nem az a lúzer, akinek a férfi gondolja. Sigrit, a szép, okos, mindenki által kedvelt Sigrit pedig bár dédelget magában művészi ambíciókat, valójában azért csinálja az egészet, mert szereti Larst és hálás neki, hogy kigyógyította a gyerekkori némaságából. Szerencsés véletlenek folytán, végül be is kerülnek a skóciai Edinburgh-ben tartott elődöntőbe, hiába rontják el minden fellépésüket. Az itt töltött pár nap alatt aztán át kell értékelniük magukban, mi is az igazán fontos.
Az amerikai Will Ferrellt svéd felesége, Viveca Paulin ismertette meg a műsorral még a 90-es évek végén. A színész az elmúlt 20 évben rajongóvá vált és a 2018-as Dalfesztiválon elkezdett anyagot gyűjteni egy esetleges filmhez. Elsőre furcsállhatnánk, miért egy amerikai készít filmet egy speciálisan európai műsorról, de talán éppen ez a külső szemlélet segített neki igazán átlátni az abszurditását az Eurovíziónak, és ez nem csupán az előadókra vonatkozik.
Mutassatok még egy nemzetközi versenyt, aminek a pontozásába ennyire beleszól a politika és az országok egymáshoz való viszonya! Erre is kapunk egy finom utalást, és emellett számtalan eurovíziós sajátosság előkerül. Természetesen a korábban felsorolt versenyzőtípusokat is felvonultatja, egykori előadók fellépéseiből inspirálódva. Feltűnnek korábbi versenyzők is, például Salvador Sobral, Conchita Wurst, Loreen, vagy éppen Netta. Kár lenne minden poént lelőni, azonban egy apróságot még kiemelnék: nálunk sokáig Vágó István volt a kommentátor, aztán 2017-ig közel egy évtizeden át Gundel Takács Gábor ült a mikrofonnál. Aki nekünk Gundi, az a briteknek a nagyszerű Graham Norton, amellett, hogy a saját nevén futó Graham Norton Show-t vezeti, már 11 éve közvetíti a színpompás énekversenyt, minden perce arany a képernyőn.
Elengedhetetlenül fontos, hogy beszéljünk a zenei részéről is. Kapunk „szexi, macsó” dalt, „szexi, díva” számot, hip-hopot, metált, tingli-tangli rockot és természetesen tipikus eurovíziós popot is. Utóbbi kategóriába tartozik főhőseink versenyszáma a Double Trouble, ami Dalfesztivál szintjén egy erős közepes lenne, ha nem történne minden fellépésükön katasztrófa. Lehúzza őket mindenki, azonban a szerencse mellett, a kelet-európai országok összefogása révén mégis továbbjutnak. Régiónk felettébb együttérző a kínos szituációk láttán. Mindenesetre jól hozza azt a felejthető popos vonalat, ami számos nevezettről elmondható. A Double Trouble mellett a többi dalban szintén az a zseniális, hogy bár csak ehhez a filmhez írták őket, simán működnének „éles” helyzetben is. Ezeken kívül még három „fontos” szám van. Az első az eredeti izlandi esélyes, a Demi Lovato által előadott In the Mirror, ami pozitív példa, hogyan is kellene popszámot írni. A második a Ja Ja Ding Dong, ami visszatérő elemként mászik először a füledbe és a tudatalattidba. YouTube kommentelők ezt választanák az Oktoberfest himnuszának. Viszont az igazán nagy szám (nem, nem az előzetesben hallott Volcano Man), a Husavík, ami főszereplőink szülővárosára utal. Ez az egyik legszebb szám az egész filmben. Ha valaki emlékszik, A legnagyobb showmanben a Never Enough-ra, amit a svéd művésznő énekel a turnén, na ahhoz nagyon hasonló, hatása is ugyanolyan szívhez szóló. Ismét bebizonyosodott, hogy a legjobb/működőbb daltípus az Eurovízión az, amikor anyanyelven is énekelnek.
A nem eredeti filmzenék között is akad egy különlegesség, ami szép gesztus volt a készítők részéről, ha már a fél film Izlandon játszódik. A Sigur Rós izlandi zenekar Hoppipolla című száma nem először kerül elő a filmtörténelemben (például a James McAvoy és Christina Ricci főszereplésével készült Penelope-ban is meghatározó élmény volt), de nem is utoljára.
A színészi játék ilyenkor nem a shakespeare-i színjátszás legjavát igényli (persze bohóckodni is csak komolyan lehet), míg Rachel McAdams végtelenül bájos, a szíve a filmnek (bár olykor kiül az arcára, hogy tulajdonképpen nem érti igazán, mire vállalkozott), addig Will Ferrell leginkább Will Ferrell. Kiadós bizonyítási vággyal vághatott neki, de új ösvényre ezzel a karakterrel sem lépett. Dan Stevens orosz csődörként a legesélyesebb versenyző, bár kapott némi háttértörténetet és aranyos figura a sztoriban, azért játszott már sokkal jobban (Légió). Melissanthi Mahout görög színésznőt még jó eséllyel fogjuk látni hollywoodi produkciókban. Pierce Brosnan pedig szerencsére nem énekelt, ezt fontos kiemelni. Apropó ének, Will Ferrell tényleg „énekelt”, Rachel McAdams énekhangját nagyrészt Molly Sandén „My Marianne” adta, Dan Stevens pedig bár tud énekelni, az ő orgánuma jóval lágyabb, mint a karaktere Alexander Lemtovot megszólaltató Erik Mjönes. Az ő elmélyített hangja jobban illett az orosz oroszlánhoz. Még egy apró egy technikai észrevétel, hogy ne csak a zenéről legyen szó: az operatőrt lenyűgözhették a forgatási helyszínek, mert gyönyörű tablókat készített Izland és Edinburgh tájairól.
Filmünk minden abszurd szituációja és rém primitív fordulata ellenére azért szórakoztató. Magas pontszámot közel sem érdemel, nem minden idők legjobb romantikus vígjátéka vagy paródiája, és a kelleténél hosszabbra is sikeredett. Fontos, hogy üdítően nem veszi komolyan magát, megfelelően reflektál az Eurovíziós Dalfesztivál paródia jellegére. Az Eurovízió-függőknek kötelező mű, csak ne vegyék túl komolyan!
