Ema, rendező: Pablo Larraín, szereplők: Mariana Di Girolamo, Gael García Bernal, Santiago Cabrera, chilei zenés filmdráma, 107 perc, 2019. (18)
Tűzrománc
Ugyan Chile már korábban felkerült a filmes térképre, Pablo Larrain rendezőként és producerként jegyzett alkotásainak (Egy fantasztikus nő, Jackie, No) Oscar-jelölése és díjazása újra és újra a figyelem középpontjába terelik az országot. Legújabb filmje a táncosok világába kalauzol el minket egy balul sikerült örökbefogadás történetén keresztül. Lehet-e teljes értékű nő egy örökbefogadó, különösen azután, hogy a gyermeket visszaveszi az állam? Az Ema címadó főszereplője mindent megtesz azért, hogy újra átélje az anyaságot és bizony nem válogat az eszközökben.
A koreográfus Gastón (Gael García Bernal) és a táncos Ema (Mariana Di Girolamo) örökbe fogadnak egy kolumbiai kisfiút, ám egy sajnálatos baleset miatt Polot elveszik tőlük. Mindketten a másikat okolják a történtekért és tulajdonképpen visszaáll az eredeti állapot, nincs és nem is lehet saját gyerekük, Gastón ugyanis steril. Tehetetlenségükben verbálisan semmisítik meg egymást, gyakran mások előtt.
Ema mindent elkövet, hogy megtudja, hova és kihez került Polo, ám a gyámügyes hajthatatlan. Bár korábban a szabályokat áthágva segítette őket az örökbefogadásban, a történtek után úgy érzi, hibát követett el, egykori pártfogoltjai bebizonyították alkalmatlanságukat és nem érdemlik meg, hogy gyerekük legyen. Legyen akár férfi, akár nő, Ema látszólag kétségbe esve jár ágyról-ágyra a gyönyört hajszolva, mintha csak a világvége közeledne. Pablo Larrain rendező a sodródásban megláttatja velünk a céltudatosságot és az elszántságot. Annak érdekében, hogy megtalálja Polot, Ema gyakorlatilag bármire képes, minden akadályt elsöpörve az útból vagy éppen a másik érzelmeit az uralma alá hajtva.
Mindvégig erősen jelen van a szexualitás, a testiség, a csábítás, a vágyak megélése és a másik manipulálása, miközben a másik oldalon ott a hagyományos családmodell, a társadalmi elvárások és kötöttségek. Ezt a kettőséget a tűz és víz is hivatott szemléltetni, nem csak szimbolikusan, hanem létező fizikai valójában is, különös tekintettel a szereplők hivatására és – különös és veszélyes – hajlamaira.
A konfliktust tovább szítja Gastón és Ema se veled, se nélküled kapcsolata, a köztük lévő korkülönbség, a szakmai alá-fölé rendeltség és a táncról, illetve a családról való eltérő vélekedésük. A steril Gastón rendszeresen megalázza a lányt, de súlytalan szereplőként van jelen, amit jól mutat, hogy amíg Mariana Di Girolamo sütkérezik a szerepben, Gael García Bernal (Wasp Network – Az ellenállók, A Mennyországnak kell lennie, Desierto – az ördög országútja) tétován álldogál, nem találja a helyét a filmben. Az extravagáns, erős szexuális kisugárzással bíró Ema mellett nevetséges öltözékében valóban úgy fest, mint egy kiherélt Chaplin imitátor.
A tánc itt nem csak művészet, hanem az önkifejezés eszköze is, ahol a táncos szavak nélkül, a testével reflektál mindenre, így pl. a társadalmi elvárásokra is. Miközben a táncot gyakran hozzuk összefüggésbe a szabadsággal, a lázadással, hajlamosak vagyunk megfeledkezni arról, hogy bizony rengeteg gyakorlással és lemondással, a test sanyargatásával jár, nagy összpontosítást és fegyelmet kíván, elvárja a táncostól a csapatmunkát és a kapott instrukciók követését.
Ema lázadó szellem, de céljai elérése érdekében képes a szabálykövetésre. Ha kell kivár, megfigyel, alkalmazkodik és szemmel láthatóan van érzéke a tanításhoz, tudása átadásához, a gyerekekhez. Furcsa kinézete és viselkedése ellenére igazi nő, társ és anya, de nem azért tesz meg dolgokat, mert elvárják tőle, hanem azért, mert ő így döntött. Amolyan hőssé transzformálódó antihős.
A történetbe rengeteg mindent bele lehet látni, ami részben annak köszönhető, hogy – kész tények elé állítva a nézőt – akkor kapcsolódunk be, amikor Polot már visszavette az állam örökbefogadóitól, részben pedig annak, hogy a kamera egyfajta kívülállóként van jelen, mintha csak egy dokumentumfilmet néznénk lényegi kommentár nélkül. Nem tudjuk, pontosan mi történt, mint ahogyan azt sem, milyen volt az élet hármasban, illetve az örökbefogadást megelőzően. Mindenről csak utalás szintjén szerzünk tudomást, nekünk kell a kirakós darabkáit összeillesztenünk, de még így is maradnak üres helyek. A központi téma a szülővé válás, a gyerekvállalás és a női főszereplőn keresztül az anyaság megélése, az anyai szerep betöltése, a kiteljesedés.
Az Ema jellegzetesen latin-amerikai, képi (Sergio Armtrong – No, Neruda) és zenei (Nicolas Jaar – Dheepan – Egy menekült története) világa rendkívül gazdag, nem mentes a szélsőséges érzelmektől, a szereplői pedig kivétel nélkül egy költő ékesszólásával bírnak. A széles gesztusok és a kimért táncmozdulatok, a tűz és víz, a heves szex és a lassú becserkészés, a hirtelen kimondott, bántó szavak és a hűvös céltudatosság kettősége fut végig a cselekményen, ha nem is tökéletes, de mindenképpen különleges filmélményt létrehozva.
