Nincs gonosz – kritika


Nincs gonosz (Sheytan vojud nadarad/There Is No Evil), rendező: Mohammad Rasoulof, szereplők: Baran Rasoulof, Zhila Shahi, Mahtab Servati, német-iráni-cseh filmdráma, 150 perc, 2020. (16)

Halál, félelem

Az Iránban mai napig érvényben lévő halálbüntetés témáját feldolgozó alkotás négy történetből áll és az a közös bennük, hogy a kivégzésekkel közvetett vagy közvetlen módon kapcsolatba kerülő emberek mindennapi életébe engednek bepillantást. Mindannyian a rendszer részei és sorsukra jelentős befolyással bírnak az ebben a kérdésben meghozott döntéseik. Nem könnyű mozi, ráadásul hosszú is, de mindenképpen a megtekintése mellett szól igényessége és persze az is, hogy az iráni filmek nem túl gyakori vendégek nálunk.

Iránról általában akkor szólnak a hírek, amikor a világot fenyegeti valamelyik vezetőjük, az átlagember ennél többet nem nagyon tud az ottani életről. Már csak emiatt is volt jó ötlet a filmet egy olyan történettel kezdeni, amelyik egy család egy napját mutatja be és megmondom őszintén, nem sok különbséget láttam a sajátomhoz viszonyítva. Apa eljön a munkából, útközben felveszi anyát, elmennek a bankba, utána az iskolához a lányukért, bevásárolnak, meglátogatják a nagymamát, esznek, alszanak, apa megint elmegy dolgozni. A fejkendőt leszámítva az emberek ugyanúgy öltöznek, a forgalom nagy, mindenfelé reklámok, üzletek, bankok, gyorséttermek, néhány helyi jellegzetességet leszámítva tényleg alig különbözik azoktól a nagyvárosoktól, amiket mi megszoktunk és/vagy amikben mi élünk. A már-már dokumentarista stílusban bemutatott cselekmény mindössze egyetlen jelenetében esik szó a halálbüntetés intézményéről, de ez olyan erős, hogy még javában a hatása alatt vagyunk, amikor kapjuk a következő történetet.A második katonákról szól és bár zömében egy katonai körletben játszódik, sokkal árnyaltabb képest fest az iráni hétköznapokról. A férfiak számára kötelező a kétéves sorkatonai szolgálat, amíg az ember ezt le nem tölti, nem kaphat útlevelet, nem szerezhet jogosítványt, nem köthet életbiztosítást, nem válthat ki vállalkozói igazolványt stb. Bárhova elvezényelhetnek és a történet szereplői olyan helyen teljesítenek szolgálatot, ahol kivégzéseket hajtanak végre. Ha megteszed, háromnapos eltávozást kapsz, ha nem, újabb hónapokkal kell tovább szolgálnod. Ha nagyon ellenállsz a hadbíróság könnyen téged is a másvilágra küldhet, de az a legkevesebb, hogy teljesen ellehetetlenítik az életed. Éjszaka van, az egyik kiskatonának ez lesz az első kivégzése és minden követ megmozgat, hogy ne kelljen végrehajtania, kétségbeesése – szintén – nagyon erős és meglepő zárást hoz. A harmadik történetben egy katona kér eltávozást, hogy szerelme születésnapján megkérje annak kezét. Az ünnepi hangulatot beárnyékolja a lány és családja közeli barátjának váratlan halála. A fordulat ezúttal a cselekmény közepén bekövetkezik és az előző kettőt látva talán némileg ki is következtethető, de ezúttal is úgy van megcsinálva, hogy megkapjuk a soron következő gyomrost.
A negyedik történet az ország egy távoli zugába vezet el minket, ahol a hegyek között elszórtan élnek az emberek és főként mezőgazdasággal foglalkoznak. Nagybátyjához és annak feleségéhez érkezik meg egy Németországban orvosnak tanuló fiatal lány, hogy eltöltsön velük pár napot. Érkezése nem véletlen és ezzel kapcsolatban egyre több a megválaszolatlan kérdés. Az, hogy a nagybácsinak ilyen messze kellett eljönnie és mindentől távol élnie az életét, sokat sejtet, de mostanra már megszoktuk, hogy a lényeg még hátravan és semmi nem az, aminek látszik.Különböző helyszínek, emberek, sorsok, döntések és nézőpontok, a halálbüntetés az, ami összeköti őket. Ahogy a témáról itthon is rengeteg vita van és (majdnem) mindenki érzi a bonyolultságát, összetettségét, úgy ez a két és félórás film sem tesz kísérletet arra, hogy minden részletre kiterjedően belemenjen a témába. Emberi történeteken keresztül bemutatja, milyen hatással van ez a társadalomra, ha félremennek a dolgok. Hogy még nehezebb legyen a döntés, a négy történetből csak egy esetben derül ki, ki mit követett el, a másik háromnál el kell fogadnunk a halálos ítéletet, úgy kell néznünk és befogadnunk a cselekményt.  Érezzük ugyanakkor, hogy ez egy rendkívül erős fegyver a mindenkori hatalom kezében, hiszen bárkire bármit rá lehet fogni és már csak emiatt sem nézik jó szemmel az iráni hatóságok az ilyen filmek megszületését és nemzetközi bemutatását. Dzsafar Panahi (Taxi Teherán) után Mohhamad Rasoulof sem tudta személyesen átvenni Berlinben az Arany Medvét, mert kritikus hangvételű filmje miatt nem kapott kiutazási engedélyt.

Az egyes történetek cselekménye és sorrendisége jól ki van találva és bár egyáltalán nem vidám, ráadásul hosszú is, gyakorlatilag négy, teljes értékű, elgondolkodtató filmet kapunk egy jegy áráért egy sok szempontból modern, ám mégis maradi és zárt világról.

Hozzászólások

hozzászólás

Előző cikk Aaron Sorkin segít forgatókönyvet írni, jótanácsokkal lát el
Következő cikk Ebédelj együtt Matt Damonnal és Ben Affleckkel!