Aranypolgár (Citizen Kane), rendező: Orson Welles, forgatókönyv: Herman J. Mankiewicz, Orson Welles, John Houseman, szereplők: Orson Welles, Joseph Cotten, Dorothy Comingore, Ruth Warrick, amerikai filmdráma,1941, 119 perc.
Orson Welles nevét a ’30-as évek vége felé az is megjegyezte Amerikában, aki addig azt sem tudta, hogy létezik. 1938. október 30-án, este 8 órakor az akkor 23 éves Welles és maréknyi csapata a C.B.S. New York-i stúdiójába vonult, hogy H.G. Wells Világok harcának egy átdolgozott változatát rádiójáték formájában adják elő. Röviddel a műsor után amerikaiak ezrei fejvesztve vonultak az utcákra, rettegve attól, hogy eljött a világvége. Legalábbis erről számoltak be az újságok, nem kis port kavarva ezzel. Bár valóban sok embert megrémített az előadás, a pánikot a sajtó generálta és tartotta életben. Később kiderült, hogy az egész zűrzavarból, a tömeges öngyilkosságokról szóló cikkekből egy szó sem volt igaz. Talán ez az egyik legerősebb történet, ami érzékelteti a média tömegekre gyakorolt hatását. 3 évvel az eset után Orson Welles nevét Kane polgártársnak köszönhetően a szakma aranyba foglalta, a Filmakadémia pedig szoborba öntötte.
Vannak filmklasszikusok, amit a vizuális effektekhez szokott generációknak megnézni valóban kihívás. Elavult, korszerűtlen, ebből kifolyólag nevetséges, vagy unalmas lehet. Nem vagyok kultúrsznob, sem lelkes filmszakos, de az Aranypolgár e tekintetben kiállta az idő próbáját, főleg, hogy a média századunkra mért csapásai ijesztően aktuálisak, szóval bőven megér két órát az életedből.
Orson Welles megírta (Herman J. Mankiewicz jelentős közreműködésével, neki tulajdonítják a forgatókönyv jelentősebb részét), megrendezte és el is játszotta azt a szánalmas, korcslelkű, gátlástalan és mindenkin átgázoló, hataloméhes, szenzációhajhász figurát, akit Oliver Stone 53 évvel később megidézett Wayne Gale alakjában (Született gyilkosok), vagy Dan Gilroy az Éjjeli féregben finoman szólva kimaxolt.
Az Aranypolgárt David Fincher Mank című mozija kapcsán poroltuk le. Örömünk őszinte, hiszen Fincher és Gary Oldman neve általában garancia a minőségi munkára. Bevallom, nem ez a kedvenc Orson Welles mozim, nálam A per az abszolút befutó, de tény, hogy- akárcsak Kafka víziói-, Welles is megelőzte a korát. Különös, de a közönség akkoriban nem rajongott túlzottan a filmért, a szakma viszont annál inkább. 9 kategóriában jelölték Oscarra, egyet el is hozott (legjobb eredeti forgatókönyv), versenyben volt a legjobb film-, színész-, rendező-, operatőr fekete-fehérben-, dráma, vagy vígjáték filmzene-, vágás-, látványtervezés fekete-fehérben-, hangfelvétel kategóriákban is.
A film legnagyobb reklámját William Randolph Hearst amerikai sajtómágnás szolgáltatta, aki Charles Foster Kane karakterében teljes mértékben magára ismert és felháborodásának hangot is adott.
A film kezdő képsorai a Hitchcock mozik alaphangulatát idézik. Nyomasztó, ködös, sötét és komor, a helyzeten az sem javít túl sokat, hogy a következő snittben egy haldokló utolsó pillanatainak lehetünk szemtanúi.
Erős kezdés után megindul a nyomozás a haldokló utolsó szava, a titokzatos Rózsabimbó kiléte után. A film 4 ember és a sajtó szemszögéből próbálja átadni nekünk, ki és milyen ember is volt valójában Charles Foster Kane. (Akár egy pszichológus, először a gyermekkorban keresve válaszokat). Bár pontosan nem derül ki, miért helyezik szülei egy chicagói bank gyermektelen vezetőjének gyámsága alá Kane-t, mindenesetre nála osztályelsőként végez üzleti életből, viszont bukik emberségből. Kane számára ugyanis a szeretet egyet jelent a pénzzel.
„Mondja meg nekik, hogy ők szállítsák a híreket, mi majd szállítjuk a háborút.”
Kane vallását valahogy úgy fordíthatnánk: mindenből, aminek hírértéke van, ki lehet venni a zsetont. Ismerős dogmák ezek még ma is. Már akkor elég volt ahhoz, hogy valaki kiadói birodalmat építsen fel valós-, és álhírek szerkesztéséből, mások bemocskolásából, vagy piedesztálra emeléséből, ahogy az érdekek megkívánták. Megszállottja volt egy olyan szakmának, amihez kezdetben még csak nem is konyított. Beköltözött szerkesztőségébe, hogy 24 órás készenlétben csaphasson le mindenre, amit a nyomdafesték elbír, legyen az egy szaftos botrány, vagy érdektelen hír. Később rádióállomásai is voltak, így már teljhatalommal bírva ő írta és diktálta, befolyásolta és irányította a botrányra és szenzációra éhes polgárokat. Végtelenül öncélú, exhibicionista és egoista jelleme az örök rivaldafény reményében kötött fausti alkut. 
Élete a nyilvánosság előtt, egy csinosra dekorált kirakatban zajlott. Nem sokban különbözött azoktól, akik felett pálcát tört. (Kormányzói babérokra törve vette feleségül az elnök unokahúgát is). Minden cselekedete csak eszköz volt céljai eléréséhez. Amennyi rajongója, legalább annyi ellensége is volt, akik lesték minden mozdulatát, így lepleződött le titkos kis viszonya is. Második felesége tehetségének hiányát pénzzel próbálta pótolni, és aki egy rossz sort mert írni róla, azt eltávolította, ellehetetlenítette, legyen szó akár a legjobb barátjáról is. Azt akarta, hogy szeressék és mindazokat is, akikkel körülvette magát. Mérhetetlen vagyona személyiségének lealjasulásával járt, birtoklási vágya és szeretetéhsége beteges gyűjtőszenvedéllyel párosult. Xanadu nevű hatalmas, rideg és ijesztően élettelen palotáját szobrokkal, festményekkel, műtárgyakkal és rengeteg haszontalan holmival töltötte meg. Charles Foster Kane, aki mindent és mindenkit birtokolni akart, végül magányosan, egy hógömböt szorongatva halt meg.
Az Aranypolgár sikere leginkább a technikai újításoknak köszönhető. Egy kísérletező szellemű kezdő filmrendező (de már ünnepelt színházi direktor) és egy szakmájában jártas operatőr csodálatos kooperációja. Orson Welles és Gregg Toland alapjaiban írta át a filmkészítés addig ismert szabályait. A kameraállások, az előtérbe helyezett élesen felvett tárgyak, az elmosódott hátterek, a beállítások, a világítás, a tetőszerkezetből leereszkedő kamera, és még e mellé társult Robert Wise vágói teljesítménye, ahogyan emléktöredékekből összerakták ezt a történetet, az egyedülálló volt 1941-ben. Ráadásul Orson volt az egyetlen, aki elsőfilmesként Hollywoodban megkapta a végső vágás jogát, a nagy öregek közül is csak alig páran rendelkeztek vele. Az is előfordult, hogy egy másik film díszletét használta, vagy a még meg nem épített díszletek közt rögtönzött, de a filmnek olyan jelenete is van, amit a vetítőteremben forgatott. Az RKO Stúdió ebből semmit sem vett észre, azt hitték, csupán a próbafelvételek készülnek. És ne felejtsük Bernard Herrmann korszakos filmzeneszerző jelentőségét sem, aki gyakorlatilag ezzel a filmmel robbant be, majd később Hitchcock állandó komponistájaként tartották számon.
„Ha a címek nagyok, a hírek is nagyobbak lesznek.”
Lehet, hogy 80 évvel ezelőtt William Randolph Hearst a személye elleni támadásnak vélte a filmet, lehet, hogy az ifjú zseni valóban annak is szánta. Orson Welles mesterműve egyre vastagabb felkiáltójel századunk minden aranypolgára számára, akik Charles Foster Kane újságírói módszereinek tökélyre csiszolásával teszik aktuálissá minden idők egyik legjobb társadalomkritikáját, az Aranypolgárt.
