Az éjféli égbolt – kritika


Az éjféli égbolt (The Midnight Sky), rendező: George Clooney, szereplők: George Clooney, Felicity Jones, Caoilinn Springall, amerikai filmdráma, 118 perc, 2020. (13)

#mindmeghalunk

A magányos tudós a Föld egyetlen élhető pontján, a sarkvidéken (he-he) próbálja meg felvenni a kapcsolatot egy sokéves küldetésből visszatérő úrhajóval, mondanivalójának lényege, inkább forduljanak vissza. Clooney egy sokak által dicsért könyvből csinált filmet, de a saját gondolataiba temetkezve nem élt ennek előnyeivel.

A nem túl távoli jövőben (2049) biztos, ami biztos alapon az emberiség párhuzamosan dolgozik a Föld megmentésén és lakható világok felfedezésén. Miközben itthon próbáljuk visszafordítani a visszafordíthatatlant, űrhajókat küldünk szerte a világűrbe, hogy ezek legénysége rátaláljon új otthonunkra, ahol békében és biztonságban élhetünk és amit – talán tanulva a hibáinkból – nem cseszünk szét. Idővel a meccs eldőlni látszik, egy nem részletezett globális katasztrófa következtében a megmaradt kevesek a föld alá kényszerülnek, ahol a csodára várva szép lassan felélik a tartalékaikat, Csak egy tudós van talpon a vidéken, Augustine (George Clooney) a messzi Északon húzza meg magát és próbálja felvenni a kapcsolatot a távoli küldetésből visszatérő űrhajókkal. Célja egyértelmű, mindenkit le akar beszélni arról, hogy az időközben lakhatatlanná vált Földön landoljon, ugyanis saját magukon kívül már nincs kit megmenteniük.Az Aether űrhajó legénysége sokéves küldetésből tér vissza és bizony nekik is gyanússá válik, hogy egyrészt nem igazán vannak rajtuk kívül más űrhajók, másrészt a Földről sem jön válasz. A nem túl bíztató előjelek ellenére tovább folytatják útjukat egykori otthonuk felé, ugyanis másoktól eltérően ők sikerrel jártak, találtak egy olyan égitestet, ahol kedvezőek a körülmények a letelepedéshez. Miközben számos technikai és lelki problémával kell megküzdeniük, sikerül elcsípniük Augustine üzenetének foszlányait, ami alapján meg kell hozniuk egy fontos döntést. A magányos tudós az üresnek hitt állomáson egy kislányra talál, akivel együtt kelnek útra, hogy a zord időjárással dacolva egy erősebb antennát találjanak, amivel – reményeik szerint – zökkenőmentesebb a kommunikáció.

Az amerikaiakról sokan úgy tartják, hogy nem sokat tudnak a világ dolgairól (sem), ennek ellenére előszeretettel szólnak bele mindenbe (is). Akik különösen ne szóljanak bele a világ dolgaiba, azok az amerikai színészek, hiszen őket nem ezért fizetik (túl). Ha valaki ehhez még jóképű is, nem csak piszkosul gazdag, akkor annak annyi, bármit tesz és mond. A Vészhelyzet Ross dokijától soha nem állt távol a politika és azon hírességek közé tartozik, akik szót emelnek a vélt vagy valós igazságtalanságok ellen, ismertségük révén könnyen és gyorsan jutnak sajtónyilvánossághoz, szavaikkal és tetteikkel pedig képesek tömegeket mozgósítani és befolyásolni.Clooney sikerfilmjeinek bevételeiből előszeretettel támogat olyan szerelemprojekteket, melyek közel állnak az ő gondolatvilágához, szemléletmódjához, ugyanakkor megosztóak és csak egy szűkebb réteget képesek igazán megszólítani. Lily Brooks-Dalton könyve, a Good Morning, Midnight 2016-ban jelent meg és sokan az év legjobbjának tartották, magyar fordításban az idei évtől olvasható (Agave Könyvek Kiadó Kft.).
Az eget tanulmányozó és az univerzum létrejöttét felderítő idős asztronómus és a veszteségekkel megbékélő, Jupitertől hazarepülő Sullivan (őt a filmben Felicity Jones alakítja) történetének összefonódása egy apokalipszis nélküli apokaliptikus világban olyan kérdéseket vet fel és gondolatokat oszt meg az olvasóval, ami bizonyára felkeltette a hatvanhoz közelítő filmes érdeklődését. Clooney 2014-ben vette el a libanoni származású Amal Alamuddint, aki nemzetközi és emberi jogokra szakosodva olyanok képviseletét látta el, mint Julian Assange vagy Julija Timosenkó. Együtt nevelik 3 éves ikreiket, akinek bizonyára egy jobb világot szeretnének örökségül hagyni.Ez a film tehát nem feltétlenül a pénzcsinálásról szól és arról, hogy mindenki szeresse, sokkal inkább afféle hitvallás, számvetés és talán segélykiáltás is. Rengeteg problémával szembesít minket, melyek 2049-re akár valósággá is válhatnak, pontosabban ezek most is léteznek, de ha nem teszünk semmit, addigra csúcsosodhatnak ki. Ne felejtsük el, nem napjainkban merült fel először a kérdés, hogy a rendelkezésre álló erőforrásokat a Föld megmentésére fordítsuk vagy inkább távoli világok kolonizálására, mert esélyes, hogy a kettő együtt, egyszerre nem fog menni.
A Notre Dame újraépítésére rendezett gyűjtés kapcsán kialakult vita egészen jól tükrözi a jelenlegi állapotokat, már pedig egyre több ilyen döntést kell majd meghoznunk, miközben újra és újra feltesszük a kérdést, mi számít egyetemes emberi értéknek, mi az, amit feltétlenül meg kell mentenünk, amikor körülöttünk minden pusztulásra van ítélve. Ezek még csak az élettelen dolgok és nem beszéltünk még a ki megy, ki marad kérdésről.

Az emberiségtől elindulva jutunk el az egyén szintjére, ahol ott vannak a szűkebb emberi kapcsolatok, a család, a rokonok, a barátok, a munkatársak, végül pedig mi magunk, a saját álmainkkal, vágyainkkal, félelmeinkkel, a választott szakmánkkal, az emlékeinkkel, a megélt jó és kevésbé jó dolgokkal. A sci-fi valahol mindig is erről szólt, aki olvasott már klasszikust tudja, hogy rengeteg minden van a képzeletünkre bízva, rengeteg mindent lehet belelátni, miközben nincs sürgés-forgás, lassan, komótosan boncolgatják az éppen aktuális problémákat, sokszor előrevetítve egy szerencsés vagy kevésbé szerencsés jövőt. Clooney sem siet sehova, inkább elidőzik a problémán, miközben a szereplők egyéni dolgait belehelyezi a globális katasztrófába, Alexandre Desplat (A víz érintése, Kisasszonyok) zenéje és Martin Ruhe (Az amerikai, A 22-es csapdája) fényképezése pedig csak felerősítik ezt a társas magányt.
Az éjféli égbolt szép és elgondolkodtató film, ugyanakkor saját gondolatisága foglyaként foszt meg minket a katarzistól.

Hozzászólások

hozzászólás

Előző cikk A hét röhögései (364.)
Következő cikk Fotók és videók a 66 éves Denzel Washington életéből