(L’incredibile storia dell’Isola delle Rose), rendező: Sydney Sibilia, forgatókönyv: Francesca Manieri, Sydney Sibilia, szereplők: Alberto Astorri, Andrea Pennacchi, Ascanio Balbo, Christian Ginepro, Christian Stamm, olasz dramedy, 117 perc, 2020
Sokan vágyunk egy Rózsa-szigetre
A Netflixre került fel egy nagyon vidám olasz alkotás, a Rózsa-sziget, amely egy elképesztő igaz történeten alapul, egész konkrétan egy mérnökről szól, aki épített egy saját szigetet, majd kikiáltotta azt független államnak. Persze ezt sokan nem nézték jó szemmel.
Az olasz filmekről már jó ideje tudjuk, hogy képesek igazán lenyűgözni minket. A spagettiwesternek, a többi Sergio Leone-mozi, Bud Spencer és Terence Hill megannyi kalandja (melyek közül – akárcsak Leone munkáiból – némelyik teljesen olasz, némelyik amerikai-olasz gondozásban készült), a Roberto Begnininek is Oscart hozó Az élet szép és Sorrentino mozijai is mind azt bizonyították a múltban, hogy igenis, a Nagy Csizmában értenek a történetek vászonra viteléhez. A 2016-os Teljesen idegenek-et meg sem említjük, melynek gyakorlatilag minden európai ország megcsinálta a maga remake-jét (mi ugye a BÚÉK-et), és így 2020-ra is kaptunk azért, például itt ez a könnyedebb darab, a Rózsa-sziget.
Főhősünk Giorgio Rosa (Elio Germano), egy mindennapjait Bolognában tengető, frissdiplomás mérnök, aki álomvilágban él, és amikor korábbi kedvese végleg kikosarazza, barátjával, Maurizióval (Leonardo Lidi) közösen elhatározza, hogy felépíti a saját kis univerzumát, ahol senki nem szól bele abba, mit is tesz. Ez persze nem könnyű, de végzettségéből adódóan Giorgiót nem kell félteni, és alig telik el egy kis idő, felhúz egy 400 négyzetméteres platformot a tenger közepén – mindössze pár száz méterrel az olasz felségvizek határán kívül. Ebben kezdeti motivációja egyértelműen az, hogy lenyűgözze exét, Gabriellát (Matilda De Angelis) – hiába, minden a szerelem körül forog. A hely, mely a Rózsa-sziget nevet kapja, hamar a bulizni vágyó fiatalok kedvence lesz, ami nagyban a promoter W.R. Neuman (Tom Wlaschiha) érdeme is, és ez a hangulat minket, nézőket is beszippant, köszönhető a menő retro slágereknek és a semmihez sem hasonlítható ’60-as évek-atmoszférának.
Csakhogy az olasz kormánynak ez nem igazán tetszik, és kezdetét veszi a bürokratikus harc a magát függetlennek kikiáltó miniállam és az illetékes szervezetek között, amiért Giorgio az ENSZ-hez fordult segítségért, mert természetesen nem hagyja, hogy amit ő maga alkotott, azt csakúgy elvegyék tőle. A sziget több mindent képvisel a szűk kétórás játékidő alatt (amely annak ellenére, hogy lehetne kevesebb is, gyorsan és észrevétlenül elrepül), többek között a sokak által vágyott függetlenséget és szabadságot ebben a túlszabályozott világban, illetve azt a dolgot, amiből mindenkének kellene egy – egy olyan valami az életben, amiért érdemes küzdeni, és amiért a végsőkig képesek vagyunk kitartani.
A Rózsa-sziget ezt nem túl szájbarágósan adja elő, hangvétele laza, Sydney Sibilia rendező remekül rakta egymás után a jeleneteket, megfelelően váltogatva a vicces és a komoly szituációkat. A film egy kedves história, amely ráadásul tényleg megtörtént, méghozzá 1968-ban, amikor Európában több lázadás, felkelés is volt a hatalom ellen, elég csak Párizsra vagy Prágára gondolni, és Giorgio pont ebben az esztendőben gondolta úgy, hogy bemutat országa vezetőinek. Az igazi Rosa egyébként 2017-ben hunyt el, és halála előtt engedélyt adott a mű elkészítésére.
A film nem nélkülözi a humort, az alkoholista Maurizo calabriaiakat szapuló beszólásai például akkor is viccesek, ha fogalmunk sincs arról, hogyan viszonyulnak Észak-Olaszországban ehhez a déli tartományhoz, és rengeteg olyan helyzet van, ami magából adódóan mosolyt csal az arcunkra. Ennek ellenére nem mondható csak vígjátéknak, egy pazarul sikerült dramedy, amelynek végkimenetele akár kiszámítható is lehet – főleg azoknak, akik a megtekintése előtt utána olvasnak a sztorinak -, de ettől még megvan benne a kellő fordulat és feszültség is.
Ez az alkotás nem fogja megváltani a világot, de összességében ad egy kis okot nekünk arra, hogy ne adjuk fel az álmainkat, úgy próbáljunk élni, ahogy nekünk jó, ne ahogy másoknak tetszik, és küzdjünk mindazért, amit a magunkénak érzünk. Mindenkinek meg kellene találnia a maga Rózsa-szigetét.
Forrás: filmnow.hu
