A hazugság művészete (The Good Liar), rendező: Bill Condon, szereplők: Helen Mirren, Ian McKellen, Russell Tovey, angol-német-amerikai krimi-dráma, 109 perc, 2019. (16)
Nyugdíjastempó
Bármilyen furcsa Helen Mirren és Ian McKellen most játszanak először együtt filmben és az agyonhasznált szófordulattal élve hozzák is a kötelezőt. Az alkotók egy régivágású krimivel szerették volna megidézni azt a kort, amikor minden jobb volt, de ez A hazugság művészete leginkább koffeinért kiált. Ettől eltekintve, aki kíváncsi egy végtelenül aljas Gandalfra, ne hagyja ki.
A két megözvegyült nyugdíjas, Roy Courtnay (Ian McKellen) és Betty McLeish (Helen Mirren) az interneten keresnek párt maguknak és a személyes találkozót követően úgy döntenek, megpróbálják együtt. Betty, az oxfordi tanár egész szép összeget tett félre az évek során, ami felkelti Roy érdeklődését és mi nézők már azt is tudjuk, miért, a férfi ugyanis szélhámos. Roy egész élete a hazugságról, a színjátékról és mások átveréséről szól. A kedves, kissé tétova és ügyetlen öregúr a kezdettől fogva gyanús Betty unokájának, aki Berlinben végez kutatómunkát és amikor a pár meglátogatja őt, sötét titokra derül fény Roy múltjából, a második világháborúból és az azt követő zűrzavaros időszakból. De vajon elég-e ez az egymásba vetett bizalom megrendüléséhez vagy Betty kezdettől fogva tudja, kivel is van dolga?
Nehéz elhinni, de tényleg így van, Helen Mirren és Ian McKellen a hatvanas évek óta filmeznek, mégsem játszottak még soha együtt, csak a színpadon. Első közös filmjük Nicholas Searle 2015-ben megjelent – első – regényéből készült. Saját bevallása szerint köztisztviselőként dolgozott, de több helyen is lehet olvasni arról, hogy ez valójában a hírszerzést takarja. A filmet 2019 vége és 2020 eleje között több országban is műsorra tűzték a mozik, ám hozzánk valamiért nem jutott el, csak most az HBO-ra.
Bill Condon rendező (Dreamgirls, Érzelmek tengerében, Alkonyat filmek) negyedik alkalommal, dolgozott együtt a brit színészlegendával, a forgatókönyvet pedig az a Jeffrey Hatcher jegyzi, aki a Mr. Holmes-ét is, melynek ugye McKellen a főszereplője. Összeszokott csapatról van szó, a vágó, az operatőr és a zeneszerző (csak hogy a leglényegesebbeket említsem) is forgattak már együtt. A közös elképzelés valószínűleg egy régi vágású krimi lett volna thrilleres felütéssel, de az egészre rátelepszik a nyugdíjas tempó, amit a váratlan fordulatok sem képesek feledtetni. Félreértés ne essék, egyáltalán nem gond, ha egy film nem siet sehova, mert az izgalom, az érdeklődés fenntartására számtalan eszköz létezik, amivel A hazugság művészete nem igazán él.
Az egyébként izgalmasnak tűnő – 2009-ben játszódó – cselekmény sajnos érdektelenségbe fullad, ezen sorok megírásakor egyes jeleneteket már nagyon nehéz felidéznem, pedig csak néhány nap telt el. Lassan, elnyújtva jutunk el a végkifejletig, ami váratlan és zavarba ejtő, valamint ellentmondásos is, amiért túl sok a véletlen a tervszerűségben vagy éppen fordítva, utólag már ezt is nehéz megmondani. A karakterábrázolás, a cselekményszövés, az atmoszférateremtés, a fordulatok elhelyezése stb. az átgondoltság látszatát próbálja keltetni, de sehogy sem akar összeállni egy izgalmas és szórakoztató egésszé.
Mirren és McKellen játékára nem lehet panasz, előbbi karaktere egyértelműen rejteget valamit, túl banális lenne, hogy ő csak egy szimpla áldozat. Utóbbi karaktere nem válogat az eszközökben, hajlott kora ellenére kegyetlen, gátlástalan és szenvtelen, de életmódjának köszönhetően rengeteg ellensége is van, így állandóan nyitva kell tartania a szemét. Végeredményben mindketten eljátsszák azt, amire megkérték őket, ha másért nem, hát miattuk érdemes esélyt adni ennek a filmnek.
