Lelki ismeretek (Soul), írta és rendezte: Pete Docter; szereplők: lelkes animátori életszikrák munkája; amerikai családi animáció, 101 perc, 2020 (12)
A 22-es csapdája
A Lelki ismeretek témájában több volt, ám a halált a Coco elég érzelmesen körbejárta, így alanyunk a Pixar legjobb olyan filmje lett, ami ennyire tökéletes harmóniában vegyíti a nézés után akár több órás beszélgetést generáló tartalmát a humorral. Ezúttal a nevetéssel akarnak megkönnyeztetni és ez nem megy vészesen a mondanivaló rovására. Se nem a legviccesebb, se nem a legmélyebb Pixar mozi ez, viszont összességében simán a legnagyobbak közé teszi. Igaz, azért nem az új Agymanók.
Mikor Pete Docter 2015-ben bedobta az Agymanókat, a Pixar azon nyomban kilábalt mozis mélygödréből, amibe a Toy Story 3 tökéletes trilógiazárása után a Verdák 2., a Merida, a bátor és az azoknál már egy fokkal jobb Szörny Egyetem által került, kihagyva a 2014-es évet. 2015-ben volt először, hogy két mozit is készítettek, azóta pedig minden ilyen esztendőben az egyik jövevény igazán emlékezetes. Válságban most nem voltak, nem kellett a Lelki ismereteknek szépíteni, de sikerült volna neki.
A legnagyobb gondja csupán az, hogy a Coco megelőzte. És noha az a mexikóiak szemével mutatja meg a túlvilágot, a tematika túlságosan hasonló. De elég idő telt el a két mestermű között ahhoz, hogy ezt jól lereagálják, így önismétlés helyett inkább kipróbált a cég egy olyan klasszikus humorforrást, amit korábban ők még soha. Ezt az elemét nem akarom elspoilerezni, hogy pontosan mi, de kicsiben hasonló a Presto rövidjük. Legalábbis az is egy korábban, a Pixar által nem használt vígjátéki zsánerrel operált.
A fenti következtében viszont sokkal kevesebbet töltünk ott, ahová a film lényegét gondoltuk. Riley fejében és a Holtak földjén jelentős időt kóborolhattunk és bár azoknál is párhuzamosan folyt a sztori a külső/élővilággal, az arány a Lelki ismeretekben az utóbbi felé billen. Azonban ez nem gond, mert tud kárpótolni a kipróbált humorforrás Pixar verziója. Viszont az tény, hogy így nem lesz olyan álleesősen átütő, mint a WALL-E társadalomkritikája, vagy az Agymanók gondolatébresztő ereje.
Ugyanakkor az emberi agy és a mexikói tradíciók megfoghatóbb, kvázi magukat könnyebben adó környezetek. A kobak ugye valós, mindenkinek van, de működése elég rejtélyes, bitang nagy volt benne a potenciál. Valamilyen szinten rejtélyes az a világ is, amiben a mexikóiak vallástól függetlenül hisznek, mert ott valójában nem a mennyországot látjuk, hanem egy átkötő közeget, ahol nem az istenségek számítanak, hanem az, hogy elhunyt szeretteink addig nem halnak meg teljesen, míg mi élők emlékszünk rájuk és személyes anekdotákban átadjuk nemzedékeken keresztül az adott illető emlékét, lényét.
A Lelki ismeretek talán azért se akart túl elmerülni a halál utáni életben, mert a különböző vallásoknak nemigen lehetett volna univerzálisan megfelelni. Nyilván megoldották volna és így egy generációk, vagy vallásosok-ateisták közti tökéletes vitaindító lehetett volna, ám mivel főhősünk kapcsán fontos, hogy milyen volt életútja, többet időzni a lelkekben és a mennyben nem lett volna sokkal különb a Cocónál, mert ott – ugyan vallástól függetlenül – elég sok apróságot átrágtunk ezzel kapcsolatban, ráadásul a zene mindkettőnél fontos.
Másrészt viszont, ha nem az élet utánra, hanem a megszületés elé megyünk, azzal már eleve kevésbé sablonosabb a dolog, legalábbis valahogy az utóélettel aránytalanul többet foglalkozunk a világban, mint az előélettel. Persze nyilván, hisz azon már túl vagyunk, azon kell aggódni mi lesz, és nem azon, hogy mi volt. Épp ezért friss tud maradni a film. Mikor fentebb azt írtam, több volt benne, azt nem arra értettem, hogy amire fókuszál, azt ne csinálná kimagaslóan… csupán fókuszálhatott volna több mindenre. De ezúttal nem, és nincs ezzel semmi baj. Ha jobban belementek volna abba, ami hiányzik/felületi, akkor nem álltak volna meg félúton, ezzel potenciálisan túl töménnyé változtatva a mozit. Talán az így keletkezett űrt kellett kitölteni a humorforrással, és ez jól is sült el. Én szeretem a sablont, amire épül a poénvilág, de mivel jól egyensúlyoz mélységével, nem veszít erejéből. Nem ez a legkacagtatóbb Pixar kaland, bár ez erősen szubjektív, de a macskabarátok imádni fogják.
Noha az Agymanókban látott ábrázolás bőven üvölt a franchise-ért (nem feltétlen Riley fejében maradva), a Coco már kevésbé, és a Lelki ismeretek is kerek így, de! Egy picit amolyan fejhadiszállás előzményként is értelmezhető: abban a térben vagyunk ugyanis, ahol a születendő lelkek az élet szikráját keresik, hogy mi éltetné majd őket a Földön. Ha megtalálták, kialakul egy személyiség és születésre készek, költözhetnek egy testbe. A kis plecsnik, amiket kapnak pedig pár pontból állnak, voltaképp a születés után azokon a jellemjegyeken keresztül indul be az agyműködés, és ez határozza meg, hogy kinél melyik manó lehet a domináns. Ez így nincs a filmben, de spirituálisan egyértelmű kapocs. Míg Riley fejében Derű volt a főmanó, addig az apjánál Harag. Talán épp az életszikrával jött pontok miatt. A forgatókönyv gépelésekkor hasonló gondolatok tuti megfogantak, mert összeillenek. Felmerül ezek után, hogy vajon lesz-e egy „trilógiazáró”?
Az, hogy a 22-es számú lélek gyakorlatilag a történelem kezdete óta nem találja meg a szikrát, elég jól reflektál mai társadalmunkra. Látva a depressziót, a csalódást, az unalmas rutinmunkákba való boldogtalan beletörődést, a folytonos bántásokat és kirekesztéseket, miért is tudnák a legnagyobb távozott elmék lelkei meggyőzni, hogy az élet amúgy lehet szép is? Az, hogy ez a mozi épp a járvány alatt készült el, ad neki még egy réteget: egy távolságtartó, egyre zordabb világba, ami napjainkban uralkodik (ha nem a vírus miatt, akkor a képernyőink végett), abszolút meg lehet érteni a 22-est, hogy miért nem akar ide halandóként átkerülni. Odafönt nincsenek gondok, bár ezek mellett az élet valódi szépségei is csak virtuálisan jelennek meg – pont, mint egy okostelefonon a metrón, ahol mindenki zombi. Minek lejönni?
És amikor már azt hinnénk, hogy „az élet iskolájánál”, az előélet közös terénél túl nem tud még egy réteget behozni a Pixar, akkor… folytatódik a film. Egy olyan asztrális világot tárnak elénk, ami egyszerre helye a meditáló hippiknek, az életuntként elveszetten kószáló lelkeknek és egyben a megtestesítése egy mondásnak, miszerint életünk során a legnagyobb extázisban átélt pillanataikban valójában a fellegekben járunk. Az animáció elképesztően pazar, az Agymanókénál kreatívabb (mondom mindezt a 2D-s, az álomgyáras és memóriás ábrázolások ellenére), nagyon éles dizjánkülönbségeket látunk, és bizony néhol van egy olyan darkossága, ami minimálisan indokolttá teszi a 12-es karikát, bár kint egy kategóriában van a manókkal.
Főhősünk csupán élete álmát szeretné megélni, mert mióta kezdő 90-es évek elejei rapperként apja levitte a helyi menő jazzklubba, azonnal beleszeretett a közegbe, életcélja lett, hogy a műfaj legnagyobbjaival lépjen majd ő is föl. Művészlelke azonban nem kifizetődő, be se futott és csak egy iskolai zenetanár lett. Nem a szikrájának vélt tevékenységet űzi, ám a zene így is jelen van életében, és hiába engedte már el kissé fásultan nagy vágyát, jószívű és segítőkész tanítóként mégse veszett oda teljesen lelke, mert a muzsika ugyanúgy élteti, csak nem vágyainak megfelelően. Őrlődésére talán kevesebb idő jut a kelleténél, a humorizálás rovása némileg itt ütközik ki. A Ma Rainey bár teljesen más korszakban és főszereplővel operál, jó kiegészítés és előismeret tud lenni, ha netán a gyerkőc rákérdezne erre a szálra. Bár tegyük hozzá, hogy a film egy pillanatig se reklámozta magát úgy, hogy itt a jazzélet lenne majd a meghatározó, szóval a fenti se egy vészes probléma: kizárólag azért szúrhat szemet, mert mégiscsak a főszereplővel történik. A lelki rész és a mély mondanivaló nem sérül vele.
Mielőtt pedig az összegzéshez érnénk, ha már úgyis helyben vagyunk, akkor lehetetlen elmenni a zene mellett. A Renzor-Ross duó teljesen megérdemelten nyer majd újabb Oscart, egyszerűen magával ragadó az az ambient hangzásvilág, amit a földöntúli jelenetekhez összeraktak, már-már plusz szereplőként érezhetjük, legalábbis a megteremtett világ sokkal szegényebb volna enélkül. Jon Batiste jazz betétei se rosszak, de azok inkább csak a sztorihoz szükséges kiegészítések, és van olyan tétel ezekből is, amit csak eljátszott, maga a dallam itt-ott ugyanúgy az „R páros” szerzeménye. Három éneklős dal is akad, amiből kettő indokolt, hogy vendégművészes, de az kissé meglepő, hogy hősünk korai rappróbálkozását nem Jamie Foxx maga, hanem Daveed Diggs szolgáltatta.
Apró érdekesség, hogy az első előzetes tartalmaz a filmben végül így nem látható dolgokat is és egy másfélperces epilógusként értelmezhető rövid is kijött már a Pixar Popcorn 1. évadával, tök jó kis kiegészítés, ajánlom beszerzésre.
Megszakad a lelkem, hogy ezt az élményt nem moziban élhettem át először, de így is esélyes, hogy ez lesz a visszatérés. Sőt, jöhet bármi, garantálom, hogy ennél tartalmasabb (és egyszerre szórakoztatóbb) úgyse lesz a kezdőkínálatban, a szinkron pedig szinte kötelezővé teszi majd a kistesóval/gyerkőccel/unokával, mert a Lelki ismeretekkel egy új klasszikus született. Lehet, hogy egyik aspektusában se a Pixar legjobbja és emiatt egy kicsit csalódunk, de az inkább csak az Agymanók erejéből jött elvárások sara. Elemeinek vegyítésében emelkedik ki és összátlagával ér a legnagyobbakhoz. Egy nagyvásznas első élmény pedig talán még jobban ráerősítene erre, kár, hogy a Luca is most Disney+-osnak néz ki. John Lasseter kiválásával Docter lépett elő a stúdió vezetőjévé, reméljük ez nem befolyásolja túlzottan alkotói lelkét és 5-6 év múlva megint egy mestermű kijövetelét ünnepelhetjük. Mert az ilyen értékes alkotásokra mindig szükség van!
