Minari: A családom története – kritika


minariMinari, rendező: Lee Isaac Chung, szereplők: Steven Yeun, Yeri Han, Alan Kim, Noel Kate Cho, Will Patton, Youn Yuh-jung, Darryl Cox, Esther Moon, amerikai dráma, 120 perc, 2020. (12)

Csípős amerikai álom

Az elmúlt kurta furcsa esztendő az ázsiai származású filmkészítők sikeréve volt, a szinte minden fesztiválon és az Oscaron is taroló A nomádok földje kínai rendezője, Chloé Zhao után az – eddig – szintén kevésbé ismert koreai-amerikai Lee Isaac Chung Minarija is az idei gála egyik meglepetése mozijaként szerepelt, majd végül egy szobrocskával gazdagodott.

A nyolcvanas évek konzervatív Reagan-érájában vagyunk, amikor még az eredeti értelmezésében létezett a kifejezés, miszerint „bárki lehetsz, aki csak akarsz”, és még meg volt az illúziója annak, hogy „mindent elérhetsz, ha keményen dolgozol”!
Az ázsiai nem-az-egyén-a-fontos-hanem-a-tömeg mentalitást maga mögött hagyva Jacob (van élet Lucille után is: Steven Yeun Oscarra jelölve) családostól települ át a napos Kaliforniából a jóval szürkébb Arkansas mélyére. A fiatal férfi feleségével, Monicával (Yeri Han) együtt egy csibeválogató üzemben robotol, ám mellette hatalmas álmokat dédelget: tervei szerint selfmade-manként a házuk körül elterülő földet saját erejéből megművelve koreai zöldségekkel és gyümölcsökkel látja majd el az anyaországból az Ígéret Földjére kivándorló több tízezer koreait.minari 3A nagy vállalásban segítőtársa is akad a kissé habókos, vasárnaponként szó szerint saját keresztjét cipelő farmer, Paul (Will Patton – Armageddon – remekül hozza a jólelkű, pünkösdi-karizmatikus figurát) alakjában. Hiába azonban a segítség, a problémák egyre csak tornyosulnak Jacob földje felett. A kemény munka kezdi felőrölni amúgy sem felhőtlen házasságát és bár felesége próbál mellette állni, egyre kevésbé hisz Jacob szavainak: „Elmegyünk Amerikába és megmentjük egymást!” A nehézségeket tetőzi kisfiuk, David (Alan Kim) szívproblémája is, ezért úgy döntenek, hogy elhívják a nagymamát, Soonjat (Yu-jung Youn), hogy vigyázzon Davidre és nővérére, Anne-ra (Noel Cho), míg szüleik az amerikai álmot üldözik. A szókimondó, öntörvényű nagyi érkezésével azonban nem oldódik meg minden gond. Sőt…
minari 2A Minarit hat Oscar-díjra jelölték – a két, említett színész mellett maga a film, az író-rendező Chung és a zeneszerző, Emile Mosseri (The Last Black Man in San Francisco) kapta a nominációt, Filmrajongóként csak apró betűvel, nagyon a billentyűzetet takarva írom le: lehet, hogy nem teljesen megérdemelten. Nem, nem azért, mert a Minari rossz film. Szórakoztató, elgondolkodtató, kedves, szerethető, de ennél nem sokkal több. Kevésbé moziínségesebb időkben – elsősorban a színészek játéka miatt – is eljutna a vörös szőnyeg közelébe, de semmiképpen nem vinné el a főbb díjakat.
Mégpedig azért, mert bár érdekes történetet mesél el, részben az ázsiai és az amerikai kultúrát állítja szembe egymással, a családi életet, problémákat, nézeteltéréseket ütközteti a kitörési vágy sokszor romboló kényszerítő erejével, valahogy mégis langyos és kiszámítható marad, mintha csak a klasszikus hollywoodi történetmesélés sokat látott elemeit rakná egymás után – egyetlen erős szála a nagymama és a gyerekek kapcsolatának fejlődése. Mint ahogy az egyik jelenetben is elhangzik a film is „megpróbál hasznos lenni”, de sajnos csak egy sokadik feldolgozás a ma már nem nagyon létező amerikai álomról. Végül Yuh-Jung Youn nyerte el egyedül a szobrocskát.

És hogy mi az a minari? Hát a nastirtium officinale, azaz a vízitorma egy koreai változata. Igazi finomság – bár most nem annyira csípős, mint amennyire az ínyencek kívánnák…10 7

Hozzászólások

hozzászólás

Előző cikk A hét röhögései (390.)
Következő cikk Mighty Goose – játékteszt