Fejlesztő/Kiadó: Bloober Team; Platform: PC, PS5, Xbox Series X|S
PS5-re is megjelent az új Xbox masina első igazán komoly exkluzívja, a The Medium. Meglestük, hogyan sikerült.
A Bloober Team az utóbbi évek egyik feltörekvő csapata, akiktől sokan sokat várnak, illetve elismerően méltatják a munkáikat. A kettőnk kapcsolata azonban soha nem volt felhőtlen. Volt olyan produkciójuk, ami szimplán pár perces ismeretség után zátonyra is futott, mert nem volt meg az összhang a felek között (Blair Witch), illetve akadt olyan is ami unalomba fulladt (Layers of Fear). Az Observer viszont kifejezetten tetszett, noha nem annyira, mint a tesztünket író szerkesztő kollégának – engem a végkifejlet nem töltött el maradéktalan elégedettséggel.
Ennek megfelelően kissé távolságtartóan, de érdeklődve vártam a The Medium érkezését, amit a csapat eddigi legkomolyabb projektjének harangoztak be. A játék köré sikerült meglehetősen nagy hype-ot generálni, ami egyrészt a zenének, másrészt az új konzolok érkezésének tudható be. Zeneszerzőnek ugyanis a Silent Hill sorozat egyedi dalamaiért felelős Akira Yamaokát sikerült megnyerni, aki hozta magával Mary Elizabeth McGlynnt is, akinek az énekhangja ismerős ugyaninnen (az már csak a hab a tortán, hogy a témához a Silent Hill 2 HD révén kapcsolódó Troy Baker is leszerződött a projekthez, mint szinkronszínész). A nagyobb durranást azonban az jelentette, hogy az first party címek nélkül maradt új Xbox konzolok számára ez a játék jelentette az első exkluzív címet, így meglehetősen sokan odafigyeltek rá.
A Microsofttal való kizárólagos szerződés azonban lejárt és a játék nagyjából fél év késéssel megjelenhetett a rivális PS5-re is. Eme apropó nyomán lestünk rá mi is kettős céllal: hogy miképp sikerült a játék és miben különbözik a korábbi kiadástól. Kezdjük az első témakörrel, de csak címszavakban, hiszen rengetegen játszhattak már a játékkal január óta, annak is köszönhetően hogy a Game Pass kínálatának is része a Microsoft platformján. Az ezredforduló előttre röpülünk vissza az időben, a helyszín ugyanis az 1999-es Krakkó. A szocialista blokk részeseiként számunkra sem lesz ismeretlen a környezet és számos tárgy, vagy jármű. A játék például egy olyan lakásban indul, amely akár Budapestről is ismerős lehetne. Aki vevő ennek az ábrázolására, az sok kellemes percet fog eltölteni pusztán a lakásban való bogarászással.
Főszereplőnk Marianne épp szomorú kötelességét teljesíti, amikor is elhunyt nevelőapját készíti fel utolsó nagy útjára. A család ugyanis temetkezéssel foglalkozik, így a szintén házban fellelhető ravatalozóban mi végezhetjük el az utolsó simításokat Jacken (a játék furamód angol neveket használ, noha minden másban meg hitelesen jeleníti meg a szocializmusból épp csak kilépett közép-európai milliőt). Érkezik azonban egy váratlan telefonhívás, amely megzavarja a lány életét. Nem csak azért, mert nem alkalmas az időpont, hanem mert a titokzatos, magát felfedni nem kívánó hívó túl sokat tud rólunk. További részleteket viszont csak személyesen hajlandó elárulni.
Rövid motoros utazás után egy lepukkant, igencsak leamortizált, szellemlakta SZOT üdülőben találjuk magunkat. Marianne számára azonban ez nem feltétlenül idegen terep, ugyanis a lány különleges képessége okán képes a holtakkal kommunikálni, sőt az ő világukba is átruccanni. Hamar találkozik is a Sadness nevű halott lánnyal, aki mellé szegül, hogy felfedezzék a titokzatos helyet, valamint a telefonáló kilétét. A sztori további része nagy fordulatokat hoz, de ezekre nyilvánvalóan nem szeretnék kitérni, mert a történet érdekességét venném el attól, aki még nem ismeri.
A játék fix kameraszögeket használ (minimális mozgással, forgással), ezzel pedig a kilencvenes évek kalandjátékait idézi (úgy mint a Alone in the Dark, első Resident Evil-ök, vagy épp a Silent Hill). Aki akcióra vágyik azonban, az csalatkozni fog. Semmilyen harcban nem lesz részünk ugyanis a kaland során, akár sétaszimulátornak is csúfolhatnánk a The Mediumot. A legtöbb megoldandó rejtély az alaptézist fogja felhasználni, miszerint mind a két világban, az élőkében és a holtakéban is rutinosan mozgunk (néha felváltva, máskor pedig osztott képernyőn fogjuk látni a kettőt). Elképzelhető ugyanis, hogy ami az egyik helyen létezik, az a másikon nem, így például egy ajtó, egy leszakadt lépcső, vagy egy elromlott lift nem jelenthet akadályt. Ezzel viszont el is érkeztünk az első problémához, mégpedig hogy túl sokat kell ugyanazokon a helyszíneken oda-vissza mászkálni, ez adja a játékmenet gerincét.
Nem az az egyetlen gond azonban. A történet maga az, ami igen megosztó lehet a játékosok számára. Lesznek akik szívesen elmerülnek majd benne, mások pedig csalódnak majd. Saját részről a második táborba tartozom, sokkal szívesebben láttam volna egy a felütésben megmutatott ex-szocialista környezetben játszódó kalandjátékot. Már csak azért is, mert ezeknek a részeknek sokkal szebb és kidolgozottabb a látványvilága, mint a szellemvilágénak.
Sajnos a játék már Xboxon is tartogatott pár kellemetlen meglepetést technikai oldalról és ezek nagy részét a PS5 változat is örökölte. Darabosak és néhol baltával faragottak az animációk, az amúgy szépen kidolgozott karakterek pedig néha ordító hibákat mutatnak (elég a hősnő felakadó szemeire, vagy a különösen a kezdeti helyszínhez képest aránytalan méreteire gondolunk – Marianne az ajtók feléig ha felmagasodik, a telefon hallgatója pedig abszurd mértékű a hölgy kobakjához képest). Ezek viszont csak az apróbb hibák, sokkal nagyobb baj, hogy a játék egész egyszerűen néha nem bírja az iramot és be-beszaggat. A legkülönösebb, amikor mindez egy átvezető mozi alatt történik. A későn betöltődő textúrák és az irányítás gyengesége már csak hab a tortán.
A legszomorúbb az egészben viszont, hogy fél év elteltével képes volt a Bloober Team ebben az állapotban kiadni a játékot PS5-re (és tudtommal az eredeti Xbox változatban sem került orvoslásra ezen hibák egyike sem). A játék a Sony konzolján ugyan tartogat újdonságokat is, hiszen például használja a Dual Sense irányító vívmányait. A haptic feedback esetében ebben nincs sok köszönet, jobbára csak extrém mértékben rezegteti a kontroller motorjait, aminek láttán inkább gondolkozunk el azon, hogy kikapcsoljuk a feature-t, megkímélve a hardvert a károsodástól. Az adaptív ravaszok viszont legalább tényleg működnek és adnak az élményhez, sőt a mozgásérzékelés is használva van (a közeli nézeteknél azzal mozgathatjuk a kurzort a képernyőn való keresgéléshez), azonban ezek élvezeti értéke csak csekély mértékben emeli a hangulatot. A Ray Tracing léte szerencsére kicsit megint pozitív irányba billenti a mérleg nyelvét, de hozzá kell tennünk, hogy a megjelenéskor kikapcsolásra került, mert problémák voltak vele, az 1.02-es patchnek sikerült visszahoznia. A felbontás is jobb, mint Xboxon, ezáltal élesebb a kép, azonban amiatt hogy a bevilágításhoz is hozzányúltak a fejlesztők, egyes helyszínek jobban, mások meg rosszabbul néznek ki a korábbi változathoz képest.
A temérdek hiba miatt nehéz jó szívvel ajánlani a The Mediumot, inkább azt tudom mondani, hogy aki fogékony a játékstílusra, annak érdemes tennie egy próbát, amennyiben megengedő a technikai problémák tekintetében. Egy végigjátszás már csak az alapötlet révén is ajánlott, igaz a kettős világ lehetősége messze nem lett annyira kiaknázva, mint lehetett volna. Sajnos azzal kell zárnom a tesztet, hogy részemről a Bloober Team még mindig nem bizonyított. Játékaik érdekesek, de több időt és energiát kellene fektetniük a minőségre is, ha igazán nagy sikereket szeretnének elérni.
Legutóbb ezt teszteltük:
