A szakadár (The Dissident), rendezte: Bryan Fogel, szereplők: Omar Abdulaziz, Fahrettin Altun, Hatice Cengiz, amerikai dokumentumfilm, 119 perc, 2020., 16 éven aluliaknak nem ajánlott!
Olajozottan
Dzsamal Hasogdzsi szaúdi újságíró 2018. október 2-án azért ment be hazája isztambuli konzulátusára, hogy a török menyasszonyával való házasságkötéshez szükséges iratokat beszerezze. Az épületbe aznap egy 15 tagú szaúdi különítmény érkezett, az újságírót pedig soha többé nem látta senki élve kijönni onnan. Az Oscar-díjas Bryan Fogel A szakadár című dokmentumfilmjében a rendelkezésre álló bizonyítékok alapján próbálja meg feltárni a brutális gyilkosság körülményeit, egyben rávilágít a szaúdi uralkodócsalád viselt dolgaira. 
Szaúd-Arábia tulajdonképpen egy családi vállalkozás, amit hosszú ideje ugyanazok vezetnek, de a viszonylagos jólét miatt ez keveseket zavar. Az pedig, hogy egyes jogvédő szervezetek vagy idegen országok mit gondolnak róluk, nem kifejezetten érdekli őket. Bár olajban gazdagok, a demokráciát mégsem akarja senki odavinni, amiért cserébe jócskán bevásárolnak azok fegyvereiből és technológiájából. Időnként felszínre kerülnek olyan apróságok, mint a nemzetközi terrorizmus támogatása vagy a rendszerkritikus hangok elhallgattatása, de ezekről általában hamar megfeledkezik mindenki és a következő hetekben az ország máris egy gazdasásig csúcsnak vagy világraszóló eseménynek ad otthont.
Aki szembeszáll a rendszerrel és kiteregeti a szennyest, sok jóra ne számítson és sokszor az sem megoldás, ha az illető külföldre menekül, mert vagy utánanyúlnak vagy a hátrahagyott rokonokon, barátokon, ismerősökön állnak – véres – bosszút. Jamal Khashoggi a rendszer, az uralkodócsalád közeli barátja és tanácsadója volt, ami azzal járt, hogy mindenbe beavatták és teljes, átfogó képpel rendelkezett a hatalomgyakorlásról, a média kisajátításáról, az ellenzék és gyakran a saját családtagok ellehetetlenítéséről, a mérhetetlen korrupcióról, az arab országokban kitört forradalmak leverésének támogatásáról, valamint arról, hogy dollármilliárdos beszerzések révén, hogyan sikerült a nyugati demokráciák közönyét megvásárolni. Khashoggi a nagyvilág tudomására akarta hozni mindezt, amiért kegyvesztett lett és külföldre menekült, ahol továbbra sem volt hajlandó befogni a száját, holott pontosan tudta, kinek a haragját és megvetésér vívta ki ezzel. Mikor rátalált a szerelem, úgy döntött, lezárja otthoni dolgait, ezért Szaúd-Arábia isztambuli követségére ment a hivatalos papírokat elintézni. A követségről soha többet nem látták kijönni.
Az eset nagy sajtóvisszhangot kapott, de mostanra szinte teljesen el is felejtődött, mert a történtek minden érintett számára egyformán kínosak és igazából egyetlen ember halála áll szemben a diplomáciával és különböző politikai, gazdasági érdekekkel, vagyis jól tükrözi, hol tart a világ, hol tartunk most. A dokumentumfilmesnek az a dolga, az a kötelessége, hogy ezek a dolgok ne felejtődjenek el és minél szélesebb körhöz eljussanak.
Bryan Fogel doppingbotrányról szóló Ikarusz című munkáját 2018-ban Oscar-díjjal jutalmazták (a legjobb dokumentumfilm producereként) és ezúttal is alaposan beleássa magát a témába, miközben megpróbálja megérteni és megértetni azt a rendszert, amelyik megölte a The Washington Post újságírójaként dolgozó Khashoggit. Rengeteg embert megszólaltat, feltárja a tényeket, összerakja a kirakós darabjait. Aki nem ismeri a térséget és annak közelmúltbeli történelmét, az sem fogja elveszettnek érezni magát, Fogel valóban mindenre és mindenkire kitér.
A saját magát dokumentumfilm-thrillerként definiáló alkotás valóban sokat merít a thriller műfajának eszköztárából, azonban legfőbb erénye lesz a veszte is, mert annyira aprólékosan körül járja a témát, annyi mindenkit megszólaltat, hogy a játékidő kétórásra nyúlik, ami a száraz tények befogadását alaposan megnehezíti. Nem vitás, nagyon jól mutat a nagy vásznon, de gyakorlatilag ugyanazokhoz az információkhoz jutunk hozzá, ha két részletben megnézzük este a tévében valamelyik ismeretterjesztő csatornán. Nem véletlen, hogy a dokumentumfilmek nem hódították meg a mozit, legalábbis nem ebben a hosszúságban és akármennyire is igyekszik filmszerűnek látszani és kényelmeebbé tenni a befogadást, a végeredményt tekintve A szakadár mégiscsak egy politikai gyilkosságról szóló dokumentumfilm marad. Akit érdekelnek a közelmúlt eseményei, a hatalmi játszmák, a média és a politika összefonódása stb., valamint mindezek aprólékos feltárása, mindenképpen szánja rá azt a két órát, mert olyasvalamit mutat be, amit az elkészítése óta egyre több bizonyíték támaszt alá. Az információmorzsákból összeálló történet valós, egyben igen ijesztő és elgondolkodtató képet fest világunkról. 
