El akartam rejtőzni – kritika


el akartam rejtozni 1El akartam rejtőzni (Volevo nascondermi), rendezte: Giorgio Diritti, szereplők: Elio Germano, Petro Traldi, Orietta Notari, olasz életrajz dráma, 120 perc, 2020., 16 éven aluliaknak nem ajánlott!  

Kész őrület!

A XX. század egyik legmeghatározóbb naiv művészének életét bemutató El akartam rejtőzni című filmet Berlinben Arany Medvére jelölték, a főszerepet alakító Elio Germano pedig megkapta az Ezüst Medvét. A közelmúlt talán legsikeresebb olasz alkotása, mely a Golden Globe Italy, a David di Donatello és az Európai Filmdíj átadóról is elégedetten távozhatott.  

Vajon mit érezhetett az a kisfiú, akit társai állandóan kínoztak és csúfoltak és akiről a felnőttek is azt mondták, ő egy tévedés, akinek nem lett volna szabad megszületnie? Válaszul az autisztikus jegyeket mutató és a fejében folyton démonokkal küzdő Antonio Ligabue/Anton Laccaube a XX. század egyik legjelentősebb naiv művésze lett, akit még életében elismertek és méltattak. el akartam rejtozniA Svájcban született Ligaube-től mindenki lemond, ezért Olaszországa toloncolják, de hogyan tudná egy félkegyelmű a fasizálódó ország felemelkedését szolgálni? Szenvedélyesen, ösztöneitől hajtva rajzol és alkot és csak a szerencsének köszönhetően, művészetét felfedezve válik a társadalom megbecsült tagjává. A siker némileg megkésve érkezik, azt megízlelve is kísért a múlt, a megaláztatás és a feleslegesség, haszontalanság érzése.
Az elmegyógyintézetek és szegényházak állandó lakója, akiből csaknem teljesen hiányzik a gátlás és minden jámborsága ellenére ön- és közveszélyes. Az emberek között feszeng, a neki nem tetsző dolgokra dühkitöréssel válaszol. Képtelen fékezni magát, ösztönösen, már-már állati módin cselekszik, ugyanakkor ez jelenik meg a művészetében is, ami teljesen egyedivé teszi. el akartam rejtozni 2A sok évtizedes nélkülözés és a szeretet hiánya miatt a festményei eladásából származó pénzt drága holmikra és barátokra költi, olyan, mint egy kisgyerek, aki elszabadul az édességboltban. A motorkerékpár a szenvedélye, ez jelenti számára a szabadságot, vásárol is belőle egy tucattal. Egyszerre taszítja és vonzza az embereket, sokan keresik a kegyeit, de a legtöbbször hiányzik ebből az őszinteség. Ő pedig hol élvezi a sikert és a vagyont, hol pedig magába zárkózik és elvonul a természetbe, az állatok közé, ahol mindig is otthon érezte magát.
Torz megjelenése és furcsa viselkedése miatt nem volt szerencséje a nőknél, pedig elismert és gazdag művészként egyetlen vágya az volt, hogy találjon valakit maga mellé, akit a tenyerén hordozhat. Állati ösztönök hajtják, az udvarlás nem az erőssége, az intimitás, a testiség, a másik nem közeledése zavarba hozza, hiszen soha senki nem szerette és azt sem viseli jól, ha valaki hozzáér.

Giorgio Diritti filmje olyan, mintha maga Ligaube mesélne arról, hogyan lett művész. A megbomlott elme az időben ide-oda ugrálva próbál meg elvezetni minket a festmények és kisplasztikák mögött rejlő vívódáshoz és mentálhigiénés összeomláshoz. Kizárólag a művészetet meghatározó elemekre koncentrálva hagyja ki a kevésbé fontos és meghatározó életeseményeket, magát az alkotó tevékenységet pedig úgy mutatja be, mint folyamatos szenvedést és gyötrelmet. A Van Gogh az örökkévalóság kapujában (2018) című filmhez tudnám hasonlítani, ahol Willem Dafoe színészi játéka hozta közelebb a nézőt a művész és a mű közötti kapcsolat megértéséhez, befogadásához. 75

Hozzászólások

hozzászólás

Előző cikk Aeon Drive – játékteszt
Következő cikk Látványos videóban a filmtörténet víziszörnyeinek valós méretei