Annette, rendezte: Leos Carax, szereplők: Adam Driver, Marion Cotillard, Simon Helberg, francia-amerikai-mexikói zenés dráma, 139 perc, 2021., 16 éven aluliaknak nem ajánlott!
Gyerek a háznál
Leos Carax francia rendező még 2012-ben forgatta Holy Motors című filmjét, amivel megszámlálhatatlanul sok jelölést és díjat gyűjtött be. Eltelt 9 év, nagy nevekkel (Marion Cotillard, Adam Driver) és a Sparks zenekar agymenésével tér vissza a vászonra. Az Annette megosztó alkotás, de kellenek az ilyenek is.
Kétség nem férhet hozzá, ennek a filmnek a főszereplője Annette, egy sztárcsemete, akinek születése teljesen felforgatja szülei életét és aki az árnyékból kilépve tehetségben talán még rajtuk is túltesz. A plakátokon, az előzetesekben nem, vagy csak egy pillanatra látjuk őt, aminek megvan az oka, de jelen van minden pillanatban, minden képkockában. Öntudatra ébredése maga a katarzis. Művésznek lenni egyszerre áldás és átok, az ember munkája az, hogy szolgáltat, igényt elégít ki, a közönség pedig dönt. Újra és újra, amíg azt nem mondja, elég, most már elmehetsz.Az egész világot a stand upos fenegyerek Henry McHenry (Adam Driver) és az operaénekes Ann Defrasnoux (Marion Cotillard) románca tartja lázban, mert úgy tűnik, ők ketten ugyan tűz és víz, szándékuk nagyon is komoly. Gyermekük, Annette megszületése igazi csoda és amikor felszínre hozza igazi énjük, megállíthatatlanul rohannak a vesztükbe. Kevés az olyan sajtóvetítés, amire ennyien érkeznek és ahonnan ennyien távoznak idő előtt, az Anette a sokat látott filmkritikusok számára is nehezen emészthető darab. Adam Driver és Marion Cotillard nevével ugyanis olyan zenés filmet próbálnak eladni, ami nem csupa móka és kacagás, hanem azon a bizonyos vékony vörös vonalon táncol és táncoltat mindvégig.
Ha valaki fél évszázada tolja a showbiznisz szekerét, akkor előbb-utóbb kikívánkoznak belőle a felhalmozott élmények és tapasztalatok. A kaliforniai születésű testvérpár, Ron és Russell Mael még a hatvanas évek végén alapítottak zenekart Halfnelson néven, első albumuk is ezzel a címmel jelent meg. Ezt a lemezt újból kiadták, ekkor változtatták meg a nevüket Sparksra, majd jött a második lemez és azóta még két tucat (összesen 345 dallal). Sokan voltak, vannak rájuk hatással és viszont, zenéjük műfaja széles spektrumot ölel fel a szintipoptól, a house/technon át a neoklasszikusig. Védjegyük az intelligens és szofisztikált szöveg, a humor és a különleges színpadi fellépés, szövegeik pedig általában a nőkről vagy a Shakespeare-i irodalomról szólnak. (2021-ben megjelent róluk egy dokumentumfilm The Sparks Brothers címmel, ahol zenészek, filmesek, komikusok és már hírességek mesélnek a duóhoz fűződő kapcsolatukról.) Mikor megtudtam, hogy az Annette-t ők jegyzik, nem ért felkészületlenül a film. Adva van két hetven feletti fickó, akik egész életükben az újat keresték, koncertjeik, videoklipjeik, dalaik zenéje és szövege mindig is kilógott a sorból, sok mindent lehet rájuk mondani, csak azt nem, hogy átlagosak és hétköznapiak. Egyszerűen nem tudtam elképzelni, hogy ez ennek 50 évnek a kvintesszenciája egy humoros, vidám történet legyen, sokkal inkább egy provokatív, frusztráló, sötét tónusú valamit láttam magam előtt. A képi és zenei világ, a mondanivaló az elő képkockától kezdve zavarba ejtő és ahogy haladunk előre a cselekménnyel, úgy lesz még inkább az. Fullasztó, nehéz, komor, de nagyon izgalmas vállalkozásról van szó. (Filmjükről 2016-ban érkeztek az első hírek, a szereposztás némileg más lett volna, Adam Driver mellett Rooney Mara, Michelle Williams és Rihanna neve is felmerült, hogy aztán 2019-től a végleges felállásban induljon a forgatás.) Az elmúlt két hónapban Drivertől ez a harmadik film Az utolsó párbaj és A Gucci-ház után és a mérsékelt siker ellenére mindegyikben alaposan odateszi magát. A Paterson (2016) csendes megfigyelőként jelenlévő, verselő buszsofőrje több alkalommal is átment már pszichopatába, de az öntörvényű komikus szerepében, aki minden frusztrációját rázúdítja a közönségére, különösen jól működik. Cotillard és Helberg szerényen meghúzódnak a háttérben, de a legnagyobb meglepetést maga Annette okozza, akiről nem is szeretnék többet elmondani. Leos Crax rendező a Pont-Neuf szerelmesei és a Holy Motors után újabb formabontó alkotással borzolja a kedélyeket és olyan atmoszférát teremt, ami „bekúszik a bőrünk alá”.
A musical és úgy általában a zenés műfaj kevésbé népszerű és bár mostanában vannak próbálkozások, az érdeklődés egyelőre csekély. Az Annette-ben nagyjából mindent dalolva mondanak el, de nem ez lesz az a film, ami miatt meg fogjuk kedvelni ezt a műfajt. Közelítsünk inkább fordítva a dologhoz, ha szeretjük a thrillert és a pszichodrámát, akkor talán belefér, hogy zenés csomagban kapjuk meg. Mondanivalóját és hatását talán az Anyám!-hoz (2017) tudnám hasonlítani, ami ugyancsak rendkívül megosztóra sikeredett és ami ugyancsak nagyon tetszett.
A zene és a dalok a Sparks 2000 utáni albumjain található számokhoz hasonlítanak különleges hangzásvilággal és hol nyíltan, hol burkoltabban megfogalmazott társadalomkritikával, személyes gondolatokkal. A művész, a művészet, a mű és a közönség közötti szövevényes és bonyolult kapcsolat, a magánélet, a család és az intim szféra témáját boncolgató Annette rétegfilm – idén talán még a Titán és a Lux Aeterna volt ennyire nem közönségbarát -, de időnként ki kell lépni a komfortzónából.