anyám! – kritika


anyám! (mother!), rendező: Darren Aronofsky, szereplők: Jennifer Lawrence, Javier Bardem, Michelle Pfeiffer, Ed Harris, amerikai misztikus-thriller, 121 perc, 2017, (16)

Mire gondolhatott a költő?

Az anyám! felvállaltan lett az idei év talán legmegosztóbb filmje, és lehetetlen vitatkozni azzal, hogy csak imádni vagy utálni lehet ezt az alkotást. 

Egy alkotói válságban szenvedő költő (Javier Bardem) és fiatal felesége (Jennifer Lawrence) életét fenekestül felforgatják az otthonukba hívatlanul érkező vendégek (Ed Harris és Michelle Pfeiffer). Tudom, tudom, nem túl vaskosan foglaltam össze a film történetét, de ez most nem a lustaság műve, bármennyire lesokkolva is érzem magamat a film megtekintése óta. Ígérem, mire befejezem ezeket a sorokat, értelmet nyer majd, hogy miért nem fogtam bő lére a történetmesélést.

Darren Aronofsky, és a filmet forgalmazó Paramount Pictures is sokat vállaltak ennek a filmnek az elkészítésével – Ahogy ezt a stúdió egy közleményben is a nézők tudtára adta –, lévén nem éppen egy széles közönség számára eladható alkotás lett az anyám!. Persze soha nem is szánták annak, ráadásul Aronofsky korábbi, cseppet sem könnyed hangulatú filmjeihez képest, most sikerült még magasabbra tenni a lécet, ezért előre sajnálom azokat a naiv, ártalmatlan mozilátogatókat, akik Jennifer Lawrence nevét látva váltanak majd jegyet erre a filmre. Mert bizony több mint valószínű, hogy vagy traumatizálva, vagy pedig egy hatalmas „mégis mi a franc volt ez?!” felkiáltással hagyják el a mozi termet, és hát hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem értem meg őket.

Az anyám! ugyanis kőkemény szerzői alkotás, annak minden előnyével és hátrányával. Fajsúlyos színészi alakításokat láthatunk benne (Jennifer Lawrence-nek akár már most elkönyvelhető egy újabb Oscar-jelölés, és azon is meglepődnék, ha Michelle Pfeiffer itt nyújtott teljesítményét nem ismernék el néhány díjjal), mesteri a hangulatkeltés, nem mellesleg olyan témákat boncolgat, amikkel nem minden nap néz szembe az ember. Olyan ez a mozi, mint egy nyolcadikos irodalom órán a műelemzés. Feltehetjük a kérdést, hogy mire gondolt a költő, és érdemes is, mert az anyám! nyíltan, értelmezésre váró metaforákban gondolkodik végig, de éppen ezért könnyen felmerülhet az is, hogy akárcsak egy festménynél, vagy egy versnél, vajon tényleg „csak” annyi rejlik-e a sorok között?

Darren Aronofsky legújabb mozija nem azért válik kivételes alkotássá, mert ott van benne a lehetőség, hogy túllépjen a készítője szándékain, és befogadónként újabb és újabb értelmezések születhessenek róla, hanem azért, mert a direktor tisztában van a filmjének eme tulajdonságával, és tudatosan egy torz tükör elé állítja a nézőt és a művészt is.

Nézzük a hibákat, amik nem is igazán hibák, csupán azok az okok, melyek nehezen befogadhatóvá teszik ezt a filmet. A számos értelmezési keret, és a súlyos témák nem csak könnyedén nyomot hagynak a nézőkben, de legalább ilyen könnyedén össze is zavarhatják őt, ezért azoknak, akik ártalmatlan szórakozásra vágynak, semmiféleképpen sem célszerű jegyet váltani az anyám!-ra. Mindezt tetézi az, hogy a film sokszor kellemetlenül intim (emberileg, és nem szexuálisan) és fájdalmas tud lenni a befogadó számára. Egy kétórás tortúra, ami a mozi lámpáinak felkapcsolása után is, még órákig ott van a néző agyába vésődve. Ráadásul történetről mint olyanról is viszonylag nehezen beszélhetünk onnantól kezdve, hogy elfogadjuk, itt minden a költői képeknek van alárendelve. Az egyetlen ténylegesen felróható hibája talán az a filmnek, hogy a vége felé többször is, talán kicsit már túl erősen próbálja az ember szájába rágni, hogy ugyan, mire is gondolt az a fránya költő rendező.

Nagyon nehéz pontokban kifejezni egy ilyen filmet, főleg mert meg tudom érteni az anyám! utálóit és imádóit is. Érthető, ha valaki nem lesz rajongója ennek a mozinak, de az értékei ettől még vitathatatlanok, és épp ezért igazi műalkotás lett Darren Aronofsky legújabb filmje.

Hozzászólások

hozzászólás

Előző cikk Roger Deakins tizenháromból semmi
Következő cikk Az akciófilm - könyvjáték