Az elveszett lány (The Lost Daughter), rendezte: Maggie Gyllenhaal, szereplők: Olivia Colman, Dakota Johnson, Ed Harris, amerikai dráma, 122 perc, 2021., 16 éven aluliaknak nem ajánlott!
Anyai örömök
Elena Ferrante bestselleréből a színésznőként ismert és elismert Maggie Gyllenhaal forgatott filmet. Az elveszett lány sajnos nem jutott el a mozikba, de kisebb „vásznon” nézve is betalál. A szülő-gyermek kapcsolat árnyoldalait bemutató alkotás elsősorban a hangulatot közvetíti felénk, látszólag lassú és eseménymentes, pedig ott van benne minden.
Az egyetemi professzor Leda (Olivia Colman) a görög tengerparton tölti a nyarat, ahol a nyugalmát több szempontból is megzavarja egy lármás család. Egyrészt valóban hangosak és nem tudnak viselkedni, másrészt őket figyelve eszébe jutnak a múltbeli dolgok (fiatalon Jessie Buckley alakítja remek módon). Két huszonéves lánya van, felnőttek, külön élnek, de az együtt, illetve egymás nélkül eltöltött idő minden perce benne van a kapcsolatukban, az egymáshoz való viszonyukban. Ahogy visszatekintünk, elsősorban a tehetetlen düh jön át, ahogy Lédának egyetlen nyugodt perce sincs, mert Bianca és Martha folyamatosan munkát adnak neki, erősen igénylik a törődést és a figyelmet.
Leda viszonya a nyaralókkal és a helyiekkel is eléggé vegyesen alakul, mert rögtön az elején ellenszenvessé válik, amikor nem akarja átadni a napozóágyat, de később megtalálja egyikük elkóborolt kislányát. Ennek hatására a kislány anyjával, Ninával (Dakota Johnson) és a várandós Callie-val (Dagmara Dominczyk) beszélgetésbe elegyedik, ami múltidézésbe csap át, akárcsak a vendégház idős gondnokával Lyle (Ed Harris) és a strand büféjében dolgozó fiatal Will-lel (Paul Mescal) való megismerkedése, akik mindketten csapják neki a szelet. Az életük különböző szakaszában lévő férfiak és nők a múltjától faggatják, amire őszintén válaszol, de mikor egyedül van, mindez láthatóan felzaklatja őt.
A központi szerepet mégis egy játékbaba tölti be, amiről többet nem mondanék, de látni és érteni fogjuk, miért is alakult ez így. Úgy tűnik, hogy a cselekmény unalmas, a játékidő pedig elnyújtott, mert az egész mintha csak Leda csapongó gondolatai körül forogna, de ha sikerül összeraknunk, akkor bizony látni fogjuk, hogy a párkapcsolat, a házasság, a családalapítás, a gyerekvállalás, a karrier stb. mind megjelennek a háttérben, mert az elsődleges cél a hangulat átadása és az, hogy a nézőt gondolkozásra sarkallja.
A hetediksor egyik legkitartóbb szerzőjeként egy tizenéves gyermeket terelgetek az élet rögös útján és mivel rengeteget dolgozom itthonról, a kapcsolatunk nem kizárólag a lefekvésre és a hétvégére korlátozódik. Voltak, vannak és lesznek nehéz pillanatok, aminek persze mindig az a vége, hogy én tartok önvizsgálatot, nem voltam-e túl szigorú vagy éppen engedékeny, nem csesztem-e el valamit. Mert hogy rengeteg elcseszett ember jár köztünk, aminek sokszor a környezet issza meg a levét és szülőként sokszor pörög azon az agyam, hogy mégis mit adhatok át neki a saját tapasztalataimból és hogyan készíthetem fel minél jobban erre a világra, ha már nem fogom a kezét, illetve már egyáltalán nem leszek ott neki. Kapcsolatunkat jónak mondanám, de ha sok év múlva mindkettőnket megkérdeznék, lehet, hogy teljesen máshogy látnánk. De ezzel nincs is gond, ettől még egyikünk sem hálátlan vagy következetlen.
Az elveszett lány valószínűleg jobban megérinti majd azokat, akik már megpróbálkoztak a gyerekneveléssel, de lényegében mindenkihez szól. Nem ítélkezik és nem beszél le semmiről, csak megmutat olyan érzéseket és gondolatokat, melyekről az ember nem szívesen beszél, de mindvégig ott hordozza magában. Maggie Gyllenhaal rendezőként is ugyanazon a színvonalon képes dolgozni, mint amit színésznőként megszokhattunk már tőle. Bár a hivatalos listát még nem hozták nyilvánosságra, Olivia Colman helye mindenképpen ott van az Oscar-gálán (Golden Globe-ra már jelölve, de még a rendezőnő is).
