A lovakat lelövik, ugye? (They Shoot Horses, Don’t They?) amerikai filmdráma, 1969 rendezte: Sydney Pollack, forgatókönyv: Robert E. Thompson, James Poe, operatőr: Philip H. Lathrop, főszereplők: Jane Fonda, Michael Sarrazin, Susannah York, Gig Young, Bruce Dern, alapmű: Horace McCoy (A lovakat lelövik, ugye?) játékidő: 120 perc„Egy kis nyomorúságot akarnak látni, hogy jobban érezzék magukat. Joguk van hozzá!”
A lovakat lelövik, ugye? kétségkívül az egyik legnyomasztóbb film, amit valaha láttunk. Bár azóta számos kiváló, a szórakoztatóipar rosszabbik énjét bemutató alkotás készült (Hálózat, Menekülő ember, Éhezők viadala), de ennél hangsúlyosabban csak kevésnek sikerült visszaadni a valóságshow-k álságos, kiábrándító, talmi világának hangulatát. Nagyon erős dráma, tűpontos társadalmi korrajz, ráadásul annyira mai, hogy aktualitása több mint ötven év után sem kopott.
Horace McCoy 1935-ös regényének megfilmesítési jogait először Norman Lloyd vásárolta meg. A terv az volt, hogy Charlie Chaplin rendezi majd, a főbb szerepekre pedig Marilyn Monroe-t és Chaplin fiát, Sydney-t kérték volna fel. Ez azonban Chaplin európai emigrációja miatt sajnos meghiúsult. Míg egy időben Francois Truffaut is eljátszott a regény megfilmesítésének gondolatával, Bob Fosse visszautasította annak lehetőségét is. Az alapművet (amely megjelenésekor csekély példányszámban fogyott csak), végül Sydney Pollack a tőle megszokott precizitással dolgozta fel, nagyon az arcunkba tolva mutatta meg, milyen az, amikor a közönség a nyomorúságnak tapsol.
A regény alapötletét az író személyes élményei ihlették. Mivel McCoy táncmaratonokon is dolgozott, így tanúja lehetett annak, hová züllesztette az embert a ’30-as évek Amerikájának illúzióvesztett, kétségbeesett, pénzgerincű világa.
A helyszín a festői Santa Monica egy kikötői mólójának bálterme. Itt rendezik meg a táncmaratont, amelynek fődíja 1500 dollár. A résztvevők a verseny ideje alatt teljes ellátásban részesülnek (étel, ital, szállás, tisztálkodási lehetőség, orvosi vizsgálatok). Mindezekért cserébe csak annyi a dolguk, hogy táncoljanak, szórakoztassanak. De tudjuk, hogy ami ingyen van, az a legdrágább. A történet a nagy gazdasági világválság idején játszódik, 1500 dollár akkoriban maga volt a Jackpot, ami kiutat jelentett a szegénységből. Nem jól öltözött, a közízlésnek legyártott celebeket látunk, a résztvevők közt állás nélküli statiszta, bukott színésznő, várandós kismama, idős tengerész, feltörekvő filmrendező. Ezek az elszegényedett, kiégett és kisiklott életek küzdenek a „hírnévért és jólétért”.
A maratoni táncversenyek valóban létező jelenségek voltak. Az 1929-es tőzsdekrach, a „fekete csütörtök” után emberek milliói kerültek a csőd szélére. Az akkoriban megrendezett táncmaratonok könnyűnek ígérkező kitörési lehetőséget jelentettek számukra. Profi táncosok is neveztek, titkolva tehetségüket. Hogy a verseny mennyire nem a tánctudásról szólt, azt kiválóan hozza a film, amely dramaturgiáját tekintve hű maradt az alapműhöz. A kezdetben ártatlannak tűnő versenyen a játékosoknak a táncon kívül plussz feladatokat is teljesíteniük kell.A feszültséget pont ezek az időnként beiktatott „derby”-k adják, amit még nézni is fájdalmas. A kétóránként felharsanó 10 perces szünetet jelző kürt hangjától a néző is görcsbe rándul, a játékvezető „Hurrá! Hurrá!” felkiáltásai pedig tényleg gyomorforgatóak. Az egész olyan, mint egy húsdaráló, amelyből kiesni jobb, mint végigjátszani.
A tánctermet a manipulálható nézők a szervezőkkel karöltve teszik küzdőtérré. Fogadhatnak is a versenyzőkre, szponzorálhatják is őket, de a táncosok kis magánszámokkal magukat is népszerűsíthetik, hogy aztán a földön csúszva szedegessék a tehetségükért dobott aprót. Ahogy a fényesre csiszolt táncparketten, andalító zenére az egymáson alvó, vagy a „derby”-n egymást vonszoló párokat nézzük, mintha egy legális kínzásnak lennénk szemtanúi.
Jane Fonda nagyon gyönyörű és nagyon szomorú, a suicid hajlamú, örök statiszta, Gloria szerepében lenyűgöző alakítást nyújt. Minden megnyilvánulása cinikus és fájdalmas. Táncpartnere, Michael Sarrazin filmrendezői babérokra törő Robert karaktere szöges ellentéte Gloriának. Naiv, kedves és halkszavú, mégis annyira jó párost alkotnak. A táncverseny szervezőjét alakító Gig Young hibátlanul hozza a gátlástalan, manipulatív, irritáló ripacs ceremóniamestert, meg is kapta érte a legjobb férfi mellékszereplőnek járó Oscart. A forgatás ideje alatt egyébként influenzás volt.” Koszosak, kialvatlanok, tántorognak. Nem elég ez?”
„Táncoljatok csak, gyerekek, mintha mi sem történt volna.”- ebben benne is van a kenyeret és cirkuszt a népnek örök érvényű mondanivalója.
A filmet kilenc Oscar-díjra jelölték: a legjobb rendező (Sydney Pollack), a legjobb női főszereplő (Jane Fonda), a legjobb férfi mellékszereplő (Gig Young), a legjobb női mellékszereplő (Susannah York), a legjobb adaptált forgatókönyv, a legjobb vágás, a legjobb eredeti filmzene, a legjobb látványtervezés, a legjobb jelmeztervezés, de csak a legjobb férfi mellékszereplő kategóriában győzött, a mai napig tartva ezzel „a legtöbb Oscar-díjra jelölt film a legjobb film jelölése nélkül” státuszát (A legjobb film díját az Éjféli cowboy kapta).
A lovakat lelövik, ugye? egy ijesztően sötét vízió az emberi méltóság lealjasításáról, s az ezzel sáfárkodó és ebből profitáló média mindent a nézettségért elvet követő íratlan szabályairól. Máig a filmtörténet egyik legfajsúlyosabb, az illúziókat minimumra redukáló drámája. Ami pedig a címét illeti, nem lehetne spoiler nélkül megmagyarázni, ez amúgy is kötelező darab és azt senki sem szereti, ha lelövik a csattanót, ugye?
Az előző kötelező darab:
