Belfast, rendezte: Kenneth Branagh, szereplők: Caitriona Balfe, Jamie Dornan, Jude Hill, Judi Dench, Ciarán Hinds, angol filmdráma, 97 perc, 2021., 12 éven aluliaknak nem ajánlott!
Az úr ír
Kenneth Branagh 9 évesen költözött el családjával Belfastból a katolikusok és protestánsok között kitört összetűzések miatt. Önéletrajzi ihletésű filmjében a hatvanas évek végére repít vissza minket, ahol a kis Buddy szülei hasonló döntést készülnek meghozni. Nagyszerű színészi alakítások, szép képek és gondolatok katarzis nélkül, ugyanakkor a 7 Oscar-jelölés közül néhányat megérdemelten váltana díjra.
A The Truobles, vagyis az Észak-írországi konfliktus, a Zavargások az 1960-as évek végétől 1998-ig, közel 30 évig tartott (az 1972. január 30-án történt, 13 halálos áldozattal járó esemény Véres Vasárnap néven vonult be a történelembe). Az egész valamikor az 1600-as évek elején kezdődött és tulajdonképpen ma is tart, hiszen az 1998-as nagypénteki megállapodás óta is történnek kisebb-nagyobb megmozdulások. Belfast egyik folyton nyüzsgő, de egyébként békés utcájában mindenki ismer mindenkit, katolikusok és protestánsok együtt sírnak és együtt nevetnek. Itt él a 9 éves Buddy (Jude Hill), aki egy boldog és vidám kisfiú. Mivel szerelmes osztálytársába, ezért arra hajt, hogy jó tanulóként minél közelebb ültessék hozzá. Apja (Jamie Dornan) Angliában dolgozik és csak ritkán jár haza, ezalatt szigorú, de melegszívű anyja (Caitriona Balfe) fogja össze és intézi a család dolgait. A kedvesen civakodó nagypapa (Ciarán Hinds) és nagymama (Judi Dench) fontos tanácsokkal látják el, ezzel is segítve őt eligazodni az életben. Egy nap zavargások törnek ki az utcában (nem kizárólak kívülről szítva), megjelenik a katonaság, barikádokat emelnek és éjszakára polgárőrséget szerveznek. Buddy gyerekként ebből csak a zűrzavart érzékeli és azt, hogy a felnőttek indokolatlanul bántják és utálják egymást, ő továbbra is a filmek és szépséges osztálytársa megszállottja. Apjának rövidesen színt kell vallania, kinek az oldalára áll, miközben Angliában jól fizető pozíciót ajánlanak fel neki. Bár minden ideköti őket, megfogalmazódik a fejében az elvándorlás gondolata, amit a család minden tagjának be kell adagolnia. Az országbeli konfliktus előbb az utcába, majd a háztartásokba költözik be és az itt élőknek fontos döntéseket kell meghozniuk. Buddy szorgalmasan tanul és egyre közelebb ültetik választottjához, ám egy idősebb lánybarátja be akarja szervezni a bandájukba, ahol a csibészségek a törvénysértés határát súrolják. 12 éves voltam, mikor a szüleim úgy döntöttek, hogy csomagolunk és költözünk. Addigra már úgy ismertem a helyet, mint a tenyeremet, megvoltak a barátaim és volt egy lány, aki azt mondta, tetszem neki. Finoman szólva is utáltam őket emiatt, de el kellett fogadnom a tényt, a közbiztonság sokat romlott azóta, amióta elfoglaltuk szép, új otthonunk. A nyolcvanas években Pestről vidékre költözni számomra pont olyan élmény volt, mint egy másik ország, akár egy ír fiú is lehettem volna Angliában.
Kenneth Branagh 1960-ban született munkásosztálybeli protestáns szülők középső gyermekeként Belfastban. 9 éves korában a család Angliába költözött a katolikusok és protestánsok közötti összetűzések elől. Önéletrajzi ihletésű filmje ezt az időszakot dolgozza fel és nem csak a szűk családra koncentrál, hanem megpróbálja megfogalmazni azt is, milyen érzés írnek lenni. Az írek 85 millióan vannak, ebből mindössze 5 millióan élnek az Ír-szigeteken. Elképesztő számok és arányok. Ahogy a filmben elhangzik az anyaországban maradtak a távozók miatt keseregnek és fordítva, de ha nem szóródott volna szét ennyi ír a világban, akkor sokkal kevesebb kocsma lenne. És tényleg. Írnek lenni, ápolni a nyelvet a kultúrát, a hagyományokat egyfajta kötelesség, akárcsak az összetartás, a mások segítése és támogatása. Michael Collins, Maureen O’Hara és James Joyce és Oscar Wilde örökösének lenni szerintem igenis jó dolog és abszolút átérzem ezt a büszkeséget, de Connor McGregor, Katie Taylor, Enya, Bono, Liam Neeson vagy Kenneth Branagh is sokat tettek azért, hogy a világ megismerje az íreket. Az internet 75 jellegzetes ír nevet sorol fel, köztük olyanokat, mint a Siobhan vagy a Saoirse. Ezeknek már a helyes kiejtése is fejtörést okoz, de ha valakinek O’ van a nevében – ami a ”grandson of” gael változatából ered -, vélhetően írföldről származik. Az ír életérzés jön át a filmből és mivel a magát sok területen kipróbáló Branagh a szentimentalizmus koronázott (Sir, Golden Globe-, Emmy-, BAFTA-, Arany Medve-, Arany Pálma-, valamint Oscar-jelölések és díjak a teljesség igénye nélkül) királya, ehhez mérten nyúlt hozzá saját élete anyagához. Mindent fekete-fehérben, a kis Buddy szemén keresztül látunk, kivéve a filmeket, melyek színesek (amennyiben a valóságban is azok). A felnőttek még nevet sem kapnak és furcsa dolgokról beszélnek, de néha tudnak egészen okosakat is mondani és lehet rájuk számítani. Ugyan a helyzet olykor valóban ijesztő, a szerelem és a bandázás kellős közepén kinek lenne kedve Angliába költözni, ami lehet akármilyen közel, de akkor is egy másik ország más nyelvvel, kultúrával és szokásokkal. Igaz, apának több lenne a fizetése és többet lenne otthon velük, ráadásul egy sokkal nagyobb házban laknának, aminek van kertje is.
Egy 9 éves kisfiú még nem csinál pro és kontra listát, egy 9 éves kisfiú leginkább gyerek szeretne lenni. A személyes történet időnként „kiszélesedik” és a felnőttek szavai által igazi ír történetté válik. Az egész olyan, mintha a kis Buddy felnőtt emberként adná a szavakat a felnőttek szájába, egyszerre lenne jelen gyerekként az adott pillanatban, illetve tekintene vissza rá érett fejjel.
A Belfast egy nehéz döntésről szól, annak megéléséről és feldolgozásáról. Branagh csak annyit mutat meg az erőszakból, amennyit feltétlenül muszáj és nem ítélkezik a felnőttek felett, szülei szemszögéből nézve is szükségszerű megoldásként tekint vissza a dologra. A katarzis elmarad, a nézőt az idő mindent megszépít érzés keríti hatalmába és valóban túl szentimentális ahhoz, hogy mély nyomokat hagyjon, hosszú időre megmaradjon. Ott lenni, vele lenni és nézni viszont tényleg jó érzés.