Az aszfalt királyai – kritika


Az aszfalt királyai (Ford v Ferrari, egyes országokban: Le Mans ’66), rendező: James Mangold; szereplők: Matt Damon, Christian Bale, Tracy Letts, Jon Bernthal, Josh Lucas, Noah Jupe, Caitriona Balfe, Remo Girone; amerikai életrajzi sportfilm, 2019, 152 perc (12)

Le Mans a vásznon, 3. rész – Az ideális ív

Az 1966-os Le Mans két okból vonult be az egyetemes sporttörténelembe: a verseny valaha volt legszorosabb befutóját hozta (18/20 méter, számításfüggő), valamint a győztes gyártó ekkor használt először lebeszélt formációt az ünneplésre – ez a hagyomány máig él (amennyiben a körülmények adottak). Autósport szempontból más miatt is történelmi, érdekes sztori a Ford bevonulása mely hálás alapja lett egy, a Hajsza a győzelemnél is különlegesebb filmnek. Ami egyben a legjobb Le Mans tematikában!

Le Mans a vásznon, 1. rész – Játékfilmes sportközvetítés (Le Mans)
Le Mans a vásznon, 2. rész – Autóversenyző szuperhős (Michel Vaillant)

Kezdjünk mindjárt egy felmentéssel a magyar cím kapcsán, mert sokaknak nincs meg ez az infó: noha mind a Ford v Ferrari, mind a Le Mans ’66 nem igényelt volna fordítást, a végül használt Az aszfalt királyai valójában a mozi munkacíme volt, ami valljuk be: inkább filmcímesebb, mint a másik kettő, de tény, roppant nehéz nem csak mondjuk odacsapott alcímként tekinteni rá. Pláne látva a kész alkotást, ami után a Ford v Ferrari tipikusan az egyszerű, de nagyszerű mintapéldája. Noha Amerika révén elég erősen egyoldalú.

A felkonfban tettem két állítást, ebből gyorsan kifejteném a Le Mans-ra vonatkozót. Mint az a korábbi írásokból is kiderült, még én, aki elejétől végéig megnézett 8 Le Mans-t, sem tartom kifejezetten jó filmnek Steve McQueen klasszikusát. Azon túl, hogy korához képest valami felfoghatatlanul szép felvételeket tett le a dobogóra, történetet nem, így egy művészkedő, már-már némafilm kerekedett ki belőle, ahol a legtöbbet a kommentátort halljuk. Az egész egy feltuningolt sportközvetítés, semmihez sem fogható korlenyomata inkább hasonlít a Barakára, mint egy játékfilmre, ami viszont képtelen volt a végére nem elhollywoodiasodni és szembe ment önmagával. Épp emiatt egy tizedmásodperccel nem tartom rosszabbnak a Luc Besson felügyelte Michel Vaillant adaptációt, ami már értelmezhető játékfilmként, nem megy szembe saját magával (vagy a képregénnyel), még minimális művészkedés is elfért, és bár sok benne a valótlan, azt Marveléktől sem szoktuk számon kérni, szóval miért kérnénk egy kvázi másik szuperhősön, aki momentán álruha helyett tűzállót húzva ugyanúgy ellenfeleket üldöz?

Az Aszfalt királyai sokkal inkább hasonlít a két nagyszabású F1 filmre, amiből az 1966-os Grand Prix évszáma miatt pláne jópofa, de az a tucatnál is több cameózó versenyzőt leszámítva végig fikció valódi ihletődéssel (nem is Enzo a Ferrari csapatfőnöke), négy, karrierjükben máshol tartó karakterre fókuszálva. A Lauda-Hunt párbaj már egy leegyszerűsített képlet volt 6 éve, de a két pólus egyike sem volt jobban előtérben (még ha a mozi picit Hunt felé húzott történelmi változások/kihagyások révén), ugyanakkor egy sokat látott sablonba rakta bele a valódi történetet. Ezzel kevesebb kockázatot is vállalt, a két szembenálló egyén recept általában működik, de egyáltalán nem érződött Ron Howard rendezésén a biztonsági játék se, ugyanis a keretein belül tökéletes munkát végzett az alapanyaggal. Ez elmondható most James Mangold munkájáról is, de egy, az átlagembernek elsőre talán kevésbé érdekes – és így kockázatosabb – pályán produkálta ugyanezt.

Mert hát őszintén, mi az érdekesebb? Két nem mindennapi habitusú ember ütköztetése egymással és egy komoly drámával, vagy egy autó megtervezése-fejlesztése és egy mamutcég üzletpolitikájának bemutatása? Na, akkor itt nyugtatok meg mindenkit: a második talán még jobban is sült el, mint az első… Pont azért, mert utóbbit kevesebbszer látjuk, sőt valódi történetet feldolgozó, nagyszabású autós (és nem feltétlen autósportos) filmben még egyáltalán nem! Persze így sem találja föl a spanyolviaszt – megelégszik „csak” a Ford GT40-nel – és ha népszerű, hasonló dramaturgiájú és kérdéskörű alkotást kéne mondani, akkor is találnánk a Minden héten háború képében. Csak egy 24 órásat nehezebb érdekessé tenni.

Először azonban megadom a Rush-nak az esélyt és elmondom: mikben ver értékes másodperceket, talán még köröket is idei nevezőnkre. Egyrészt pont, hogy nincs különösebb emberi dráma a Ford sztoriban. Némi felszínes persze van, de ez egy alapjáraton könnyedebb hangulatú, nagyon finom és jó humorral operáló történet, ami miatt viszont 1-2 esemény sokkal meglepőbb lehet, mint Lauda megégése, amiről azért mindenki hallott, hiszen csodával határosan túlélte és nem egy haláleset lett a sok közül a hőskorban. Szóval, míg a Rush-nak ezért épphogy kötelezően kellett hoznia egy zordabb hangulatot, itt ez nem volt szükséges, ezzel pedig garantálom, hogy nem is feltétlen egy váratlan FORDulat lesz azok számára a végén, akik nincsenek képben az eseményekkel. Az egyiknek pedig gyönyörűen ágyaznak meg filmen belül, háttérben építve azt. Az előtérben ugyanis maga a kocsi épül.Viszont épp emiatt nem is kellett egy olyan alakítás sem, mint Daniel Brühlé, aki két hétre még össze is költözött Nikivel. Átalakulása a lehető legjobb volt (alakítását én 2013 legjobbjának tartom), amit nem csak a sminknek köszönhetett. Shelbyékhez nem kellett ilyen jellegű színészi játék, nem is szerepelt ez a film céljai között, és Fordon és Ferrarin kívül a sminkesek sem erőltették túl a „hasonlítson már rá jobban!” dolgot, itt egyszerűen nem ez volt a lényeg. Azt külön sajnálom viszont, hogy Enzót nem mentették át a Rush-ból, mert bár 2013-as megformálója nem hivatásos színész, itt pedig nagyobb szerepe volt az öreg Commendatorénak, kevésbé éreztem hitelesnek, mert kevésbé hasonlított rá.

Persze ez apróság, Damon és Bale kémiája csodálatos, viszik a hátukon a projektet, Chris pláne zseniális az Angliából jött világháborús veterán suttyóként, de amikor Tracy Letts színre lép, akkor zárójelezve mindenkit ellopja a showt. Ford figurája itt jobban volt Ferrari, mint maga Ferrari! Az élményautózás utáni reakciójából már az első trailerben is kaptunk valamennyit, a filmben ez még jobb és simán csak az a jelenet megérne egy Oscar-jelölést neki. Sok gyengébb nominációt láttunk már az évek során…

A Bale fiát játszó Noah Jupe volt már jobb is, de itt sok lehetőséget nem kapott, így a jövő nagy tehetsége jelzőt nem most vesztette el. A Suburbicon után persze kissé ironikusak jelenetei Damonnal, de ezek csak a filmjunkie-k megmosolyogtató pillanatai. Jon Bernthalt érzésem szerint kissé visszafogták, legalábbis az idén júliusban elhunyt Lee Iacoccáról ennél keményebb kép rajzolódott ki, bár lehet csak idősebb korára alakult így és csak nekem van Megtorló hiányom. Akit viszont a stábból még ki kell emelni az Josh Lucas, mint a tenyérbe mászó aktatologató pénzember. Itt bejön a film roppant jól eltalált forgatókönyve is, de biztos vagyok benne, hogy a céges kérdéskört Lucas nélkül kevésbé tudták volna működőre faragni. A Bechdel-tesztet meg ne tegyük a film elé, csúnyább bukás lenne abból, mint Laudáé volt.

Apropó Lauda bukása: a Rush még két tekintetben „fut jobb időt” kritikánk tárgyánál, ez a kettő pedig két személy: Anthony Dod Mantle operatőr és Hans Zimmer. Azok a lassítások, azok az extrém helyekre szerelt minikamerák (a sisak!), azok a mesteri beállások még az egyszerű jeleneteknél is, és amit ezek alá festett Zimmer (természetesen a vágásokkal együtt élve) a Rush-t egészen egyedi képi világgal ruházta föl, a score-t pedig Hans egyik legalulértékeltebb albumának tartom. Egyértelmű volt, hogy ezek terén nem tud versenyezni Le Mans az F1-gyel, bár most e sorok írása közben csak sajnálni tudom, hogy nem Marco Beltrami dallamaira fogalmazok, hiszen azok még meg se jelentek. A versenyjelenetek alatt egyenrangúan jól működik mindkét film zenéje (sőt!), csak Zimmer ezeken túl is maradandóbbakat alkotott nem beszélve a vett számokról. Arról pedig nem a vágók tehetnek, hogy kevésbé fantáziadús képanyagot kaptak készhez. Itt pedig bejön a játékidő témája…

(Spoiler 9:30-10:00 között!)

Az egy dolog, hogy az F1 kb. két órás, Le Mans meg 24, de nem ezért hosszabb a Ford v Ferrari félórával. Az a félóra indokolt, de a Rush-nál is az lett volna (különösen a kihagyott Brit Nagydíjon történő balhé fájdalmas), esetünkben ugyanis egy igazán fölösleges részt se láttam. A 152 perc nem 24 órának érződik, hanem Michelisz Norbi valamelyik félórás sprintfutamának. A lendület, az atmoszféra, és a színészek megtették a magukét ehhez.

És akkor itt jönnek azon dolgok, amik a Rush-ban már problémásak. Míg a Ford v Ferrari a Rush-hoz képesti lemaradásaiban is egész jól helytáll (ha kell – ha nem, az a koncepció része), addig a Rush már nem teljesít olyan jól saját hibáinak terepén. Gyorsan azért beszúrók egy nem elhanyagolható dolgot: a 2013-as büdzsé kb. 40 milla volt (és brit film), az idei pedig 95 fölött – pont előbbi sikere okán engedett ennyit a Fox, de a sztárgázsi is nagyobb volt és valószínűleg a kocsik is drágábbak, mert sokszor nem replikákat használtak.

Kezdjük a CGI-jal, amin hiába dolgozott magyar kéz is, egyértelműen a Rush legkínosabb pontja. Ez az F-fek háborújában nincs így: vagy eleve kevesebb CGI-t használtak, vagy ennyivel jobbat. Egyszer ugyan látványosan kilóg, de főképp csak azért, mert olyan helyen használták nem túl jól, amit amúgy fizikailag egy ágyúról kilőtt autóval megcsináltak. Viszont ezen kívül csak egy napszemüveg tükröződés erőltetett, a többi visszafogott mestermunka.

A Ford GT40-nek máig versenyeznek történelmi futamokon, itt a családi archívból egy saját kép az idei Hungaroring Classic-ról

A Rush egy másik kifogásolható pontja volt a díszlet. A Lauda balesetet leszámítva az összes F1 nagydíj helyszínt ugyanott vették föl, ami persze bőven betudható a költségvetésnek, de végeredményben akkor is jobban fest a vásznon, ha valamit a tényleges pályákon rögzítettek, minthogy két óra alatt 5-6 alkalommal köszön vissza tök ugyanaz a boxépület három földrészen. Kicsit illúzióromboló mondjuk, hogy pont Le Mans-ba nem mentek el forgatni, de indokolt: manapság teljesen máshogy néz ki ott minden, a többi helyen ezt át lehetett hidalni.A kiegészítő CGI viszont meggyőző: nem mondtam volna meg, hogy hol vették föl a 24 órásat, ha nem tudnám. Így azért kiszúrható, hogy a Dunlop híd után vannak bajok a vonalvezetéssel, de magamban tartom az ennél mélyebb fanatikust. Illetve abban még nem, hogy persze egy látványos történelemhamisítást elkövet a film… de mivel a lényegen nem változtat és nem egy elhallgatott dolog (khm, brit botrány Hunttal), így talán kevésbé zavaró. Bár sporttörténelmibb dologba nyúltak bele… de majd erre egyszer, talán visszatérünk.

Az összegzés előtt még beszúrok egy ide nagyon vágó érdekességet: Steve McQueen operatőrei átalakított Ford GT40-nek voltak, amik a gyár kivonulása és a szabályváltoztatások miatt már nem indulhattak az 1970-es versenyen, de a lehető leggyorsabb „mozgó kameraállványok” természetesen csakis ezek lehettek. Micsoda összeérések vannak itt!

Az Aszfalt királyai tehát egy átlagembernek talán érdektelen témát dolgoz föl, de olyan átütően, hogy megeszi reggeli bemelegítés gyanánt a két korábbi Le Mans mozit (azok nem az ideális íven mentek) és bizonyos tekintetben talán mindent, ami autósportot vitt filmvászonra. Laudával persze nagyon szoros a verseny (akár a ’66-os Le Mans), nem tudom egyértelműen melyik a jobb, van, ami innen hiányzik, és ott megvan, de a Ford v Ferrari egyedibb, kevésbé elhasznált sablonra épül és nem elhanyagolható az sem, ha valami szakmailag is hitelesebb. És ez – első pillantásra – ebben erősebb, hátrányból indulva. Ugyanakkor nincs benne semmi új vagy kísérletező (ellentétben a Rush-sal), akár 25 éve is elkészülhetett volna, de annyira egyben van, hogy kibír pár 24 órát. Nagybetűs moziélmény, alig várok egy IMAX újrát, a vásznakról kihalófélben levő közép költségvetésű filmek egy kisebb diadala lehet és egy méltó búcsú a Fox-tól, melynek ez volt utolsó franchise és Disney-mentes nagy premierje.
James Mangold maga is kijelentette, hogy a film készítésének legnagyobb kockázata az a tény volt, hogy 100 millió közeli keretből felnőtteknek szóló mesét csináljon versenyautókkal. Manapság már ritkák az ilyesmi filmek a moziban, szóval használjátok ki a lehetőséget, hogy nem limitáltan jött egy valami streamingrajt kapujában. Én pedig csak remélni tudom, hogy ennek sikerével újra hallunk majd valamit az Enzo Ferrari életrajzi projektről…

 


De Le Mans is tartogat még sok potenciált, 2016 is erősen filmre kívánkozik. Nézzétek csak az utolsó perceket!

Hozzászólások

hozzászólás

Előző cikk Múlt karácsony - kritika
Következő cikk Poirot bajuszos Jim Carrey a Sonic, a sündisznó szinkronos előzetesében