A mások élete (Das Leben der Anderen), német filmdráma, 2006, rendező: Florian Henckel von Donnersmarck, forgatókönyv: Florian Henckel von Donnersmarck, szereplők: Ulrich Mühe, Sebastian Koch, Martina Gedeck, Thomas Thieme, játékidő: 137 perc
A Berlini fal „beépített“ téglái
A nyugatnémet származású rendező, Florian Henckel von Donnersmarck első nagyjátékfilmje, A mások élete a történelem egyik legszégyenteljesebb korszakát, a Berlini fal keleti blokkjának embertelen világát bemutató kivételes alkotás. Nem mellesleg Donnersmarck munkája az egyik legjobb példa arra, hogy a németek nem csak a náci-, de a kommunista múltjukkal is szembe mernek nézni. 137 perc tömény totalitárius diktatúra, hiteles korrajz egy korrupt és erkölcstelen rendszer gyalázatos működéséről és annak áldozatairól. 
A rendező több, mint nyolc évig dolgozott a filmen, a rendezés mellett a forgatókönyv is az ő érdeme. A Berlini fal leomlásának évében Donnersmarck mindössze 17 éves volt, ráadásul nyugatnémet, így kevesebbet tapasztalt abból, ami a fal másik oldalán zajlott. Alapos kutatómunka, tanúk és a film szereplőinek (akik szinte mind átélték ezt az időszakot) visszaemlékezései alapján sikerült egy illúziómentes, őszinte mozit alkotnia.
A Német Demokratikus Köztársaság Állambiztonsági Minisztériuma, a “STASI“ (Ministerium für Staatssicherheit) 1950-1990 között negyven éven át tartotta félelemben Kelet-Berlin polgárait. A STASI, mint „A párt pajzsa és kardja” mikroszkóp alá vett minden gyanús személyt, akit rendszerellenesnek vélt. Tevékenységei közé főként az államhatár őrzése, a titkosszolgálati feladatok és a belső politikai elhárítás tartoztak. Ahogy a Harmadik Birodalomban minden kétezredik lakosra egy Gestapo-ügynök, a Szovjetunióban kb. minden hatezredik lakosra egy KGB-ügynök, a Stasi egyre növekedő apparátusának köszönhetően az NDK minden hatodik lakosára egy besúgó jutott, nem véletlen hívták a Stasi épületét “az ezer szem házának”.
A film első jelenetének erős felütése (amint egy férfit kísérnek vallatni) beszédes évszámmal indít: 1984. A 80-as évek közepén járunk, még hat keserves évet kell várnunk a Berlini fal leomlásáig. Bár a rendszer lassan megdőlni látszik, a Stasi vakbuzgó besúgói továbbra is hézagmentesen végzik feladatukat. Intézménye annyira paranoid volt, hogy még a lehallgató személyt is lehallgatták. Antihősünk Gerd Wiesler, fedőnevén HGW XX/7 -es ügynök (Ulrich Mühe) szó szerint egyetemi szinten, magnófelvételekkel rekonstruálva oktatja a hallgatóknak a vallatás technikáját. A filmben elhangzó minden hangfelvételt az alkotók a Stasi irattárának archívumából kapták meg. Kissé ironikus, hogy az ügynököt alakító Ulrich Mühe színészt is annak idején megfigyelés alatt tartották.
Wieslert a kormány egy értelmiségi pár, az ország egyik legnépszerűbb drámaírójának, Georg Dreymannak (Sebastian Koch) és kedvesének, Christa-Maria Sieland-nak (Martina Gedeck) a megfigyelésével bízzák meg. Valójában nem sokat kell győzködniük, önként jelentkezik a számára nemes feladatra. Csakhogy megfigyeltjei feddhetetlen emberek: az író a rendszer üdvöskéje, Berlin kulturális életének oszlopos tagja, kedvese pedig foglalkoztatott színésznő. De akkor miért is kell e szimpatikus párt kontroll alá vetni? Keresd a nőt!-tartja a mondás.
Mivel a kulturális miniszter, Bruno Hempf (Thomas Thieme) szeretné közelebbről is „megismerni” a színésznőt, ezért kell az ügynöknek valami terhelőt találni a miniszter „vetélytársa”, Dreyman ellen. Az író lakását bepoloskázzák, lehallgatják, követik. Megdöbbentő, ahogy az önjelölt spiclik 20 perc alatt belemásznak valaki életébe, hibát nem vétve, profi módon rejtve el a lehallgatókészülékeket. Nem létezett olyan zár, amelyet egy Stasi-ügynök ne tudott volna kinyitni. Wiesler bázisát a felettük lévő padláson rendezi be, hogy váltott műszakban 24 órás lehallgatásuk során minden gyanús mozzanatot, mondatot lejegyezzenek és jelentésnek.
A film elsősorban az ügynök és az író drámája, amely egy ponton metszi egymást. Két, egymástól független esemény hatására mindketten a rendszer ideológiája ellen fordulnak. Wiesler úgy lesz az író szövetségese, hogy az még a létezéséről sem tud. Itt eszembe jut Montag tűzőr esete, amikor az elégetni való könyvekbe beleolvasva rendül meg a hite, s menteni kezdi azokat. Wieslerrel is valami hasonló történik.
A film Bruno Hempf és Anton Grubitz (Ulrich Tukur) alezredes karakterén keresztül a korrupcióból és spicliségből épülő szocialista karrier kétes dicsőségét, hatalmi játszmáit és önkényuralmát is tökéletesen jeleníti meg. A mások élete az erőteljes dialógusok mellett a makulátlan színészi alakításokkal nyűgözi le a nézőt. Sebastian Koch és Martina Gedeck mellett Ulrich Tukur és Volkmar Kleinert performansza is emlékezetes, Ulrich Mühe kivételes játékát pedig nem lehet eléggé dicsérni. Sajnos a színész a film premierjét követő esztendőben elhunyt.
A stáb a kor hangulatának megteremtésében is alapos munkát végzett. Az egykor a titkosszolgálat által alkalmazott lehallgató rendszereket múzeumoktól kölcsönözték, a szocializmus nyomasztó légkörét a bútorok, az akkori divat és az autók segítségével hozták vissza. A filmben látható Der Spiegel magazin a produkció kedvéért még egy címlapot is tervezett a filmhez. A forgatás Berlinben zajlott. Sajnos a stáb a politikai foglyoknak épült hohenschönhauseni börtönt nem használhatta, ezért annak pontos mása a díszletezők érdeme. Forgathattak viszont a Stasi-múzeumban és a Hebbel Theater-ben is. Dreymanék Wedekindstrasse-n található lakása és a Karl Marx Buchhandlung szintén eredeti helyszín volt. Sajnos ez utóbbi azóta már megszűnt. A film mindössze 2 millió dollárból készült és közel 8 millió dollár bevételt hozott. A színészek a gázsijuk töredékéért vállalták, csakhogy elkészülhessen a film.
A mások élete a Német Nemzeti Filmdíjon 11 jelölésből 7-et váltott szoborra, az Európai Filmdíjon és a 79. Oscar Gálán a legjobb idegen nyelvű film kategória győztese lett, maga mögé utasítva A Faun labirintusát is. Előbbin a legjobb forgatókönyv és a legjobb európai színész kategóriában is tarolt.
“Nem túl elegáns megoldás, de ezerszer jobb egy háborúnál.”-mondta J. F. Kennedy a Berlini falról. Ha élt volna még húsz évet, valószínűleg ezt ő is másként gondolta volna.
A mások élete a hatalommal szembeni kiszolgáltatottság és negyvenévnyi diktatúra pofátlan hazugságainak társadalmi tablója, szomorú mementó a nem is annyira távoli múltról, amihez remélhetőleg még hasonlót sem kell már soha, senkinek megélnie.
Az előző kötelező darab:
