Mű szerző nélkül – kritika


Mű szerző nélkül (Werk ohne Author/Never Look Away), rendező: Florian Henckel von Donnersmarck, szereplők: Tom Schilling, Sebastian Koch, Paula Beer, német olasz történelmi dráma, 189 perc, 2018. (16)

„Bekeretezett történelem”

Az Oscar-díjas A mások élete forgatókönyvíró-rendezője a könnyen felejthető Az utazó után végre visszatalált saját magához és egy grandiózus alkotásban boncolgatja a különböző rendszerek és a művészi szabadság kérdését. Gerhard Richter az egyik legismertebb kortárs német művész. Az alkotással töltött hosszú évtizedek alatt sokféle stílusban kipróbálta magát, nevéhez fűződnek többek között a fényképek és újságkivágások alapján készített fotorealisztikus festmények. A Mű szerző nélkül azonban nem egy konkrét mű vagy korszak (stílus) megszületését taglalja, hanem szabadon értelmezi és használja fel Richter életeseményeit, amikoris a főbb momentumokat szoros kapcsolatba hozza a festményein látható személyekkel. Ezzel persze olyan szinten átnyúl a valóság fölött, hogy az életrajzi ihletésű filmben még a nevét is megváltoztatták Kurt Barnertre (Tom Schilling, 6 évesen Cai Cohrs).
Ezek után ne csodálkozzon senki, hogy Richter elhatárolódott a produkciótól. Sok dolog van ugyanakkor, ami megegyezik, ha nem így lenne, gyakorlatilag egy kitalált személyről is szólhatna a történet vagy bárki másról. Bartnert ugyanúgy a náci Németországban nő fel, szemtanúja lesz az árja kultúra térhódításának, elveszti családtagjainak nagy részét, az NDK-ban alkot, majd feleségével Nyugatra szökik. A film cselekménye 1937-tel nyit, a kis Kurt éppen az elfajzott művészettel ismerkedik Drezdában (festő szeretne lenni). A kiállításra a műkedvelő Elisabeth nagynéni (Saskia Rosendahl) viszi magával, aki kedves, értelmes és szorgalmas lány, de mentális zavarokkal küzd. A náci eutanáziaprogram keretében elveszik családjától, előbb sterilizálják, majd elgázosítják. A körzetben mindezek kivitelezéséért Carl Seeband professzor (Sebastian Koch) felel. Kurt férfi rokonai elesnek a háborúban, tanár apját, aki a jobb érvényesülés reményében belépett a náci pártba, egyetlen iskolába sem veszik fel. Alantas munkákat kell végeznie, emiatt öngyilkos lesz. A művészeti iskolában megismerkedik a divattervező Ellie (micsoda véletlen egyezés a nagynénivel), akibe szerelmes lesz. Tehetségére hamar felfigyelnek, sorra kapja a fontos megbízásokat. Bár látszólag jól és szabadon élnek, mégis Nyugatra szöknek. Düsseldorfban telepednek le. Kurt festészetet tanul Antonius van Verten professzortól (Oliver Masucci), aki arra bátorítja, találja meg saját stílusát. Az akkor már 30 éves művész (elvileg 26 a felső korhatár, addigra a legtöbb híres ember már letett valamit az asztalra), aki egészen addig a szocreál jegyében alkotott, nehezen szabadítja fel a gondolatait. Van Verten karakterét ugyancsak valós személy ihlette, Joseph Beyusról mintázták, aki ebben az időben szobrászatot tanított itt. Kurt 1963-ban tartja első kiállítását és elismert festő lesz. A Mű szerző nélkül (magyar és német cím) arra utal, hogy Bartnert fotók és újságkivágások alapján fest és ezeknek sokszor nem ismert sem a készítője, sem az, hogy kit is ábrázol a kép. Ahogy ő mondja, ezen ismerete hiánya több szabadságot ad az alkotáshoz. Ezzel szemben a „valóság” az, hogy festményeinek alanyai éppen azok, akik mély nyomot hagynak az életében és tulajdonképpen három órán (mely harminc évet ölel fel) keresztül ezeknek az embereknek az életét követhetjük nyomon. Részletesen kidolgozott, hús-vér karakterekről van szó. A leglényegesebb különbség tehát, hogy a festmények mellé megkapjuk az embert (Seeband doktort, Elisabeth nagynénit, a szülők, Ellie-t stb.) és vele együtt a történetét is. Az angol cím ugyanakkor Elisabeth nagynéni szavait idézi, aki arra biztatta Kurtot, hogy soha ne fordítsa el a fejét, ő pedig következetesen tartja magát ehhez.A film a diktatúrák és a művészet, illetve a művész kapcsolatát mutatja be korhű díszletek és jelmezek között. A XX. századi Németország ebből a szempontból különösen érdekes. Kurt beáll a sorba, csak hogy alkothasson (és legyen mit ennie), az elvárásoknak és kívánalmaknak megfelelve tehetségét az államhatalom szolgálatába állítja. A szocialista realizmust tökélyre fejleszti, de ez valójában nem az ő személyisége, stílusa. Nyugatra szökve szabadabban alkothat, de itt meg trendek, irányzatok és mozgalmak vannak, ráadásul a saját stílusát megtalálva is elméjének rabja marad, az átélt borzalmak, veszteségek és traumák végig kísér(t)ik alkotói pályafutását. Van még egy különbség, ez pedig az egyetlen házasság (a három helyett), ami a film motorja és egy csavarral is szolgál.

A Mű szerző nélkült 2019-ben Oscar-díjra jelölték a legjobb idegennyelvű film és a legjobb fényképezés kategóriájában (akárcsak a Romát és a Hidegháborút). A francia apától származó amerikai Caleb Deschanel operatőrnek ez volt a hatodik jelölése (Az igazak, A hazafi, A passió…), idén Az oroszlánkirályt láthattuk tőle. A forgatókönyvíró-rendező Florian Henckel von Donnersmarck A mások élete című 2006-os filmje elnyerte a legjobb idegennyelvű filmnek járó Oscart, de mind az alkotók, mind a film számos más jelölést és díjat tudhatnak a magukénak.
Nem egy sodró lendületű mozi, ahol minden percben történik valami, de ennek a történetnek az elmeséléséhez igenis idő kell, cserébe minőségi élménnyel gazdagodunk.

Hozzászólások

hozzászólás

Előző cikk Élősködők – kritika
Következő cikk Megtalálták a Mátrix 4 új főszereplőjét