Prey, rendező: Dan Trachtenberg, szereplők: Amber Midthunder, Dakota Beavers, Dane DiLiegro, Stormee Kipp, Michelle Thrush, amerikai akciófilm, 99 perc, 2022 (16)
Get to da csapda!
Az elmúlt nagyjából két évtized leginkább középszerű próbálkozásait végignézve nekem, mint rajongó átlagnézőjóembernek az forgott az agyamban, hogy mostmáraztán tényleg-végleg le kellene zárni a korabeli, dicső múltból élő, de mára egyre megfáradtabb alien – terminator – predator triumvirátus kalandjait. A galaxis pusztítói öregségükre belefáradtak a gyilokba, újat, szórakoztatót, pláne klasszikust már nem nagyon tudnak megharcolni, így a lassan sorvasztó nyugdíjaslét helyett inkább engedjük egymásnak őket, hogy egy közös, végső, világrengető, mozifilmes vagy sorozatos csatában a legendák ködébe vesző, valódi történelemmé válhassanak!
A Préda alkotói azonban ezt másképp gondolták és a franchise életbentartási kézikönyv lapjain csak a legapróbb betűs részt elolvasva úgy döntöttek, hogy nem elégszenek meg a sztoribőr újbóli lenyúzásával és inkább valami eredetit visznek az egyik sebhelyes veterán élettörténetébe! És azt kell mondani, ezzel nem csupán az öreg harcosnak, hanem a filmrajongóknak is szereztek pár emlékezetes, szórakoztató pillanatot!
A Ragadozó Los Angelesben klasszikus fináléja több mint harminc éve kiált folytatás után, ám eddig senki sem csapott le a lehetséges előzményt, eredettörténetet sejtető befejezésre! Dan Trachtenberg (egy-egy epizód Fekete tükör, A Fiúk, The Lost Symbol) rendezésében most elérkezett az idő, hogy visszarepüljünk a sejtetett múltba és bár a direktor korábbi, zárt, fullasztó atmoszférájú 10 Cloverfield Lane című filmjének dermesztő hangulatát ugyan nem tudta a tágas vadászmezőkre csempészni, ám egy, a főszereplőjéhez és a helyszínhez méltóan nyers, erőszakos, de látványos és ötletes, múltbéli macska-egér játékra vitt el bennünket. Így a Préda a Top Gun – Maverick után az idei év második nagy meglepetésének helyét harcolja ki magának – talán azért is, mert a benne meglévő, mának szóló üzenetet politikamentesen, oldschool stílusban juttatja el a nézőkhöz!
Naru (Amber Midthunder, akit legutóbb Neeson bácsi – Az oltalmazó, Jeges pokol – edzett erre a vadászatra) a komancs törzs kissé kívülálló leányzója. Bár sok mindenhez ért, amihez egy amerikai indián nőnek értenie kell, mégsem azért kel fel hajnalban, hogy zöldséget, gyógynövényeket gyűjtögessen, sokkal inkább a vadászat, a préda elejtése érdekli – és természetesen az, hogy nagy, a férfiakkal egyenlő harcos váljon majd belőle! Ezt a korai, feminista törekvést természetesen nem sokan nézik jó szemmel, egyedül a bátyja, Taabe (Dakota Beavers) támogatja, óvja Narut, ám ő is inkább szívesebben látná otthon, a sátrak közt sertepertélni.
Egy napon azonban mintegy jelként, furcsa viharmadár húz át a felhők között, ami nem csupán égi jelként szolgál a lánynak, de nemsokára egy jellegzetes hang kíséretében a valódi próbatételt – de talán az örök vadászmezőket – is elhozza számára…
A Préda első remek húzása az, hogy az eddigi legjobb, korszakalkotó ragadozó-filmhez hasonlóan a természetbe helyezi a cselekményt, így a modern díszletek vagy a betondzsungel helyett az erdőben cserkészés, rejtőzködés izgalmát, hangulatát hozza vissza. Ehhez pedig kiváló az időpont is: 1719. Amerikának még kevésbé felfedezett, a vad területeken őslakosok által lakott időszaka, amikor többnyire még nem lőfegyverekkel, hanem késsel, íjjal, lándzsával, nyers emberi erővel vadásztak és küzdöttek: kiváló terep egy galaktikus ragadozó számára.
Ennek megfelelően az alkotók kicsit átszabták a predator figuráját is, más a sisak, az álcázás, más a fegyverzet is, kevesebb a páncél, több a kockahas, ami jobban simul a történetbe és némileg kiegyenlíti a vadász és prédája közötti küzdelmet.
Egy ötletes felvezetést követően – amiben a friss turistaként, ismeretlen tájra érkező ragadozó a gyönyörűen fényképezett tájak előtt ismerkedik a helyi állatvilággal – végre megtörténik az első, félig-meddig igazi, ős-harmadik típusú találkozás is és így bizonyossá válik Naru korábbi, a rejtélyes éjszakában elhangzott figyelmeztetése: „Valami más is jár odakint!”
A filmben innentől kezdve a látványos, ötletes és persze elég véres harc veszi át a főszerepet: az okos és találékony, eltökélt lány a Disney-féle Pocahontas-t feledve harcoshercegnő üzemmódba kapcsol és „Dutch” Arnoldot megszégyenítő ötletességgel veszi fel a harcot a ragadozó ellen. Hullanak a harcosok, spriccel a vörös és neonzöld vér és miután természetesen feltűnik a kapzsi (de még píszí határon belül bemutatott) betolakodó fehér ember is, a csata újabb szintjére lép.
Sarah Schachter remek, régi indián motívumokat is használó muzsikája kiváló hangulatot varázsol a látványos képek alá – én azért kicsit sajnálom, hogy nem nyúlt vissza Alan Silvestri zseniális, hideglelős eredetijéig, de sebaj, így is kapunk klasszikussá váló dallamokat –, láthatjuk a korabeli őslakos-élet hétköznapjait (bár kicsit furcsa az íjat feszíti harcosokat modern speciális-egység taktikával mozogni, de ez is sebaj), mert a Préda látványos, szórakoztató, kellően akciódús és tűréshatáron belül erőszakos. Bár klasszikus nem született, de a Predator-előzmény kiemelkedik a mai, gyenge felhozatalból, más szóval és röviden: méltó utódja az eredeti alapfilmnek!
Ja igen, és egy apróság a második rész befejezéséről: ha valaki esetleg nem emlékszik Danny Glover ajándék pisztolyára, az gyorsan elevenítse fel a képét! És az sem baj, ha a stílusos végefőcím felirat alatt mindenki a fotelben marad és figyeli az indián rajzokat! Ennek a Prédának ugyanis (remélhetőleg) nem itt ér véget az útja…!
