Ragadozó (Predator); rendező: John McTiernan; főszereplők: Arnold Schwarzenegger, Carl Weathers, Elpidia Carillo, Sonny Landham, Jesse Ventura, Bill Duke, Richard Chaves, Shane Black, R.G. Armstrong, Kevin Peter Hall; amerikai akció-sci-fi; 1987; 107 perc (16)
35 éves a Predator, egy klasszikus moziragadozó
Vannak az egyszeri zseniális ötletek, és a Predator pont ebbe a kategóriába esik. John McTiernan 1987-es filmje nehéz szülés volt, megjelenésekor a kritikusok nem igazán szerették, és noha a mozipénztáraknál jól teljesített, csupán később, VHS-en és DVD-n emelkedett annyira kultikus státuszba, hogy ma már sokan a 80-as évek egyik, ha nem legjobb akció-sci-fijeként hivatkozzanak rá. Júniusban volt pontosan a 35. évfordulója, de szerencsére még mindig tart a jubileum, és különben is: a Predator előtti tisztelgéshez soha nem kell különösebb apropó.
Gyorsan frissítsük fel emlékezetünket a film alaptörténetével: egy meg nem nevezett közép-amerikai országba (egyes elemzések szerint Guatemalába, mások szerint a fiktív Val Verdébe) érkezik egy zsoldoscsapat, hogy kiszabadítson egy fogságba esett amerikai politikust a dzsungelből, a gerillák karmaiból. A Dutch (Arnold Schwarzenegger) vezette csapathoz csatlakozik megbízójuk, Dillon (Carl Weathers), Dutch régi bajtársa. A hét kommandós eléri a gerillatábort, de hiába sikeres a rajtaütésük, a miniszter és a segédje már halott. Dutch rájön, hogy Dillonék valójában rászedték őket, és visszavonulót fúj. A csapat elindul a dzsungelben egy Anna nevű tússzal, és hamar kiderül, hogy a katonáknál és a gerilláknál jóval veszedelmesebb ellenség figyeli őket: egy rejtélyes, szinte láthatatlan földönkívüli lény, mely egyenként elkezdi levadászni őket.
Állítólag minden egy szájról-szájra jellegű bennfentes poénnal kezdődött. 1985-ben, a Rocky IV bemutatása után hollywoodi szakmai berkekben terjedt egy vicc, mely szerint Rocky Balboa most már minden lehetséges emberi ellenfelet legyőzött, ezért legközelebb már egy földönkívülivel kellene megküzdenie. A kis élc eljutott egy fiatal testvérpárhoz, Jim és John Thomas-hoz, akik be szerettek volna törni a filmiparba. Nekiálltak gyorsan egy forgatókönyv megírásának Hunter (= vadász) címmel, melyben akkor még nem egy, hanem több űrlény látogatott el bolygónkra. A szkript első vázlatát átcsúsztatták Michael Levy producer ajtaja alatt, akinek megtetszett az ötlet, és továbbította az irományt Joel Silvernek – ő addigra már olyan filmeket jegyzett producerként, mint a 48 óra, a Különös kísérlet és a Kommandó. Utóbbi alkotás főszereplője Arnold Schwarzenegger volt, és Silver azt szerette volna, ha a Hunter főszerepét is ő játszaná el. A producer átíratta a forgatókönyvet a Thomas-okkal, mégpedig úgy, hogy szinte az egész játékidőben két szereplő lett volna: a szörny és az osztrák izompacsirta. Arnie-nak ez nem igazán nyerte el a tetszését, és azt javasolta a szerzőknek, hogy ő egy kommandós csapat vezetője legyen.
John McTiernant Schwarzenegger ajánlotta be a producereknek, ugyanis látta addigi egyetlen mozifilmjét, A hordát. Arnie szerint McTiernan olyan típusú rendezőnek tűnt, aki egy alacsonyabb költségvetésű produkciót meg tud úgy csinálni, hogy az big-budget blockbusternek tűnjön. Innentől aztán pár újabb vázlat után zöld utat kapott a produkció. Arnie-hoz olyan színészek társultak, mint Carl „Apollo Creed” Weathers (így legalább ő képviselhette a Rocky-vonalat), a korábban pankrátorként ismert, de ekkoriban színészi ambíciókat dédelgető Jesse Ventura, a 48 órában felbukkanó Sonny Landham (az indián származású színész balhés figurának számított, és folyamatosan kísérte őt egy testőr, akinek az volt a feladata, hogy másokat megvédjen tőle), a Kommandóban Arnie-val együtt játszó Bill Duke, az addig főleg szappanoperákban szereplő Richard Chaves és egy – akkor még – ismeretlen újonc, Shane Black.
A cast egyetlen női tagja a mexikói Elpidio Carrillo lett, aki a Predatort megelőzően játszott az Oliver Stone-féle Salvadorban is. A szereposztás R.G. Armstronggal vált teljessé, akinek anno volt már közös jelenése Arnie-val, a Maradj éhen című filmben. Érdekesség, hogy a stábból később ketten is kormányzók lettek: Schwarzenegger (Kalifornia) és Ventura (Minnesota), és még Landham is megpróbálkozott hasonlóval, de végül nem választották meg Kentucky állam élére. Ami Blacket illeti, ő forgatókönyvírói babérokra vágyott, és lényegében a Predatorral egy időben mutatták be az első megfilmesített szkriptjét, a Halálos fegyvert. Ezen a forgatáson is állítólag azért vett csak részt, hogy ha valami sürgős átírásra lenne szükség, akkor legyen egy szakember a helyszínen, de végül csak a punciviccekkel járult hozzá a végeredményhez (valamint a felvételek közötti szünetekben írta meg Az utolsó cserkészt).
A forgatást megelőzően a színészek részt vettek egy boot camp jellegű kiképzésen, ahol heteken keresztül lőttek, edzettek és különböző katonai gyakorlatokat hajtottak végre. Chaves és Ventura számára mindez nem volt ismeretlen terep – előbbi megjárta a vietnámi háborút, utóbbi pedig közel hat éven át szolgált a haditengerészetnél. Arnie is állta a sarat, hiszen ekkor már túl volt a Kommandón, és a többiek is ügyesen vették az akadályokat. A forgatási helyszínen, a mexikói dzsungelben aztán folytatódott az emberkedés és a tesztoszteron túltengés: egymást túllicitálva érkeztek hajnalban a színészek az edzőterembe, Weathers pedig akkor sokallt be, amikor egy alkalommal 03:00 órakor önelégülten benyitott a gymbe, és odabent meglátta a ki tudja már mióta ott súlyzózó Venturát.
A munkálatokat számos probléma nehezítette. Költségcsökkentési okokból javarészt helyi munkaerőt szerződtettek a forgatásra, és a várt 100 mexikói stábtag helyett 300 érkezett a helyszínre, ráadásul csak töredékük konyított a filmszakmához. Hiába volt Hollywood viszonylag közel, McTiernanék kénytelenek voltak Ausztráliából filmeseket importálni a mexikóiak helyett, mert ők jóval olcsóbbak voltak. Ez is hátráltatta a forgatást, nem beszélve arról a több hónapos csúszásról, amit Arnie egyéb kötelezettségei okoztak. Az igazi rémálom pedig csak ezután jött: a snittek többségét domboldalon forgatták, ami egyrészt megnehezítette a kamerák pozicionálását, másrészt folyamatosan úgy kellett állnia mindenkinek, hogy egyik láb feljebb, másik láb lejjebb. Állandó problémát jelentettek a lehulló levelek, a kígyók, a skorpiók, a szúnyogok és egyéb bogarak, a vizes jeleneteknél pedig a piócák. De volt még ennél nagyobb zűr is.
A stábnak otthont adó szállodában gondok voltak az ételekkel és a folyóvízzel, és szinte mindenki kidőlt gyomorvírussal, mely a helyi folklórban szimplán „Montezuma bosszúja” néven ismert. McTiernan a szerencsés kivételek egyike volt, de ez azért is történhetett így, mert sem helyi ételt, sem csapvizet nem fogyasztott. Schwarzeneggert viszont rendesen ledöntötte a gyomornyavalya, mely a többi színészt sem kímélte – volt olyan jelenet, hogy amint elhangzott a „cut!” felkiáltás, többen is egymással versenyezve rohantak a vécére. A nehézségek ellenére viszonylag jól viselte mindenki a megpróbáltatásokat, és még poénkodásra is futotta az erejükből. A trükkmester Stan Winston egy alkalommal óriási békákat talált a fürdőszobájában, és azonnal az ugratások koronázatlan királyára, Arnie-ra kezdett gyanakodni. Úgy döntött, hogy bosszút áll, és mivel tudta, hogy a forgatás alatt házasodó színész felesége pont megérkezett látogatóba, valahogy megszerezte a friss házaspár szobájának kulcsát és elrejtette a békákat a takaró alatt. Lett ebből sikoltozás rendesen, az pedig csak évekkel később derült ki, hogy Winston tévesen állt bosszút, ugyanis őt a saját trükkös stábja tréfálta meg a varangyokkal.
Itt most egy picit előreszaladtunk, de térjünk is vissza gyorsan az események kronológiai menetéhez, és a problémákhoz. A színészekkel felvett jelenetek remekül alakultak, de volt egy bökkenő – a film címében is szereplő szörny ekkor még igen gyenge lábakon állt. A Thomas-fivérek nem bontakoztatták ki ezt a fonalat valami erősen a forgatókönyvben, ami alapján csak annyit lehetett tudni, hogy a Predator egy olyan lény, amely könnyen bele tud olvadni a környezetébe. A stúdió egy viszonylag olcsón dolgozó csapatot bízott meg a Ragadozó megtervezésével, és ők nem is végeztek túl nívós munkát. Szüleményük nem sikeredett igazán fantáziadúsra és félelmetesre sem, a kegyelemdöfést pedig Arnie adta meg, aki szerint a szörnyük tulajdonképpen egy gyíkember, kacsafejjel. A forgatás ettől függetlenül nem állhatott le, és kísérleteztek még egy keveset az eredeti designnal. Ráadásul, miután állítólag egy csimpánzzal is próbálkoztak, a jelmez alá nem mást bújtattak, mint az akkor még feltörekvési fázisban lévő Jean-Claude Van Damme-ot. A belga harcművész-színészt valószínűleg átejtette az ügynöke, JCVD ugyanis csak a helyszínen jött rá, hogy mire akarják szerződtetni.
Van Damme nehezen viselte a gyűrődést: alig kapott levegőt a maszk alatt, és a gumiszerű anyagból készített jelmez sem tette lehetővé, hogy kellően akrobatikusan mozogjon. Állítólag két forgatási nap után otthagyta a helyszínt, amit McTiernan nem különösebben bánt. Két oka is volt erre: egyrészt a belga kisebb volt, mint a kommandósokat játszó színészek nagy része, ezért alapból kevésbé tűnt félelmetesnek, másrészt a rendező tisztában volt vele, hogy teljesen új, jóval félelmetesebb szörnyre lesz szükségük (pedig azért valljuk be: egy spárgázó Predatort szívesen megnéztünk volna). Egy krízismegbeszélésen Arnie felvetette, hogy érdemes lenne megkörnyékezni Stan Winstont, akivel ő már dolgozott együtt a Terminatoron. A direktor tudta, hogy szorít az idő, és hogy mindez meg fogja dobni a költségvetést, de szerencsére a producerek (akik abszolút elégedettek voltak az addigi muszterekkel) megadták a kért összeget. Winston villámgyorsan elkészült az új designnal, melyhez érdekes módon egy kicsit James Cameron is hozzájárult: ő javasolta, hogy a Predatornak legyenek csápjai.
Megvolt a terv, és hamar legyártották a jelmezt is – már csak egy megfelelő ember hiányzott, akire rá lehet pakolni a páncélt és a maszkot. A 175 centi magas Van Damme helyett érkezett a 220 cm-es Kevin Peter Hall, aki ugyan nem volt egy izompacsirta, viszont így is bő egy fejjel magasabb volt Arnie-nál. Óriási magasságához képest meglepően jó volt a testkoordinációja, amire szüksége is volt, ugyanis a Ragadozó jelmeze elképesztően nehéznek bizonyult.
Innentől már olajozottabban működtek a dolgok, és miközben már zajlottak az utómunkálatok, ’87 elején a stáb visszatért a dzsungelbe – igaz, ekkor már főleg csak a film utolsó harmadát forgatták, amikor is a Schwarzenegger játszotta Dutch egyedül marad a Predator elleni harcban. Arnie heteken keresztül volt sárral bekenve, ami valójában nem is sár volt, hanem agyag. Szinte csak éjszaka forgattak, reflektorokkal pedig nem volt értelme melegíteni őt, mert az agyag hamar kiszáradt. A színész megpróbálkozott a meleg jägertee-vel, hogy egy kicsit melegebben érezze magát, de ez sem vált be, ugyanis az ital részegséget okozott. A Predatort játszó (és az utolsó jelenetben helikopterpilótai szerepben is látható) Hall konkrétan túlélőtáborhoz hasonlította a forgatást, ráadásul ő még azzal is megküzdött, hogy lásson valamit az álarc mögül. Egyszer sikerült is véletlenül kiütnie Schwarzeneggert, ráadásul extrán kellett vigyáznia a pofonokkal, a karjára szerelt vágóeszközök miatt.
Itt pedig érdemes egy kicsit kitérnünk a film speciális effektusaira. Nehéz feladat volt a Predatort álcázni, „beleolvasztani” a dzsungelkörnyezetbe, és a hatás érdekében a stáb kétszer vett fel minden olyan snittet, amiben az álcázó üzemmódban lévő szörny szerepelt. Az egyik felvételt egy piros jelmezt viselő kaszkadőrre (ez volt a legelején Van Damme) fókuszálva rögzítették – azért döntöttek a piros szín mellett, mert az ütött el a legjobban az őserdő zöldjétől. A másik, ugyanolyan felvételt pedig immáron a „szörny” nélkül vették fel egy 30%-kal szélesebb lencsével. Az első beállításról kimontírozták a vörös lény körvonalait, összeillesztették a második felvétellel, és a nagyobb lencsének köszönhetően sikerült elérni a kaméleon-effektet.
Aki most látja először a filmet, azt ne riassza el a Predator első jelenése, amikor megtámadja Hawkins-t, mert ott igencsak gyengécskére sikeredett a trükk, a későbbi felbukkanásai viszont már jóval hitelesebbek. Aki figyelmesen, esetleg sokadszorra látja ezeket a jeleneteket, az ki tudja szúrni, hogy egy-két kivétellel mindig a korai Predatort látjuk, nem a Kevin Peter Hall-féle monstrumot. Még két említés az effektekről: a lény infravörös látását egy ún. inframetrikus videoscannerrel érték el a filmesek, a zöld színű vérét pedig világítórudak és síkosító zselé segítségével alkották meg.
Az utómunkálatok is komoly energiákat emésztettek fel a stáb részéről, de sikerült tartani a határidőt, és Alan Silvestri is időben be tudta fejezni a soundtracket – ő ekkoriban lett felkapott zeneszerző a Vissza a jövőbe sikerét követően. A Predatorhoz több emlékezetes témát is komponált, elég csak a főmotívumra, valamint a rejtélyes kézi dobolásra gondolnunk.
A film 1987. június 12-én debütált az Egyesült Államokban, a megjelenése hetén rögtön megszerezte az első helyet a box office listán, és a Beverly Hills-i zsaru II után az év legjobb nyitóhétvégéjét produkálta. Észak-Amerikában 60 millió dollárt zsebelt be, a világ többi részéről hozzászámított bevétellel együtt összesen 100 millió körül zárt. A 15-18 milliós büdzséjéhez képest igencsak rentábilis lett, viszont a kritikusok nem voltak elragadtatva. Ez azért is érdekes, mert viszonylag hamar, a VHS-kiadást követően a Predator hamar kultuszstátuszba emelkedett, és a mai napig fontos referenciapontnak számít; számos nyolcvanas évekbeli listán a mai napig a legjobb helyezettek között szerepel.
Tulajdonképpen nem rejlik semmilyen ördöngösség a film népszerűsége mögött. Egy jól megcsinált, megfelelő feszültségnöveléssel felépített akció sci-fi, ma is vállalható trükkökkel és egy nagyon jól kitalált, rasztafrizurás földönkívülivel. Érdekes a stílusváltása is: a Predator az első harminc percben tipikus korabeli Schwarzenegger-akciómozinak tűnik, aztán szép lassan átvált sci-fibe. Műfajához képest nagyon szofisztikáltan van fényképezve, egyes beállításai már-már művészfilmbe illenének, nem beszélve a részben kényszerűségből is alkalmazott alulról kamerázásról, melyet szakmai berkekben Dutch angle-nek hívnak (a főszereplő neve is Dutch, ugyebár…).
Ami pedig kifejezetten érdekes: hiába pörög a tesztoszteron, hiába dagadnak az izmok (Schwarzenegger és Weathers szkanderjelenete a film egyik legemblematikusabb pillanata) és hiába csillan a fény a jól megolajozott géppuskákon, a rendező elhelyezett némi burkolt fegyverellenességet az egyik jelenetben. Állítólag az egyik stúdióvezető egyfolytában cseszegette, hogy legyen minél több lövöldözés a filmben, és McTiernan ezután íratta bele azt a képsort a sztoriba, amikor a zsoldosok ész nélkül lőnek a bozótba, de nem találnak el semmit – még az „Old Painless” becenévre hallgató miniágyúval sem, ami a valóságban, legalábbis ebben a formájában, nem létezik, viszont felhasználták, mert jól mutat a filmvásznon.
Érdekes a film utolsó harmada, amikor Dutch immáron félmeztelenül és lényegében fegyver nélkül, szinte ősemberi eszközökkel veszi fel a versenyt a mindenféle high-tech cuccokkal felszerelt Predatorral szemben, és aztán a leleményességével végül sikerül felülkerekednie rajta. McTiernan és társai bevallottan úgy álltak hozzá a filmezéshez, hogy a bennük még mindig élő 14 éves énjükkel gondolkoztak, és ez érezhetően jót tett a produkciónak. Ma már egyértelmű, hogy a 2010-es évek Expendables filmjeinek vitathatatlanul a Predator az előképe – Dillon szájából még el is hangzik az a mondat, hogy „feláldozható vagy, Dutch”. Nem mehetünk el a Stranger Things utalásai mellett sem: a Hawkins (!) nevű kisváros rendőrfőnöke a Jim Hopper névre hallgat, ami megegyezik a Predatorban látható megnyúzott zsoldos nevével.
A Ragadozónak megjelent a novelizációja is, de különösebben nem javasoljuk az elolvasását. Egyrészt tele van rasszizmussal: Mac karaktere itt még fehér, és Blainnel közösen folyamatosan rasszista beszólásokkal gyalázza Dillont, és Dutch sem riad vissza az ’n’ betűs szótól. Billy még látnokibb képességekkel bír, a szörny pedig teljesen más, mint amit a filmben megismertünk – itt át tud alakulni bármilyen lénnyé, például farkassá is. A végső leszámolás nem a fák között, hanem a ragadozó űrhajójában zajlik, amit igencsak macerás lett volna a filmeseknek megoldani, így ennek a jelenetnek a leforgatása meghiúsult, viszont megváltoztatott verzióban bekerült a Predator 2-be. A novelizációból kiderülnek a karakterek teljes nevei is, íme: Dutch Schaefer, Alan Dillon, Jorge „Poncho” Ramirez, Billy Sole, Blain Cooper, Mac Eliot, Anna Goncalves.
A könyvvel ellentétben igencsak ajánljuk az If It Bleeds We Can Kill It: The Making Of Predator című 2002-es doksit, mely a film 15. évfordulójára készült, és azóta megtalálható a dvd- és blu-ray kiadásokon. Weathers, Duke, Black, McTiernan, Winston, John Davis producer és a Thomas-tesók (sajnos Arnie nélkül) mesélnek jópofa anekdotákat a forgatásról, korabeli színfalak mögötti felvételek segítségével, és a végén mindannyian a kamerába mondják, hogy „you’re one ugly motherfucker”.
Szinte egyből a ’87-es premier után szóba jött a folytatás lehetősége, de itt is számos probléma adódott. A stúdió mindenáron faragni akart a költségekből, és így sem Schwarzenegger, sem az időközben megdráguló McTiernan (aki egy évvel a Predator után forgatta a bombasikernek bizonyuló Die Hardot) nem vállalta a részvételt. Arnie számára rendkívül viszontagságosnak bizonyult az első rész forgatása, ettől függetlenül mégis ő volt az, aki szerint a folytatásnak is a dzsungelben kéne játszódnia. Ekkor azonban a producerek már a nagyvárosi dzsungel mellett döntöttek, Arnie szerepét Danny Glover kapta, a rendezői székbe pedig a nem túl acélos nevű Stephen Hopkins ült. Visszatért két minijelenet erejéig Carrillo (az egyiket ráadásul kivágták a végső változatból), zeneszerzőként Silvestri, Hall pedig ismét felöltötte a jelmezt és a maszkot (vele kapcsolatban fontos megemlíteni, hogy 1991-ben sajnos elhunyt, AIDS-es megbetegedésben, mindössze 35 évesen). Természetesen a Predator 2 meg sem közelítette az első rész színvonalát, és hiába lett izgalmas a zárójelenete, a pénztáraknál megbukott.
Ami ezt a bizonyos zárójelenetet illeti, a ragadozók űrhajójának trófeatermében látható a falon egy xenomorf csontváz, ami ihletet adott a két franchise jogbirtokosainak, hogy közös produkcióba fogjanak. A 90-es években már számos Alien vs Predator képregény megjelent, és 2004-re elkészült egy mozifilm is. Anyagilag nem volt sikertelen, ahogy a három évvel későbbi második AVP film sem, de a rendkívül negatív rajongói reakciók miatt nem készült újabb folytatás. Mindenesetre nem maradtunk sokáig Predator nélkül: 2010-ben került bemutatásra a Ragadozók, Antal Nimród rendezésében (állítólag Bill Duke is szóba jött direktorként!), Robert Rodriguez produceri közreműködésével. A helyszín ismét a dzsungel lett, de egy távoli bolygón, viszont Schwarzenegger megint nem tért vissza, noha a filmkészítők megkörnyékezték. A Predators nem sikerült rosszul és a bevételére sem lehetett panasz, de a rajongók közül sokan megint csak húzták a szájukat – az biztosan nem tett jót a végeredménynek, hogy a forgatás előtt lényegében az utolsó utáni pillanatban átírták a forgatókönyvet.
2018-ban maga Shane Black vette kezébe a franchise-t, ráadásul ő akkor kifejezetten jó szériában volt a Rendes fickók című buddy-movie-jának köszönhetően. Ő is megkörnyékezte Arnie-t, de mivel túl kicsi szerepet ajánlott neki, a stílszerűen The Predator címre keresztelt produkcióban ismételten nem bukkant fel Dutch. Black filmje meglepően gyengére sikeredett, viszont az idei keltezésű, amúgy 1719-ben játszódó legfrissebb Predator film, a Préda kifejezetten jó kritikákat gyűjtött be. Ettől függetlenül úgy tűnik, hogy a Ragadozó egyszeri „poén” volt, és Schwarzenegger mindenképp nagyon hiányzott a folytatásokból.
Végezetül kanyarodjunk is vissza az eredeti filmhez. A Predatort 1990. május 31-én, majdnem napra pontosan három évvel az amerikai premier után mutatták be Magyarországon. Addigra a feketepiaci videózásnak köszönhetően már rengetegen látták a filmet idehaza, de sokan mégis beültek megnézni nagyvásznon – ezen sorok írója is. Ha jól rémlik, valamikor ’88 elején láttam először a Predatort, természetesen hangalámondással, és többszörösen átmásolt, igencsak kontúrhiányos minőségben. Nem sokkal később az osztrák rokonaink átvették nekünk videótékából, német szinkronnal, végre jó minőségben, de abból meg hiányozott néhány véresebb képsor. Amolyan videós felelősként az osztálytársaim megkértek, hogy vigyek valami jó új filmet egy házibuliba, és én a Predatort választottam.
Nem aratott osztatlan sikert, kb. egy óra után valaki kivette a kazettát a lejátszóból, és berakta helyette a Forró rágógumi egyik epizódját. Megszakadtak a többiek azon a jeleneten, amikor a dagi balek főszereplőt a strandon beássák a homokba, nem tudja kitúrni magát, arra jön egy kissrác és lehugyozza a fejét. „Az elejétől fogva ezt kellett volna nézni, nem azt a szar szörnyfilmet!”, szólt be az egyik osztálytársam, én meg valami olyasmit pampogtam, félig magamnak, hogy „egyszer majd megértitek”. Nem lehet tudni, hogy így lett-e, mindenesetre az biztos, hogy a Predator ma már hivatkozási alap, és a nyolcvanas évek egyik legtöbbet idézett filmjének számít, olyan beszólásoknak köszönhetően, mint a „nem érek rá vérezni”, „vár ránk odakint valami, ami nem ember”, „ha vérzik, meg tudjuk ölni” és a lefordíthatatlan „get to the choppa!” Arról nem is beszélve, hogy „you’re one ugly motherfucker”.
