Halványkék szemek (The Pale Blue Eye, Rendezte: Scott Cooper. Szereplők: Christian Bale, Harry Melling, Lucy Boynton, Timothy Spall, Toby Jones, Sinom McBurney, Gillian Anderson, Robert Duvall, Charlotte Gainsbourgh, Fred Hechinger. Netflix, 128 perc, színes amerikai krimi-dráma (16+)
Christian Bale nemrég az Amszterdammal egy jókora buktát könyvelhetett el, bár azért ezt nem illik az ő nyakába varrni. A Netflix új produkciójában, ami ráadásul egy sikerkönyv adaptációja, egészen kétszáz évet repült vissza, hogy egy lelkileg megviselt nyomozót alakíthasson. A Halványkék szemek fagyos krimi lehetne, de sajnos több helyen felenged, a pazar szereplőgárdán viszont nem múlik semmi.
Az 1830-as évben járunk, az amerikai West Point katonai akadémia közelében egy kadét akasztott testét találják meg. A vezetése az ügy diszkrét tisztázására Landor nyomozót (Christian Bale) bérli fel. Persze hamar más irányt vesz az ügy, melyben segítségére lesz a költői szárnyait próbálgató ifjú kadét, kinek neve Edgar Allan Poe (Harry Melling).
Scott Cooper (Crazy Heart, Fekete mise) rendező mozija egy igen izgalmas korba vezeti a nézőit, meglehetősen ritka a XIX. század első felének ábrázolása filmben, ha mégis, akkor általában valami déli államot mutatnak be, ami többnyire egy rabszolgatörténet. Talán nem egyedülálló eset, de nagyon ritka, hogy ezúttal hófödte, téli tájakat láthatunk, benne egy patinás ódon intézménnyel és az akkor még az angol modort erősen viselő amerikai emberekkel.
Rögtön a közepébe jelleggel indít történetünk, holttestvizsgálat, Poe beszervezése, a skandináv krimiket is megidéző atmoszféra jó filmmel kecsegtet. A fő gond mégis azzal van, hogy a nyomozás hamar elszürkül és nem igazán látunk mást, csak kevés embert, akik nem csinálnak semmit, jóllehet azért megvannak a maga érdekes pillanatai. Próbálják az egészet egy csipet okkultizmussal fűszerezni, de valahogy nem lesz ez fontos. Jön egy nyom, aztán a történet elidőzik egészen máshol, majd negyedóra múlva vissza a nyomozáshoz pár percig, aztán újra csak ez a lassú, sokszor érdektelen beszélgetés. Aztán lassacskán vánszorogva jön a befejezés, ahol minden kiderül és jómagam úgy éreztem, hogy amennyire vékonykán van megírva a cselekmény, annyira túl van írva a lezárás.
A valós cselekményhez képest túl hosszan van elmesélve, miközben megkérdőjelezendő, hogy tulajdonképpen miért is volt fontos elmondania ezt a történetet a direktornak. Ugyanis nem nagyon van igazán karakterépítés sem, de még az adott kor ábrázolása is meglehetősen minimális és tényleg semmi igazán fontos mondanivalója nincs Coopernek. Furcsa is ez annak fényében, hogy filmet inspiráló, Louis Bayard által írt könyv több mint 500 oldalas. Mintha New York államban nem lenne élet, nincsenek városok, falvak,mintha senki nem csinált volna semmit akkoriban, csak úgy vannak, hogy lassan teljen az idejük. A helyszín is kimerül a West Point minimalista ábrázolásában, illetve még 3-4 apró, belső térben, leginkább gyertyafényben.
Ugyanakkor mégsem tartom elpocsékolt időnek ezt a két órát. Hiába markol nagyon keveset Cooper, de amit mutat, az legalább impozáns. Az operatőri munka (Masanobu Takayanagi: Napos oldal, Spotlight ) egészen pazar: a néha Tim Burtonre hajazó éjjeli kopárság, az örökös halványkék fény, de a nappali hideg színek csodálatosan néznek ki. És bár a West Point eredeti nagyszabású mivoltát nem rekonstruálták hitelesen, ám ez a minimalista stilizáltság tud működni. Igaz, élettel nem tudták rendesen megtölteni, noha ez nem jelenti azt, hogy a díszletes ne érdemelne meg egy dicséretet. Howard Shore zenéje is olyasmi, amit mindig szívesen hallunk, személy szerint nagyon örültem a Hetediket idéző stílusához való visszatéréséhez, tökéletesen passzol a majd kétszáz évvel ezelőtti New York állam téli hangulatához.
Ami valóban kiválóan működik, az a színészi játék: a nagyrészt angol színészekkel eljátszott szerepek akármennyire is vékonyan megírtak, a híres angol színjátszás azért rendesen megmutatja magát. Bár Bale szokásosan remek és ott van a három nagy öreg (Timothy Spall, Toby Jones, Simon McBurney), a harsány, színpadias Gillian Anderson, illetve a valóban nyúlfarknyi szerepben feltűnő, 92 éves Robert Duvall (hogy azért legyen benne egy amerikai legenda is), mégis mindenkit elhalványít a Harry Potter-sorozat Dudley-jét játszó Harry Melling. A Buster Scruggs balladája, illetve az A vezércsel sorozatban feltűnést keltő angol színész jelenléte a film messze legizgalmasabb vonása.
Mellesleg meglepő, hogy a már egy évtizede véget ért Harry Potter-széria után hatalmas fogadásokat lehetett kötni, hogy melyik gyerekszínész fog a leginkább érvényesülni és talán a legutolsó helyen végezhetett Melling, aki mindannyiunk szerencséjére meglepetést okozva egy csodálatos alakítást nyújt a különc, kadétnak egyáltalán nem megfelelő költő, Edgar Allan Poe szerepében. Az ő hatalmas szemei, a belőle sugárzó intelligenciája, az őszinte mozdulatai és mondatai, az alázatossága sokszor még Bale játékát is el tudja homályosítani. Ha csak egy okot mondhatnék, vajon miért is érdemes megnézni a Halványkék szemeket, akkor mindenképp Melling játékát tudom mondani. Ahogy próbál nyomozni, ahogy szerelmet vall, vagy csak szerényen különcködik, az mindenképp élmény, nem beszélve azokról a másodpercekről, mikor verseket mond. Melling hibátlan.
A színészek és a hangulat azért bőven megmentik a filmet a bukástól, de sajnos hosszútávon visszaidézhető jelenetet vagy eredeti momentumot azért nem igazán tartalmaz. A Halványkék szemek pont azért is bosszantó összességében, mert sokkal érdekfeszítőbbé is tehették volna az alkotók, ebben jóval több rejlett, nem csupán egy erősen közepes mozi.
