Az elefántember (The Elephant Man), rendezte: David Lynch. Szereplők: Anthony Hopkins, John Hurt, Anne Bancroft, Sir John Gielgud, Freddie Jones, Wendy Hiller, Dexter Fletcher, Michael Elphick, Hannah Gordon, fekete-fehér angol-amerikai dráma, 124 perc, 1980.,(12)
David Lynch munkásságáról köztudott, hogy meglehetősen abszurd, absztrakt, félelmetes és mindezekkel együtt néha bizarrul vicces filmekkel van tele filmográfiája. De mint minden rendezőnek, így neki is van két olyan műve, ami kilóg a sorból. Az 1999-es Straight Story mellőz mindenfajta olyan trükköt, ami jellemzi Lynch filmjeit és elejétől a végéig két lábbal a földön jár. És ha nem is száz százalékban, de Az elefántember is egy „normális” film.
A valós eseményeken alapuló történet címszereplője a huszonegy éves, testileg szinte teljesen deformált John Merrick (John Hurt), akit a viktoriánus kornak megfelelően szörnyként mutogatják pénzért a közönségnek. Gazdája, az alkoholista Bytes (Freddie Jones) bánatára épp bezárni készül a hatóság a kis cirkuszát, az ok pedig az, hogy a bemutatandó lénye túlságosan is szörnyű. Ekkor jön a képbe Dr. Frederick Treves (Anthony Hopkins), a közismert londoni orvos, aki emberileg és szakmailag is nagyon kíváncsi Merrick-re. Csakhamar kivásárolja őt Bytes karmai közül és elszállásolja kórházában. A kezdetben teljesen szótlan és rendkívül félénk Merrick az új környezetének köszönhetően szépen lassan megnyílik és kiderül, hogy a kezdeti diagnózis ellenére nem egy „idióta”, hanem valójában nagyon is érzékeny, művelt és intelligens.
A doktornak köszönhetően – aki közben lemond a szakmai kíváncsiságáról és teljes mellszélességgel barátként kezd el viselkedni – lassan a kórház és Treves ismerősei is elfogadják Merricket és nem a szörnyet látják már benne, hanem az embert. Eltűnik a kezdetleges sajnálat is és a mindennapok teljesen átlagos részévé kezd válni Merrick. De persze nem mindenki viselkedik így. Egyrészt a kórházi személyzet egy tagja pénzért kiárusítja őt, mint látnivaló, valamint Bytes is visszatér, hogy elrabolja őt és újra a mini-cirkuszában mutogathassa.
A produkció egyik legérdekesebb szála, hogy nem más hozta tető alá a filmet, mint maga a nagy Mel Brooks. Ő pedig – miután Terrence Malick passzolta a munkát – kapott egy nevet: David Lynch. Mivel sosem hallott róla, nem is akart vele túlságosan foglalkozni, de rábeszélték, hogy nézze meg Lynch addigi egyetlen filmjét, a Radírfejet. Brooks azonnal felcsigázott lett és ezek után egyből le is akarta szerződtetni, de Lynch vonakodni kezdett, mivel Brooks ragaszkodott az eredeti helyszínekhez, azaz hogy Londonban forgassanak. Márpedig Lynch nem nagyon akart az USA-ból elutazni és ennek egyik oka az volt, hogy nagyon ragaszkodott az amerikai hamburgerhez. Brooks rábeszélte Gene Wildert, akivel pár évvel korábban együtt forgattak Londonban, hogy győzze meg Lynch-et arról, valójában mennyire kellemes London és az ottani körülmények. Végül Lynch igent mondott a felkérésre, ráadásul a kezdeti hamburgeréhségét is sikerült csillapítani, mikor Londonban találtak egy neki megfelelő gyorséttermet.
Brooks és Lynch viszont egyértelműen a fekete-fehérben való forgatást támogatták, valamint ehhez jött még egy ötmilliós költségvetés is. A címszereplőnek Lynch a Radírfej főszereplőjét, Jack Nance-t szemelte ki, de őt gyorsan leszavazták, és jött helyette John Hurt, aki egyrészt Merrick-hez hasonlóan angol volt, másrészt akkor már ismert és tapasztalt színészként több ismert produkcióban jeleskedett. Treves szerepére Hopkins könnyű választás volt, bár megjegyzem, hogy az orvos szerepe leginkább emblematikus és még Hopkins bevallása szerint is unalmas volt a karaktere. Szóval itt minden John Hurt alakításán múlt, és ismerve a körülményeket, ez bizony embert próbáló feladat volt. 
A maszkmesterek az igazi Merrick koponyájáról és fotójáról mintázva készítették el a maszkot és az egyéb testi kinövéseket, ami bár maximálisan jól sikerült, de közben meg le is korlátozta Hurt addig megszokott játékát. Így ki kellett találnia, hogy a szemével, a hangjával és apró mozdulatokkal kommunikáljon. Mint az igazi Merrick. Mindehhez még hozzá jött a karakter végtelen érzékenysége és kedvessége, aminek köszönhetően jómagam úgy éreztem, hogy John Hurt nem élete alakítását hozta, hanem a földkerekség egyik legjobbját.
És a legjobb alakításoknál jellemző, hogy sosem halványítják el a többi színész munkáját. Így Hopkins is kihozza a legtöbbet a szerepéből, mellette a kórházigazgatót játszó Gielgud is bizonyítja érzékenységét, valamint Brooks felesége, a protekcióval érkező Anne Bancroft, aki amerikai származása ellenére az 1800-as évek végén népszerű angol színésznő, Madge Kendall szerepében próbálja megnyitni Merrick lelkét. Bytes szerepében Freddie Jones látható, aki később Lynch Dűne és a Veszett a világ c. filmekben is feltűnt. Érdekesség, hogy Bytes segédje az akkor még csak 13 éves Dexter Fletcher látható, aki színészként a Ravasz, az agy… c. filmben tűnt fel és most már rendezőként várja a Sherlock Holmes 3. forgatásának kezdetét. A film végén még felbukkan egy nagyon rövid szerepben maga R2-D2, azaz Kenny Baker is.
Lynch nem csak rendezőként és íróként tevékenykedett: ő volt a zenei felelős, illetve a hang dizájn is az ő műve. Operatőrként viszont választania kellett két név között: az aktív Christopher Challis és az abban az akkor már rendezőként dolgozó, de operatőrként tehetségesebb Freddie Francis között. Lynch bár nagyon szerette volna, de félt Francist felfogadni, mert akkor már másfél évtizede nem dolgozott operatőrként, de egy producere meggyőzte őt, hogy „nem csinálhatsz nagy dolgokat, ha gyáva vagy”. Úgyhogy Francis jött és még a Straight Story-t is vele forgatta.
A másik produceri mentés az volt, mikor a film nyers vágását levetítették a stúdió vezetőinek, akiknek nem tetszett a keret, azaz a film elején és végén lévő szürreális jelenet (ami miatt írtam is, hogy ez majdnem egy 100 %-osan normális film. Emiatt a két jelenet miatt nem teljesen az). A fejesek rá akarták beszélni az alkotókat, hogy vágják ki, mire Mel Brooks megvédte Lynch döntését és helyre rakta a stúdiós nagyurakat, hogy ők csak bemutatták hogy hol tartanak a munkával és nem idióták szakmai tanácsért jöttek. Azért milyen jó, hogy léteznek olyan producerek is, akik elsősorban nem a meggazdagodásra mennek, hanem a film minőségére és megvédik rendezőjüket…Pl. Mel Brooks inkább levetette a nevét a film stáblistájából, hogy az embereket ne tévessze meg azzal, hogy most itt nem vígjátékot fognak nézni.
Sajnos azonban nem csupán a film kitűnő minősége és hatalmas szíve miatt emlékezetes Lynch mesterműve. A filmet összesen nyolc Oscar-díjra jelölték és akkoriban hatalmas arcul csapás volt, hogy végül egy szobrot sem vihetett haza. Utólag én azt mondom, hogy bár De Niro valóban hatalmasat alakított a Dühöngő bikában, de véleményem szerint John Hurt alakítása sokkal jobb volt. Nem csak a vastag arcprotézisben, hanem a fejét lefedő maszkban és sapkában (ami a valóságban is így nézett ki), csak egy kikandikáló szemmel is felejthetetlenül emblematikus tekintetet volt képes varázsolni Merrick karakterébe. De Niro alakításában a düh, a hízókúra sokkal hatásosabb és látványosabb volt, mint Hurt szinte minimalista játéka. Ráadásul fel sem lehet ismerni benne őt. Mégis kifacsarja a mindenkori nézője szívét azzal, hogy épp mikor és hogy csuklik el a hangja, kevés színész képes ekkora érzelmet átadni a közönségnek. A filmtörténet során csak nagyon keveseknek sikerült.
Ez az alapanyag bizonyára Tim Burton kezébe került volna a 90-es években. Szerencsénkre David Lynch megelőzte, mert Burton valószínűleg sosem tudott volna ennyire összeszedett produkciót ledirigálni. Az elefántember méltán lett klasszikus és kultikus alkotás az idők során. Talán nem lett annyira a folklór része, mint az akkoriban népszerű Lucas-Spielberg filmek, de távol áll a tipikus amerikai drámától is.
Lynch nagyon jó ízléssel kerül el minden giccset és még az esetleg felbukkanó szentimentalizmust is remek érzékkel csillapítja le anélkül, hogy az erejüket veszítenék a jelenetek. Csak egy film van, amit egy kategóriába lehetne sorolni. Ez pedig Tod Browning 1932-es remekműve, a Szörnyszülöttek. Ezt a filmet horrorként bélyegezték meg és be is tiltották. Mindezt azért, mert a filmben testi fogyatékos embereket mutattak. Napjainkban az emberiség már sokkal toleránsabban viselkedik a fizikai hátránnyal élőkkel szemben, de azért még mindig távolról sem lehet teljesen elfogadónak nevezni társadalmunkat. Merrick testi fogyatékossága igazából egy ürügy a film alkotóinak. Sokkal inkább azt mutatja meg, hogy milyen érzés, ha valaki egyszerűen csak más mint a többiek. Hiszen még a mai nap is gyerekeket közösítenek ki a saját osztálytársai csupán a haja vagy a ruhája miatt. Az emberiség eme gyarló oldala miatt is örök érvényű klasszikus Lynch Elefántembere.
Korábbi kötelező:
