Tökéletes organizmus: 40 éves az Alien


Alien (A nyolcadik utas: a Halál); rendező: Ridley Scott; főszereplők: Sigourney Weaver, Tom Skerritt, Ian Holm, Yaphet Kotto, John Hurt, Veronica Cartwright, Harry Dean Stanton, Bolaji Badejo; brit-amerikai sci-fi-horror; 117 perc; amerikai premier: 1979. május 25., magyarországi bemutató: 1981. január 15. (18)

Tökéletes organizmus: 40 éves az Alien

Vannak olyan alkotások a filmtörténelemben, amik kikezdhetetlenek – az Alien ezek egyike. Négy évtized után is ugyanolyan hatásos és lenyűgöző, mintha csak épp ma mutatták volna be. Ridley Scott filmje kerek születésnapot ünnepel ma, és ugyan még nem annyi ideje borzongat minket, mint amennyit Ripley eltöltött mélyaltatásban, azért már ez is épp elég szép kor. Ráncok viszont sehol, továbbra is remekül tartja magát, szóval valahogy így illik korosodni.

Volt egy filmcím, amitől gyerekként rettegtünk a nyolcvanas években: A nyolcadik utas a Halál. Nem tudtuk, hogy konkrétan miről szól; csak arról, hogy brutális dolgok vannak benne. Az én rettegésemet tovább táplálta, hogy az amúgy valós családi mendemonda szerint az anyukám rosszul lett a film vetítése során a moziban – azt már csak később tudtam meg, hogy ennek nem a képsorokhoz, hanem egy akkori betegséghez volt köze, és már pár perc után (tehát még a pokol elszabadulása előtt) ki kellett jönnie a teremből. Végül aztán 13 évesen sikerült megnéznem a filmet, természetesen VHS-en, sokszorosan átmásolva, angol nyelven. Nagyjából azt kaptam, amit vártam: letaglózó volt, és természetesen lenyűgöző.Emlékszem, a magyar címet már akkor sem értettük, hiszen a fedélzeten van egy macska is, de hát őt a címadók nem tekintették utasnak (arról ne is beszéljünk, hogy a legénységet nem szokták utasoknak nevezni). Amúgy kivételesen nem, vagy legalábbis nem teljes mértékben a hazai forgalmazót illik okolni: a nyolcadik utast nem a magyarok találták ki, hanem állítólag a spanyolok, és több ország is átvette. Pedig az Idegen sokkal jobb és kifejezőbb cím lett volna, és majdhogynem ugyanolyan kétértelmű, mint az angolban az Alien. Azért teljesen ne mentsük fel honfitársainkat: a ’halál’ szót már ők rakták hozzá a címhez, és ennek következtében később sikerült teljesen belegabalyodni az elnevezésekbe (lásd még a Die Hard magyarításait). Ezután jött a rettenetes A bolygó neve: Halál, később A végső megoldás: Halál, majd pedig az egészen hisztérikus Feltámad a Halál. Amikor közelgett a félig-meddig prequelnek tekinthető Prometheus premierje, azt vártuk, hogy a Megszületik a Halál címet kapja majd, de ez végül nem következett be.Az Aliennek számtalan vívmánya van, többek között például az, hogy a szereplői nem a hagyományos értelemben vett űrruhás asztronauták, mint pl. a 2001: Űrodüsszeiában. A közönség könnyen tudott azonosulni Ripleyvel és társaival, mert ránézésre teljesen átlagembereknek tűnnek: lehetnének akár autószerelők, mérnökök, sofőrök, orvosok. Ráadásul a főhős egy nő, amire az akkori és azt megelőző mozitermésben nem nagyon akadt példa. A nagyobb szerepben ekkor debütáló Sigourney Weaver figurája az erős nő archetípusává vált a mozivásznon, és erre a folytatások még jobban ráerősítettek.

A Nostromo űrhajó (emlékszem, egyszer egy első randin mennyire lenyűgözött, hogy a lány egyből vágta, minek a neve ez) majdhogynem olyan értékű szereplője a filmnek, mint az asztronauták és a szörny. A kezdő képsorok alatt méltóságteljesen átúszik lényegében a fejünk felett, és hát kinek nem jut eszébe erről a Star Wars nyitójelenete (amúgy ha nincs George Lucas űreposzának a sikere, akkor az Alien sem kapott volna szabad utat a Foxtól). Aztán már az űrhajó belsejében vagyunk, és a kamera nyomasztóan lassan pásztázik végig az üres folyosókon. A feszültség már ekkor tapintható, pedig az igazi borzalmak még egy ideig váratnak magukra. Közben felébrednek a szereplők, hétköznapi dolgokat csinálnak, és történik egy mozzanat, ami elárulja, hogy az Alien a hetvenes években készült: Kane (John Hurt) cigarettára gyújt a fedélzeten.A film egyik látványfelelőse a kedvenc képregényrajzolóm, Jean Giraud „Moebius” volt – ő tervezte többek között az űrhajósok szkafandereit. A filmbe végül nem került bele a főmunkája: az eredeti terv szerint Dallas (Tom Skerritt), Lambert (Veronica Cartwright) és Kane egy piramisszerű építményben talált volna rá a tojásokra. Ridley Scott ezt az ötletet elvetette, ő inkább egy űrhajót akart, és ezt már azzal a H.R. Gigerrel terveztette meg, akit a szörny és a tojások designjára is kiszemelt. És ezzel el is érkeztünk talán a legfontosabb láncszemhez.

Giger egy svájci festő és szobrász volt, akinek a Necronomicon című 1977-es festményalbuma felkeltette a filmkészítők érdeklődését. Az elborult művész állítólag a saját képeitől is rettegett, és egy korábbi barátnője öngyilkosságot követett el, mert konkrétan beleőrült a kapcsolatukba. Scott elsősorban a biomechanikus festményei miatt szerződtette le Gigert, és először csak a szörny designját akarta elkészíttettni vele, de aztán annyira lenyűgözte a beteges képi világ, hogy végül minden idegen eredetű dolgot rábízott.
Gigernek köszönhetjük a tojásokat, a facehuggert, a chestburstert, na és az asszimetrikus, patkószerű idegen űrhajót, és annak a belsejét, benne a titokzatos pilóta, a space jockey holttestével. A belső díszletek egészen elképesztőek, és akkor itt engedtessék meg, hogy megemlítsem a két kedvenc képsoromat. Az egyik, amikor Kane-ék belépnek az űrhajóba, és pár másodpercre látunk egy remegő, kézikamerás snittet. Nem látunk mást, csak fura, csontszerű alakzatokat a falon és a plafonon, a háttérben meg ott a folyosó sötétsége. A másik, még nagyobb kedvencem pedig az a momentum, amikor az asztronauták felmásznak az irányító helyiségbe. Jerry Goldsmith zenei motívuma (benne fura hegedűnyikorgásokkal) kellően festi alá a hihetetlen látványt: a csontvázszerű fal- és padlódesignt, középen a pilóta székével és az előtte lévő masszív berendezéssel, na és az átfúrt mellkasú tetemmel. Egészen biztosan az 5 legkedvencebb filmjelenetem egyike ez, de ha jobban belegondolok, a top 3-be is belefér. Vagy akár a top 1-be.

A lényeg persze a savat vérző alien, ami egy kellően brutális jelenetben kel ki Kane hasából (Hurt nyolc évvel később eljátszotta az Űrgolyhókban a paródiát: a „szülést” követően a chestburster cilindert rak a fejére, sétapálcát ragad, és énekelve revütáncba kezd). Innentől beindul a hajsza, és a klasszikus filmes szabályok szerint egyenként elkezd fogyatkozni a legénység. Már csak négyen vannak (illetve öten, mert hát ne feledkezzünk meg a Jones nevű macskáról), amikor kiderül az Ian Holm alakította Ash-ről, hogy android, akire a Weyland-Yutani, vagyis a rejtélyes „Cég” pár nappal az út előtt lecserélte a korábbi tudományos tisztet. Vagyis a Cég már tudott az S.O.S. jelről, ami az idegen űrhajóról jön, de akkor vajon miért nem érzékelte a Nostromo a szignált az odafele vezető úton? Miért csak visszafelé? A film másik rejtélye számomra, hogy Ash miért egy irtózatosan vastag, a régi Quelle katalógusokra emlékeztető magazinnal próbálja meg megfojtani Ripleyt, amikor teljesen nyilvánvaló, hogy az nem fér bele a szájába.

A végén már csak a lény és Ripley (és Jones!) marad, és lezajlik köztük egy lassított párbajszerűség: azok is eléggé felejthetetlen képsorok, ahogy a villódzó fényekben az alien kúszik elő a csövek közül. Aztán a hiába felrobbantott űrhajó után végre a szörnytől is sikerül megszabadulni, és jöhet a jól megérdemelt, hosszú pihenés (Jones társaságában!) – mely, mint  később megtudjuk, 57 éven keresztül tart.

Ahogy az a nagy filmsikerek esetében lenni szokott, jött a folytatás hét évvel később: James Cameron méltó módon vette fel a fonalat, és azzal húzott nagyot, hogy Ripleyt visszaküldte az LV-426-ra, néhány tengerészgyalogos társaságában. Az Alien³ már nem sikeredett olyan jól: nem is csoda, hogy David Fincher később megtagadta a filmet, és a mai napig nem hajlandó beszélni róla. A negyedik rész (Alien Resurrection) szintén neves rendező, a francia Jean-Pierre Jeunet kezébe került, és ugyan ebben is van egy-két jó húzás, a végén látható alien/ember hibrid miatt már mi szégyelltük magunkat. Végül ennél is vezetett lejjebb az út: a két Alien vs. Predator film még nagyobb mélységekbe taszította a mitológiát.Ridley Scott aztán maga tért vissza a franchise-hoz 2012-ben, hogy amolyan prequelt készítsen, és a Prometheus nem is sikerült rosszul, de nem nagyon lehetett tudni, hogy hogyan fog ez majd kapcsolódni a ’79-es Alienhez. A 2017-es Alien: Covenanttel szintén nem kerültünk közelebb a megoldáshoz, ráadásul ha az AVP filmeket nem számítjuk, akkor ez lett a saga eddigi leggyengébb láncszeme. Akárcsak a Prometheus esetében, úgy Scott most az Alient nyúlta azzal, hogy űrhajósok elmennek egy bolygóra, mert egy furcsa jel jött onnan az éterből. Emellett Scott az eredeti Alien legrejtélyesebb húzását kezdte el boncolgatni, totál feleslegesen. Amikor Dallas és társai megtalálják az űrhajót, benne a pilóta holttestével, meg a tojásokkal, felmerül egy csomó kérdés. Ki a pilóta, milyen lény az? Hogy került oda, miért halt meg? Hogy kerültek hozzá a tojások? Minden sokkal misztikusabb maradt volna, ha a nézők fantáziájára hagyta volna ezeket, és a felesleges prequelekkel pont a régi rejtély varázsát csorbítja. Szerencsére az Alien: Covenant anyagi és kritikai sikertelensége parkolópályára állította az újabb prequel elkészültét, úgyhogy remélhetőleg nem kapunk semmilyen ostoba megoldást arra, hogy mit keresett a space jockey az LV-426-on. Bizonyos dolgokat nem érdemes bolygatni, de szerencsére az eredeti Alien van akkora klasszikus, hogy még egy újabb elrontott prequel sem rondítana bele a nimbuszába.

Ha már személyes élményekkel indult a cikk, akkor záruljon is valami hasonlóval. 2006-ban Bécsben eljutottam egy Giger kiállításra, ahol a főattrakció egy alien szobor volt – fényképezni nem volt szabad, és persze pont akkor lépett be a terembe az őr, amikor lencsevégre kaptam az életnagyságú szörnyet (itt tessék elképzelni válogatott szitkozódásokat, bécsi dialektussal). Nem volt rossz tárlat, de szinte eltörpült ahhoz képest, amit tavaly egy dombtetőn fekvő svájci kisvárosban, Gruyéres-ben láttam. Sikerült eljutnom Giger házába, ahol a művész 2014-ben tisztázatlan körülmények között lebucskázott a lépcsőn, és belehalt a sérüléseibe. Az épület azóta múzeumként funkciónál, és lényegében megtalálható benne a teljes elborult biomechanikus életmű. Több szinten rengeteg festmény, szobor és egyéb műtárgy található benne, és érdemes a mindenféle sarkokban és egyéb rejtett helyeken megbújó kuckókba is bekukkantani. Szintén nem gyenge az épület tőszomszédságában lévő Giger Bar, aminek totális mértékben alienes designja van: a székek, asztalok, falak mind hasonló stílusban készültek, de még a plafon és a padló is. Méltó tisztelgés, és minden Alien-fanatikusnak kötelező elzarándokolni oda.

A szerző saját képei:

Hozzászólások

hozzászólás

Előző cikk Will Smith és James Cordenék a zebrán is előadták az Aladdint
Következő cikk Nem Tarantino filmje, hanem az Élősködők nyerte az Arany Pálmát