Renfield, rendezte: Chris McKay, szereplők: Nicholas Hoult, Nicolas Cage, Awkwafina, Ben Schwartz, Chris Marcos, amerikai horror-vígjáték, 93 perc, 2023, 18 éven aluliaknak nem ajánlott!
De most felejtsd el, hogy otthon Drakula hisztis…
„Holnap gyógyultan kell távoznom tőled / De biztos, hogy benyomok egy kirakatot megint / És bedobok rajta még egy kidobóembert / Csak hozzanak vissza hozzád, szokás szerint”. Ezek a Sziámi sorok ’91-ből tökéletesen leírják a Renfield alaphelyzetét. Idén Chris McCay pedig kibontja ezt a szitut egy vérgőzben fröcsögős, ocsmányul groteszk humorú önismereti tanmesében.
A bizarr baromságra figyelmeztető vészvillogó már az előzetesek nézése közben ott szirénázott az ember fejében, hiszen a Drakulával megszülető vámpír mítoszt már millióféle képpen végignéztük a filmtörténelemben. De a kapcsolatfüggőségét terápiás körökben feldolgozni igyekvő Renfield, a hűséges famulus nézőpontjából? Ráadásul jelen korunkba öltött akcióvígjátékként? Amiben fővámpírt alakító Nicolas Cage a legripacsabb arcát virítja, miközben nagy élvezettel robbant cafatokra egy főpapot? A napi rutinszerű gyógyszergurulás garantált abban az elmegyógyintézet formájú írószobában, ahol ez született. Ez a koncepció kérem tényleg az apokalipszis, itt és most. És benne Drakula él és virul, és élvezi. Chris McKay pedig mindent megtett, hogy a két ötletdömpingben úszó Lego Kaland, és a nem kevésbé kreatív Lego Batman – A film, illetve a pörgős A holnap háborúja akció sci-fi után a szigorúan 18+-os horror-vígjáték műfajban is megmutassa, hogy szórakoztatni azt tud, és ehhez nem fél bármit beleadni, nem ismerve se Istent, se embert.
A film azonnal a közepébe csap, egyből Renfieldet látjuk (Nicholas Hoult életunt, kiégett figurája működik), amint egy anonim kapcsolatfüggő kör ülésén rezignált együttérzéssel hallgatja embertársait, ahogy megosztják elnyomóikkal kapcsolatos történeteiket. Neki volt már része mindenben is, Drakulával több, mint nyolcvan éve él toxikus viszonyban, nincs új a nap alatt, már ha látja néha egyáltalán. Felvetődik a kérdés, hogy akkor miért ül ott a körben? Valójában nem a lelkén szeretne könnyíteni, hanem táplálékot keres mesterének. Szerencsére nem a terápiás társaiban, ő nem a Harcosok Klubja Marlájaként akarja kihasználni a szenvedő embereket, hanem kárpótlásul a Drakulának végzett „humán pizzafutár” munkájáért, szeretne valami jót is cselekedni.
Szóval kitalálja, hogy utána megy társai történetének, és önjelölt igazságosztóként megszabadítja elnyomóiktól őket, vámpíreledelként felszolgálva mesterének. A lelkiismeretet egyensúlyba hozó terv kiválóan hangzik, de nagyon sok buktató van benne, mert Renfield hamar belebonyolódik állatmaszkos gengszterekbe, dühkezelési problémákkal küzdő rendőrnőbe (Awkwafina hozza a szokásos harsányságát), ellentmondást nem tűrő Drakulába (Nicolas Cage ellopja a showt), és egymásra licitáló végtagletépős akciószekvenciákba. Mindennek a káosznak az őrült helyzeteit pedig a mellényzsebében búvó dugirovar készletből szerzett energiával próbálja menedzselni. Iram van, az egészen korrekt forgatókönyv ugyan néhol szét akar esni, de a gegek a maguk kegyetlen humorával működnek. Ha van hozzá a nézőnek gyomra. Mert az kell, és nem csak Nic Cage vigyorához.
Összességében a Renfield tökéletesen teljesíti a beharangozó kampányban vállaltakat, sőt, bizonyos pontokon felül is múlja azt. Tipikus amerikai agyatlan vígjátéknak hirdeti magát, és stílusában, humorvilágában abszolút azt a szintet is lövi be. De meglepő módon van szíve, és némi tartalmat is sikerült belecsempészni, ami nagy szó. Ilyen értelemben nagyon jó ellenpárja az idei Kokainmedvének, ami tökéletesen megtestesíti a tengerentúli felnőttvígjáték primitív, lélekromboló ocsmányságait. Ehhez képest az ugyanebben a ligában induló Renfield, habár vádolható didaktikussággal, de szeretne valamit építeni is. Leginkább karaktereket, és ezen belül főhősünk, R. M. Renfield szembenézését a kapcsolatfüggőségével. És ehhez kiváló társa talál az Awkwafina által játszott Rebecca Quincy rendőrtisztben, aminek hiperaktív, agresszióbomba személyisége tökéletes ellenpontja az ő szervilis, konfliktuskerülő énjének.
Látszik, hogy dolgoztak pszichológusok a filmen, jól jelenik meg az a tézis, hogy a traumatizált emberi lelkekben a kapcsolatfüggő meghunyászkodó, és a kapcsolatkerülő dührohamos személyiség ugyanannak az éremnek a két oldala. Amúgy ha már terápia, érdekesség, hogy a Drakula mítoszban kezdetektől jelen lévő szolgáról elnevezett Renfield szindróma létező betegség, ami a zoofágia, azaz az élő állat fogyasztás rovarokra és vérfogyasztásra kihegyezett változata. Megnyugtató módon a sok undorítóságával együtt a film ennél hétköznapibb lelki devianciák kezelését mutatja be. Mivel rovarzabáló famulus a főszereplőnk, ezért előjön ez a téma is, csak a film stílusában hajlított görbe tükörből nézzük, és nagyokat vigyorgunk rajta.
Az egész bizarr tanmese nem működhetne, ha nem lenne méltó antagonistánk, és Nicolas Cage Drakulája mindent visz. Egyértelműen látszik, hogy színészünk karrierje újra felívelőben van, és imád játszani. A gigantikus tehetség elviselhetetlen súlya után újra magát figurázza ki, és ez a megátalkodott, hataloméhes vámpír tökéletes terepet nyújt a grimasz reperotárjának villogtatására. Közben a film több fekete-fehér jelenetes utalással Lugosi Béla klasszikus Drakulája előtt tiszteleg, aki színházi színészként a hangosfilm hajnalán szintén ma már komikusan teátrálisan adta elő a félelmetes grófot.
Cage őrülten vicces játékát az egész film kiemeli, kedvencem az elhagyatott kórházban számtalan, több méter magasból lógó vértasakból formált trónus, amiben fetrengve a leharcolt vámpírvezér lábadozik. Hasonlóan kreatív a stáblista is, rég ültem végig ennyire tágra nyílt szemmel a film utolsó öt percét, pedig nincs Marvel filmet majmoló stáblista utáni jelenet, csak végtelen számú geg, ami még a Pixar-filmek hasonló megoldásait is lepipálja. A zenék pedig kiválóak – a humoros ska utalások zseniálisak, McKay nagyon ért ahhoz, hogy a rendelkezésre álló játékidőt a lehető legtöményebb ingerkavalkáddal töltse ki, ez már a Lego Kaland óta nem kérdés. 
Az viszont kérdés, hogy szükség volt-e erre a filmre? Nekem nagy dilemmám, hogy azt az ocsmány brutalitást, amit a Renfield az akcióival a retinánkba éget, ellensúlyozza-e, hogy van mondanivalója? Fog-e bárki önismereti könyvet elővenni, és saját magával, toxikus kapcsolataival szembenézni, mert ebben a filmben látta, hogy lehet ilyet. Az biztos, hogy egy ilyen film olyan célközönséghez juttatja el egyáltalán ezt a gondolatot, akiről máshogy lepattanna. És ettől szexi lesz a szakemberhez járni? Őszintén, nem tudom. Az biztos, hogy nagyokat röhögtem pár poénon, és ez jól esett. Nem volt az a szekunder szégyenem, mint rengeteg bugyuta akcióvígjáték kapcsán.
Tehát a saját ligájában a Renfield teljes mértékben felülmúlta az elvárásokat. Talán ez lesz a 2020-as évek kultikus vámpíros vígjátéka, mint a ’90-es évekből a Drakula halott és élvezi Leslie Nielsennel. Viszont ennél többet nem érzek. A forgatókönyv a film felénél határozottan megbicsaklik azon a ponton, amikor a címszereplő bevallja egy intim beszélgetésben, hogy kinek dolgozik, és a film többi szereplője ezt a hihetetlen dolgot egy vállrándítással kezeli. Egy újabb akcióhajrával fel tud állni innen, megmentve a teljes narratív bukást, de az első harminc perc biztató építkezése után ennél többet vártam.
A Renfield olyan, mintha fogták volna a manapság oly divatos felnőtt rajzfilm zsánert, és élőszereplőssé tették volna gigászi költségvetéssel. Látszik az elköltött nyolcvan millió dollár, amiből tuti sok ment az örökké adósságokban úszó Nicolas Cage törlesztőire, viszont megdolgozott érte rendesen. Ahogy a látványtervezők, meg kaszkadőrök, és effektesek is, mert amit lehetett, azt praktikus trükkökkel oldottak meg. Épp ezért olyan gyomorforgató sok helyen az egész, miközben mocskosul nevettetni akar, akár egy átlagos Rick and Morty rész. Külön kiemelném a fergeteges magyar szinkront, ami ritka manapság a tömeggyártott darálóban készülők között. Különösen Schnell Ádám lubickol Cage Drakulájaként, ahogy például groteszk hanglejtéssel kimondja Speier Dávid briliánsan játékosra fordított sorait: „Aki nincs énvelem, az élelem”.
Kritikusok egészen bírják, közönségnek is tetszeni fog. És ha már egy emberben felvetődik emiatt, hogy elmenjen terápiára, akkor azt mondom, hogy volt értelme. De az biztos, hogy nem ér fel Waititi Hétköznapi vámpírjaihoz, ami szinte nulla pénzből messzemenőkig kifinomultabb, önreflexióval telibb humort tudott prezentálni, viszont közel sem ilyen érzékeket szétrobbantó módon. És ne feledjük, hogy erre a feleslegesen retinaszaggató történetmesélési módra is rá lehet függni, aztán győzzünk utána szakemberhez járni…
