Barbie, írta és rendezte: Greta Gerwig; szereplők: Margot Robbie, Ryan Gosling, America Ferrera, Ariana Greenblatt, Kate McKinnon, Michael Cera, Will Ferrell, Simu Liu, Kingsley Ben-Adir, Ncuti Gatwa, Rhea Perlman, Issa Rae, Emma Mackey, Alexandra Shipp, Lucy Boynton, Dua Lipa, John Cena, Scott Evans, Connor Swindells, Emerald Fennell, Ann Roth; vígjátékba csomagolt társadalomkritikus szerzői szatíra, 116 perc, 2023 (12)
Plasztikcsömör vagy pinkpompa?
Az idei év legellentmondásosabb közönségfilmje a Barbie. Talán az egész évtizedé, de ezt még korai kijelenteni. Az biztos, hogy azt a markteing- és alkotói döntéshozatal bravúrt, amit Margot Robbie és Greta Gerwig a Mattel és Warner Bros. közreműködésével létrehozott, még sokáig emlegetni fogjuk, és sok elemzést fog inspirálni évek múlva is. Most egy filmkritikusi áttekintés következik.
Először is szögezzük le, hogy a Barbie egy hatalmas agymenés. Elképesztő tömény élmény, és sok szempontból nem az a fajta, amire elsőre számítana a csak a plakát és előzetes alapján filmre beülő hétköznapi mozinéző. A szerzői filmekre szakosodott Gerwig–Baumbach írópáros viszonylag nagy kreatív szabadsággal hozta össze a filmet, és ez nagyon egyedi látásmódot és megoldásokat eredményez ebben a produceri szempontból két órás giga reklámfilmben. A Barbie film ötlete amúgy Margot Robie-tól jött, az ő álma volt egy ilyen alkotást létrehozni. Külön filmcéget hozott létre erre a projektre, és eredetileg meg sem fordult a fejében, hogy eljátssza a főszerepet, csak háttérből tervezte menedzselni a film születését. Persze a Mattel már évtizedek óta álmodik egy ilyen a bájos babák eladását felpörgető mozifilmről, és sok terv dőlt már be korábban. De most az alkotógárda addig fésülte a műanyaghajat, adta rá a cuki kis ruhákat a több generációs játékikonra, amíg teljes pompájában a vászonra kerülhetett. És nem is akárhogy.
A Barbie film meglepő módon egy szatíra. Nem gyerekfilm, nem romantikus habos-babos cukiságbomba, hanem egy nagyon átgondolt, intelligens alkotás, ami a végletekig akarja tolni az üzenetét, és semmilyen eszközt nem fél ehhez alkalmazni. Tiszta koncepció, a cikk írásakor már látszik, hogy hihetetlen sikeres, és sokaknál ki is verte a biztosítékot, mert nagyon ellentmondást nem tűrően szól valamiről. Nagyon nem csak egy életérzést szeretne eladni, mint egy jó marketing médiatermék. Pont a női életérzés mibenlététéről szól, a genderszerepek létjogosultságát vizsgálja, és görbe tükröt állít sok társadalmi jelenségnek, kollektív hitrendszernek.
És ezt jól teszi. Van benne egy provokatív kifinomultság, ami az amerikai közönségfilmekre nem jellemző. Ez egyértelműen Gerwig érdeme, a rendezőnő látszik, hogy nagy munkát tett abba, hogy a film megálljon a saját lábán, és a nézése közben el tudjuk felejteni, hogy itt egy játékgyártó cég által finanszírozott termékajnározó mozgóképet látunk.
Több meglepő és bátor húzása is van a filmnek, ami a szerzői hozzáállásból fakad. Egyrészt Barbie-t a saját alternatív valóságában mutatja meg a film, és tulajdonképpen a fő konfliktus e csillámporos játékbaba valóság és a mi valóságunk közötti drasztikus ellentéteiből fakad. Viszont ebben a baba valósában is vannak sötét titkok, a forgalomból kivont terhes Barbie, illetve a szétjátszott furcsa Barbie, aki a kuruzsló-orákulum szerepében a Mátrix piruláit idéző választás elé állítja főhősünket. Apropó, idézések. A film tele van rengeteg utalással, más filmekből átemelt geggel, hommage-al, amivel egyértelműsíteni szeretné, hogy egy filmtörténelemben művelt, komoly szándékkal rendelkező alkotó játszik itt a plasztikvilágban. Már a nyitány zseniális, ahogy a 2001: Űrodüsszeia ikonikus jeleneteit kelti újra, de külön csemege lesz majd filmelemzőknek, hogy a rendezőnő által Letterboxdon közzétett inspirációs lista hatásait keresgéljék a filmben.
A sok ajnározás után most nézzük a hibátlan alakú, gigászira nőtt idolbaba árnyékát, mert vetül az is az élményre. Kezdjük a legalapvetőbbel. A film steril. Nagyon. Annyira ki lett patikamérlegen mérve, hogy mi kell bele, hogy nagyon nehezen azonosulható. A vicc az, hogy a plasztikvilág, Barbie valósága az, ahol igazán van azonosulási lehetőség, mert a szatíra, a vizuális gegek és a rengeteg túljátszott ötlet eszközein keresztül rengeteg tipikus élethelyzettel megfeleltethető, mint egy igazán velős jó börleszk.
De ami a kontraszt dimenzióban, a film által kreált emberi valóságban történik, az nagyon sok helyen erőltetett. Will Ferrel megosztó személyiség, de őt megtenni a Mattel vezetőjének nem volt egy szerencsés húzás. Van egy anya-lánya párosunk is, de ők is túl vannak írva, túl tipizált karakterek akarnak lenni. Egyetlen igazán emberi jelenet van benne, egy buszmegállóban egy rövid beszélgetés egy idős hölggyel. Ez az a snitt, ami a legtöbb lelket hordozza a filmben, és ékes példája annak, hogy hogyan születhetett a film. Ugyanis ki akarták vágni ezt a pár másodpercet, Greta Gerwig komolyan megküzdött érte, hogy benne maradhasson. Pedig ilyen mély pillanatokból még sok elkelne, hogy igazán fajsúlyos alkotásról beszélhessünk.
A film közben nekem a Minden, mindenhol, mindenkor jutott legtöbbször eszembe, annak intenzitásához tudom hasonlítani. De amíg az annyira új, egyedi élményt adott, hogy első mozis megnézés után alig vártam, hogy újra lássam nagyvásznon (amit még 2x sikerült is), addig a Barbie egyszer épp elég volt. Örülök, hogy ezt a kritikát már jóval a film megnézése után írom, mert így tisztább a kép. Hatása alá vont akkor, mint egy sok meglepő finomsággal telerakott brutál mennyiségű milkshake, amit nem győztem habzsolni. Nem adott igazi kielégülést, mert a végére egyértelmű lett, hogy a marketingesek győztek, a női egyenjogúságot hirdető – amúgy nagyon fontos – üzenetet át kell vinni árnyalás nélkül. Pedig a valódi szatírának az lenne az igazi ereje, hogy önmagából is paródiát csinál, mindennek képes görbe tükröt állítani. A didaktikus szatíra pont annyira nonszensz dolog, mint a szerzői marketing film. Valójában nem létezik. És bár a film vége tényleg hűen zárul magához, kerek egészet alkot, de azt, hogy gyorséttermi alapanyagokból lett összetéve minden sztárséfes bravúr ellenére, az utóíz nem feledteti.
Érdemes megnézni, mert egyedi alkotás, és kétlem, hogy ennyire ambivalens film fog még születni a cégek által rendelt reklámfilm műfajban. Így, ilyen formában filmtörténeti jelentősége van, és Gerwignek, meg az amúgy zseniálisan játszó Margot Robbie-nak (persze Ryan Goslingot is dicséret illeti) ez egy óriási lehetőség, hogy nagyot lépjenek előre az Álomgyárban, bár egy ideje már sínen vannak. Viszont nagyon aggódok, hogy ez a trend abba fog fulladni, amibe a szuperhősfilmek süllyedtek, a kaptafa fog győzni. Illetve azt a vitathatóan tudatos marketingbravúrt, amit az Oppenheimerrel közös premierdátum hozott a közösségi média Barbenheimer mémjeivel, képtelenség szándékosan újrakreálni. Biztos vagyok benne, nagyon sok piaci elemzés része lesz. Ám egy bombanőtől mit várhatnánk?
