Majdnem híres (Almost Famous); rendező: Cameron Crowe; főszereplők: Patrick Fugit, Kate Hudson, Billy Crudup, Jason Lee, Frances McDormand, Philip Seymour Hoffman, Noah Taylor, Mark Kozelek, Anna Paquin, Fairuza Balk, Bijou Phillips, Zooey Deschanel, John Fedevich; amerikai zenés vígjáték; 122 perc; amerikai premier: 2000. szeptember 13., magyarországi bemutató: 2001. március 22. (16)
Pop, groupiek, satöbbi
Kevés film fókuszában állnak zenei újságírók, éppen ezért nem nehéz megválaszolni azt a kérdést, hogy melyik minden idők legjobb olyan filmje, ami egy popzsurnalisztáról szól. Cameron Crowe a saját tinédzserkori emlékeit vitte vászonra, és alkotta meg vele élete fő művét. A Majdnem híres kereken 25 éve került a mozikba.
1971-ben egy Cameron Crowe nevű kaliforniai kamasz, miután már nem érezte elég nagy kihívásnak, hogy a sulis újságba írogat, elküldte pár cikkét a Creem magazinnak. A zenei havilap (melynek érdemei között az is szerepel, hogy szabadalmaztatta a ’punk rock’ elnevezést) részéről Lester Bangs szerkesztő válaszolt, és hamarosan több alkalommal is leközölte az ifjú Cameron írásait. Ezekre felfigyelt a jóval nevesebb Rolling Stone munkatársa, Ben Fong-Torres, és rövid időn belül a szerény, visszafogott kissrác lett a híres zenei magazin utazó riportere. Meginterjúvolta a Led Zeppelint, a Who-t, David Bowie-t, Bob Dylant, Neil Youngot, az Eagles-t, Eric Claptont, az Allman Brothers Bandet – lényegében a korszak legnagyobb rocksztárjait. Leginkább a turnériportokban jeleskedett, és nem csak a Rolling Stone-nál imádott vele mindenki dolgozni, hanem a popzsurnalisztákra általában gyanakvással tekintő zenészek is szívesen befogadták a köreikbe.
A magazin szerkesztősége 1977-ben átköltözött San Franciscóból New Yorkba, Crowe pedig nem akarta otthagyni Kaliforniát, és innentől már csak alkalmi szerzőként lehetett találkozni a nevével az újságban. Ráadásul ekkor már egyre inkább filmes pályában gondolkodott: miután túlkorosként befejezte a gimnáziumot (a zenekarokkal való folyamatos útonlét miatt volt kénytelen halasztani), a sulis élményeit egybe sűrítve megírta a Változó világ forgatókönyvét, melyből Amy Heckerling rendezett filmet 1982-ben. Ez lett a későbbi John Hughes-féle gimis vígjátékok előfutára, elindította Sean Penn és Jennifer Jason Leigh karrierjét, no és Phoebe Cates-ét, akinek a medencés jelenetét nehéz lenne feledni.
A rendezői bemutatkozásra 1989-ig kellett várni: Crowe ekkor debütált a kamera mögött, szintén egy tinivígjátékkal – ez lett a Mondhatsz bármit. Remek kritikákat kapott, és a következő alkotás a tinik helyett már a huszonéveseket helyezte a középpontba. Valamint az akkor berobbanó seattle-i grunge színteret: a Facérokkal Crowe bebizonyította, hogy továbbra is rajta tartja a kezét a rockszíntér ütőerén. Négy évvel később pedig már összejött a kasszasiker is – a Tom Cruise-t főszerepeltető Jerry Maguire rengeteg pénzt hozott a konyhára („Virítsd a lóvét!”), így a direktor ezután megengedhette magának, hogy megfilmesítse a saját kamaszkori élményeit. Nekiállt a Majdnem híres megírásának.
Crowe eleinte sokkal fiktívebbre szerette volna venni a közeget, és egy brit zenekart mutatott volna be, amely a 70-es évek elején megpróbálja bevenni Amerikát. Végül ejtette ezt az ötletet, mert túlságosan hasonlított volna a Spinal Tapre; annak ellenére, hogy a sztori középpontjába a zenekar menedzserét állította volna, és akit David Bowie-val szeretett volna eljátszatni. Miután letett erről a tervéről, visszakanyarodott a saját élményeihez, és a következő vázlat már The Journalist címre hallgatott. A főszereplő itt még egy Cameron Crowe nevű karakter volt, de ezt végül megváltoztatta, és a William Miller név mellett döntött.
Ezenkívül megalkotott egy fiktív zenekart is, a Stillwatert, bár tény, hogy a 70-es években valóban létezett egy ilyen nevű obskúrus együttes, és Crowe-nak engedélyt is kellett kérnie tőlük a névhasználatért. A Penny Lane nevű groupie (akit meg ugyebár a híres Beatles sláger után keresztelt el) pedig több valós személyből lett összegyúrva, köztük egy Pennie Lane Trumbull nevű hölgyből. A többi személy-, zenekar- és magazinnév viszont megmaradt valóságosnak.
Ami a szereposztást illeti, Crowe hamar leszerződtetett egy nagyágyút: konkrétan Brad Pittet, a Stillwater gitáros Russell Hammond szerepére (akit Glenn Frey ihlette az Eagles-ből). Pitt már akkor is óriási sztár volt, de pár héttel a forgatás megkezdése előtt kiszállt a produkcióból, mert valahogy „nem érezte” a sztorit és a karaktert. A tinédzserkori Crowe-t, illetve ahogy a filmben hívják, William Millert alakító Patrick Fugit még csinált is próbafelvételeket Pitt-tel, de aztán utóbbit egy jóval kisebb név, Billy Crudup váltotta. Penny Lane szerepét Goldie Hawn lánya, az akkor még ismeretlen, 19 éves Kate Hudson kapta, kisebb szerepekre viszont olyan színészóriások szerződtek le a filmhez, mint Frances McDormand és Philip Seymour Hoffman. Utóbbi alakította Bangs-t, és ha minden igaz, Jack Black elől happolta el a szerepet.
Fontos megemlíteni, hogy a Stillwater basszusgitárosának szerepét a később Sun Kil Moon néven alkotó Mark Kozelek kapta (ő az Alice In Chains gitárosa, Jerry Cantrell helyett ugrott be), és felbukkan a filmben a kiadó részéről kirendelt zenekari menedzserként Jimmy Fallon is. William szerepére nagy eséllyel pályázott Joseph Gordon-Levitt, de egy kicsit túlkorosnak bizonyult. Végül még egy utolsó szereposztási anekdota: egy kisebb jelenetben szerepelt volna Russell édesapja, akit nem más, mint Neil Young játszott volna, de a forgatási nap reggelén meggondolta magát.
A Stillwaterben hiába játszott egy valódi zenész (Kozelek), a filmben természetesen nem maguk a színészek zenélnek/énekelnek. Crowe kitalált egy komplett háromlemezes fiktív diszkográfiát az együttesnek, melyhez a dalokat a rendező akkori felesége, a Heartból ismert Nancy Wilson írta meg és demózta fel. A végső dalverziók a legendás énekes-gitáros, Peter Frampton vezetésével kerültek rögzítésre, és a felvételekben oroszlánrészt vállalt a Pearl Jam gitárosa, Mike McCready. Emellett természetesen rengeteg eredeti felvétel is elhangzik a Majdnem híresben, többek között három Led Zeppelin szám, márpedig ők nagyon ritkán engedik meg, hogy felhasználják a zenéjüket filmekben.
Crowe a teljes, 8 perc hosszúságú Stairway To Heavent is szerette volna megkapni, le is forgatta hozzá a jelenetet, de az irdatlanul magas jogdíjat nem volt hajlandó kifizetni a stúdió. És ha már a Led Zeppnél tartunk: a korábban a rockzene irányába semmilyen érdeklődést nem mutató Patrick Fugit soha nem hallott a zenekarról – a Led Zeppelin név hallatán először azt hitte, hogy egy svéd énekesről van szó. De aztán kapott egy komoly zenei kiképzést Crowe-tól, aki a színészi gárdát folyamatosan ellátta a korszak emblematikus zenéivel, tehát a forgatást amolyan rocksulis továbbképzésként is lehetett értelmezni.
A Majdnem híres a mágikus 1973-as évben játszódik, amikor rengeteg jó lemez jelent meg: Bowie-tól az Aladdin Sane, a Stooges-tól a Raw Power (Bowie producerkedésével), a Who-tól a Quadrophenia, a Pink Floydtól a Dark Side Of The Moon, Mike Oldfieldtól a Tubular Bells, Lou Reedtől a Berlin, Paul McCartneytól a Band On The Run, Stevie Wondertől az Innervisions, és szintén ez volt az az év, amikor először adott ki albumot a Queen, Bruce Springsteen és Tom Waits. Lényegében a rockzene fénykoráról beszélünk, hiába mondja Williamnek a film elején Bangs, hogy a legjobb időszakról már lecsúszott.
Mivel Crowe annak idején saját maga is átélte ezt a korszakot és miliőt, ezért sikerült igencsak autentikusan bemutatnia a 70-es évek első felét, még akkor is, ha persze a végeredmény egy kicsit túl idealistára sikeredett. Az pedig kifejezetten a film javára szolgált, hogy nem szerepelnek benne nagy sztárok, és a rendező nagyszerűt húzott azzal, hogy a főszerepet nem egy ismert gyereksztárra osztotta, hanem egy ismeretlen srácra. Akárcsak Crowe annak idején, úgy Fugit is hitelesen téblábol zöldfülű újoncként a felnőttek között, felhúzott szemöldökkel, tágra nyílt szemekkel.
Nehéz kedvenc pillanatot kiragadni a Majdnem híresből, ugyanis szerencsére jó sok ilyen van. Már a legelején William nővérének, Anitának a mondata: „most pedig felteszem a dalt, ami miatt elköltözöm otthonról”. És felcsendül az America című szám a Simon & Garfunkeltől, aztán William megtalálja a nővére lemezeit az ágy alatt, és kiműveli magát. Említhetjük még bármelyik jelenetet, amiben Hoffman szerepel. Amikor megjönnek a zenekari pólók, amiken szinte csak Russell látszik, és ilyenkor nehéz nem a Spinal Tapre gondolni, de hát valahol minden zenekar Spinal Tap.
Szintén felejthetetlen, amikor Russell azt képzeli magáról, hogy ő egy „aranyisten”, és leugrik a háztetőről a medencébe (az esetet a Led Zep frontember Robert Plant ihlette, csak ő nem hajtott végre semmilyen nyaktörő mutatványt). Aztán ott van az a jelenet, amikor a repülő majdnem lezuhan, és a sok primadonna bevallja a bűneit. Érdekesség, hogy Jason Lee a pár évvel korábbi Shop show című filmben elmesél egy hasonló sztorit, amiben szintén majdnem lezuhan egy repülő, és az emberek a fedélzeten furán kezdenek viselkedni. A Majdnem híresben látható majdnem lezuhanást egy valódi eset ihlette, amikor Crowe a Who tagjaival ült egy gépen – van egy olyan érzésünk, hogy akkor és ott Pete Townshend volt az, aki comingoutolt.
Ezek mind-mind nagyon emlékezetes jelenetek, de az, ami a legtöbb embernek valószínűleg elsőre eszébe jut, az a Tiny Dancer jelenetsor. Egy rossz hangulatú zenekar ül a buszon, mindenki mérges mindenkire, de a rádióból felcsendül ez az Elton John ballada, és fokozatosan mindenki elkezdi énekelni a szöveget (Kozelek az első, aki rázendít). Mindez persze akár lehetne elképesztően nyálas, és valószínűleg az is, de mégis totálisan működik. Ha minden igaz, két napon keresztül forgatták a jelenetet, hogy mindenkit rendesen fel tudjanak venni, és a Stillwater angol menedzserét alakító Noah Taylor, aki a valóságban óriási punk, már nagyon unta, hogy újra és újra elhangzik a dal. Ezenkívül Fugit állítólag annyira hamisan énekelt, hogy végül le kellett keverni a hangját.
A Majdnem híres nem lett kasszasiker: a 60 milliós költségvetése mellett kevesebb mint 50 millió dollárt termelt, és aztán inkább később, DVD-n lett kultfilm. Azért a díjkiosztókon egész jól szerepelt: összejött két Golden Globe és egy Oscar (utóbbi a legjobb forgatókönyv kategóriában). Nagyon nagy karriert viszont nem csinált senkinek. Crowe ezután még megrendezte a viszonylag népszerű Vanília égboltot (aminek leginkább a soundtrackje volt szerethető), és később már nem csinált semmi jelentőset. Fugit 20 évvel ezelőtt még azzal dicsekedett, hogy egymillió dolláros szerepajánlatokat kap, de aztán kikerült a látószögből, és csak a 2010-es években sikerült visszakerülnie a fősodorba, olyan filmek mellékszereplőjeként, mint az Igazi kaland, a Vágyak szerelmesei, a Holtodiglan, Az első ember, Babylon.
Crudupnak is nagyobb karrier nézett ki, lett belőle tisztességes, azért a Morning Show sorozattal szép sikert ért el, mert egy Emmy-díjat is kapott már érte. Hudson pedig menthetetlenül elmerült a romkomok világában, noha a Tőrbe ejtve: Az üveghagymában is tiszteletét tette, jelenleg A legértékesebb játékos széria a 2. évadán dolgozik. Viszont annyiban őrá mindenképp nagy hatással volt a Majdnem híres, hogy pár hónappal a premier után hozzáment egy rockzenészhez, a Black Crowes frontember Chris Robinsonhoz (a ’Crowe’ név érdekes egybeesés), és később egy másik rocksztárral, a Muse-ból ismert Matt Bellamyval szűrte össze a levet.
Anno a 20. évforduló kapcsán a készítők is megemlékeztek a jubileumról: Crowe feltárt egy csomó antik kelléket egyrészt a saját újságírói pályafutásából, másrészt a film forgatásáról. Aztán meg ott volt az a közös visszaemlékezős videó, amiben Crowe, Crudup, Fugit és Hudson is részt vett – utóbbi ránézésre szinte semmit nem öregedett húsz év alatt.
Szóval a Majdnem híres egy lassan beérő klasszikus lett – ma már musicalváltozata is megy a Broadway-en, van róla elnevezett zenei menedzserképzés Magyarországon, és még sorolhatnánk a hatásait. Egyszerre zenés film, coming-of-age sztori és road movie, akinek pedig nem elég az eredeti moziváltozat, az nézze meg az ún. bootleg cut verziót, ami 40 (!) perccel hosszabb, és többek között olyan fergeteges jeleneteket tartalmaz, mint amikor a Stillwater tagjait meginterjúvoló rádiós DJ elalszik a stúdióban.
Lehet tartani Majdnem híres bulit. Tanuljátok meg addig a Tiny Dancer szövegét, vegyetek fel autentikus, korhű ruhát, és persze maszkot, amire esetleg ráírhatjátok azt, hogy „We are the (un)cool”.
