Hidegvér (Reptile), rendezte: Grant Singer, szereplők: Benicio del Toro, Alicia Silverstone, Justin Timberlake, Michael Pitt, Frances Fisher, amerikai krimi, 136 perc, 2023 (18)
Lassú víz partot mos?
Grant Singer debütáló rendezése, a Hidegvér első blikkre egy igényesen, elegánsan kivitelezett thriller azoknak a nézőknek, akik nem bánják a bő kétórás játékidőt és van türelmük egy terebélyes bűntény kibogozására. Ahogyan azonban halad előre a cselekmény, a legtöbb vélt erényét szép lassan leadja a film. 
Pedig nem egy rossz ómen valahol a True Detective és a skandináv krimik keresztmetszetébe pozicionálni magad thrillerként – ezt teszi ez a film is. Már az első percekben egyértelművé teszi sötét, morózus tónusát, vérkomoly, szórakozást hírből sem ismerő hangvételét. Az a fajta tónus ez, amiből tudod, hogy nem feltétlen következik ebből semmilyen hagyományos értelemben vett hepiend és amely jó esetben a legjobb és egyben legsötétebb pillanataiban az emberi lélek koszos zugaiba fog bennünket vezényelni.
Egy darabig érezhetjük is, hogy jó irányba haladunk. Gyilkosság történik, ami kellően rejtélyes és kegyetlen: egy jól szituált ingatlanos (Justin Timberlake) barátnője esik áldozatul. Hogy ki által történhetett meg a gyilkosság és pontosan miért, azt pedig hősünknek, a Benicio Del Toro által megformált Nichols nyomozónak kell felderítenie.
Singer lassan gördíti előre a cselekményt. Tág teret engedve annak, hogy megismerjük Nichols-t és közvetlen munkakörnyezetét, valamint annak is, hogy feltérképezzük az áldozat ismeretségi körét. Lassan kirajzolódik egy kapcsolati háló, melynek kibogozása aztán elvezethet bennünket – számos vörös heringen keresztül – az igazi tetteshez. Megannyi gyilkosjelölt, megannyi potenciális kimenetel.
Így leírva egyértelmű, csupa olyan elemmel találkozhatunk a történet során, amely papíron izgalmasan hangzik, viszont valahogy mégsem tud összeállni egy jól működő, koherens egésszé. A Hidegvér egyik leggyengébb eleme ugyanis épp az a központi szál, ami köré felfuttatják az egész cselekményt és amely köré szerveződik és felsorakozik a megannyi érdekesnek szánt karakter. A nyomozás lassan halad és sokszor látszólag nem tart sehova, egy helyben járkálunk csupán, ami egy ilyen hosszú és ilyen, vállaltan ráérős tempójú filmnél kifejezetten megerőltető tud lenni.
Lassúsága mellett a már említett zavarossága sem segít a végeredményen: egy idő után nehéz nyomon követni, hogy ki mit és miért tett, félúton pedig szimplán érdektelenséget éreztem, a végső csavar ha meglepő is volt, túl nagy “aha”-élményt nem adott. A rendező ráadásul minden egyes jelenetét zúgó, olykor agresszívan morajló zenével támasztja alá, ami több esetben mintha szabályosan erőltetni akarná nézőjére saját, amúgy egyértelmű komolyságát. Olyan ez, mint amikor egy eleve félkövérrel írt szöveget még külön vastagon kiemelünk a filcünkkel.
Történetéhez igyekszik a film összefésülni egy tucatnyi érdekesnek tűnő karaktert és történetszálat, de hiába szerepeltet például egy rendőrfőnököt, akiről kiderül, hogy sclerozissal diagnosztizálják, ha egyszer ezen kívül túl sokat így sem tudunk meg róla. Ugyanígy Justin Timberlake simulékony és gyanakvást keltő karaktere is ellaposodik gyorsan, a forgatókönyv ügyetlenül körbe írja őt, megpedzeget néhány dolgot (az anyjával való kapcsolatára bőven kitérhettek volna), de nem tud vele mit kezdeni, parlagon hagyja a végére. A stáblistához érve az volt az érzésem, hogy a film túlságosan sokat szeretne markolni, de nem tudja ezt a mennyiséget kézben tartani. Szépen lassan elfolyik az ujjai között, és ami marad, az halovány.
Ami erénye van a filmnek, az az apró részletekben rejlik és kevés, vagy semmi köze nincsen a fő cselekményvonalhoz. Tetszett például, hogy Nichols-ra kellő hangsúlyt helyez Singer: gyötrődő, enigmatikus hős, akit leginkább a múltja és egyre növekvő igazságérzete definiál. A folyton cudar és szomorkás tekintetű Del Toro tökéletes választás volt a szerepre, teljes pókerarccal viszi végig a filmet, mégis ott van az arcában egy egész életnyi melankólia és merő boldogtalanság. Kifejezetten tetszett, hogy végig követjük, amint beleszeret egy mozgásérzékelő mosogatócsapba, majd pedig sikerült is beszereltetnie azt a konyhájába. Olyan elem ez, ami aztán tényleg sehova nem viszi a film egészét, de nem tudom nem értékelni az ilyen jelentéktelen, mégis a maga módján jelentős apróságokat.
Szerettem és értékeltem azt is, hogy a nyomozók életét picit más fénytörésben sikerült megmutatni, kevésbé a terepmunkára összpontosítva, mint inkább a laza összejövetelekre és arra, hogy egymás között teljesen köznapi módon fogadnak arra, hogy végül ki lesz a tettes. Értékeltem, hogy Nichols felesége (akit Alicia Silverstone alakít) bár nagy, aktív szerepet nem kapott, mégis, a szkript egy a férje mellett teljes vállszélességgel kiálló karaktert biztosított számára. Támogató, nem alá-fölérendelt, inkább mellérendelt viszony bontakozik ki és dinamikájuk szokatlan, kvázi szenvedély nélküli, valamiért mégis megkapó.
Mindent összevetve Singer vitán felül megvillant néhány olyan pozitívumot, ami kecsegtető, de ehhez egy letisztultabb, hovatovább egy feszesebb szerkezetű és kiforrottabb sztorival rendelkező mozi jobban illett volna. Kár érte, kár azért, hogy végül egy indokolatlanul lassú, indokolatlanul egytónusú és szétfoszló alkotás kerekedett ebből a sok potenciálból.
