Mesterjátszma, rendező: Tóth Barnabás, szereplők: Varga-Járó Sára, Váradi Gergely, Hajduk Károly, Mácsai Pál, Péterfy Bori, Szirtes Ági, magyar pszichothriller, 90 perc, 2023 (16)
Leülsz a sakktábla elé. Színt választotok, a fehérrel vagy. Partnered kezet nyújt, elhelyezkedtek, megléped a nyitólépést, kezed az órára csap. Tested minden izma megfeszül, várod a válaszlépést. Miután letudtátok a nyitást, indul az igazi párharc. Izzadsz, pulzusod az egekben, miközben pókerjátékost meghazudtolóan igyekszel leplezni reakcióidat. Tétmeccsen játszol a többi nagymester ellen, úgy, mintha az életed múlna rajta. Ez az a hangulat, amit Tóth Barnabás a Mesterjátszma című szabadszellemű novella adaptációjában szeretne érzékeltetni, megspékelve egy jó adag 1956-os forradalmi romantikával. Több helyen mesterkélten, de nagy erővel robog végig előttünk a játszma.
A vezércsel című sorozat nagy sikere újra nagy figyelmet irányított a „királyi játékra”. Adaptálható és ihletet nyújtó alapanyag van bőven, ugyanis a sakknak komoly irodalma van. Hazánkban már a nyugatosok is sorra írták a tematikus műveiket a bábuk mozgatása köré, később pedig Tandori Dezső konkrét sakkverseket költött puszta lépések kódjának felsorolásával. A nemzetközi irodalomban az Lewis Caroll Alice Csodaországbanán és Vladimir Nabokov Luzsin-védelmén túl Stefan Zweig 1943-as Sakknovellája egy megkerülhetetlen alapmű. Várkonyi Zoltán rendezésében 1959-ben már született itthon mozgóképes adaptáció belőle, ’21-ben pedig egy német rendező készített játékfilmet a Schachnovelle-ből.
Fonyódi Tibor író viszont teljesen más alapokra helyezte a klasszikus történetet. Míg az eredeti mű egy óceánjáró hajón egymással játszó sakkvilágbajnok és egy náci fogságban egyedül a cellájában sakk-könyvből tanulva mesteri szintre fejlődött, de társaságban a traumái miatt zavarodott dilettáns párharcát jeleníti meg, a Mesterjátszma sokkal tovább megy ennél. Igazi magyar pszichodráma bontakozik ki előttünk, az ’56-os forradalom végnapjai, az Andrássy út 60. kínzásainak árnyéka, az egyház és a felkelők elnyomása, és a hajó helyett vonaton való kétségbeesett menekülés sűrűsödik 90 percbe.
A Nemzeti Filmintézet az utóbbi években teljes mellszélességgel beleállt a történelmi filmek készítésébe. Nagyon vitatható minőségű filmek születtek ennek kapcsán, és mi filmrajongók pedig várjuk azt a meglepetés alkotást – főleg Pálffy Toldijának elkaszálása óta –, és a Mesterjátszma egész közel jutott ahhoz, hogy valami igazán kreatív és egyedi készüljön az állami filmkészítés égisze alatt. Az erős irodalmi alapanyag, a jó színészek, a kellő mennyiségű erőforrás mind azt segítik, hogy élvezettel üljük végig a 90 percet a moziban.
Kezdjük a film legerősebb részével. Hujber Balázs látványtervező már a Kontroll óta különleges világokat tud megjeleníteni a nagyvásznon, és itt is nagyon kitett magáért. A Mesterjátszma egy vonaton játszódik, amin főhőseink próbálják elhagyni Magyarország területét. Gyakran már a Snowpiercert megidézően szürreális, poszt-apokaliptikus hangulatot érezhetünk a vagonokban, és közben egy börtöncellának is fontos szerepe van, amivel pár különösen kreatív effektet is elsütnek az alkotók.
Sajnos a film egyéb vizuális effektjeiről ez nem mondható el, van köztük pár tolakodó, illetve néhány direkt rossz vágás (amiről utólag kiderül, hogy funkcióval bír a történet szempontjából, de nehéz nem benne felejtett hibaként tekinteni rá) és ósdi kameratrükk, amit viszont túlhangsúlyoz a rendezés. Itt különösen érezhető, hogy az alkotók nem tartották be a kevesebb több elvet, nagyon lubickoltak abban, hogy most mindet megvalósíthatnak, amit elképzelnek. Ez leginkább a párbeszédek esetében fájó, mert ott számtalan feleslegesen kimondott mondat van, ami még a nagy nevű színészek szájáról is leesik.
A film bátorsága amúgy, hogy nem csak a helyszínben, hanem a történetben is jelentősen eltér az irodalmi műtől, több komoly plusz csavart beleépít a sztoriba, ami nagyon kreatívan hat. David Yengibarian általában negatív karaktereket játszik, és vasutasként egy igazán jellegzetes antagonistaként színesíti a történetet. Mácsai Pál Czentovicsot játssza, az eredeti mű egyik főszereplőjét, de itt teljes karakterváltozás mellett mellékszerepbe kerül, és mozdulataival uralja a terepet. Sajnos pár felesleges mondat neki is jut. A fiatalokat A besúgóból ismert, és igen tehetséges Váradi Gergely és Varga-Járó Sára képviseli, utóbbinak a a nagyjátékfilmes debütálását láthatjuk. 
A Mesterjátszma legnagyobb szerepe a ‘B’-t játszó Hajduk Károlyra hárul, aki egy kincstárnok katolikus pap belső vívódásait tárja elénk. Miatta bontakozik ki egy pszicho-thriller szál a szemünk előtt, és a legemlékezetesebb jelenetek is az ő játéka kapcsán fognak velünk maradni még napokkal a film megnézése után is. Nagy kár, hogy nem egy elegánsabb rendezés, finomabban előadott vizuális trükkök kísérik a belső folyamatait. Olyan ez, mintha nem bíztak volna eléggé a színészekben, vagy még inkább, mintha egy lelkes kamasz alkotó annyira elvarázsolódott volna a sok frissen kapott játékszertől, hogy megfeledkezett volna, hogy itt színészek vannak, akiket lehet instruálni. Teljesen megértem Tóth Barnabás rendezőt, tényleg nagy lépés egy ilyen film a karrierjében, amit lehetett, kihozott belőle.
Ha már a kamaszokat említjük, ez tipikusan egy olyan film, amit nagyon szívesen látnék gimnáziumokban vetíteni. Nagyon izgalmas beszélgetések kerekedhetnek belőle a fiatalok körében – ’56-ról, hitről, élet és halál döntéseiről a sakk kapcsán –, és tényleg olyan vizuális világa van, annyi egyedi megoldása, amit utoljára magyar filmben az Átjáróházban láthattunk. Madarász Isti rendezése viszont sokkal koherensebb hangulat tekintetében. De a Mesterjátszmának is vannak ütős lépései, a pár indokolatlan tisztáldozatot pedig meg lehet bocsájtani. Szóval bárhogy is szeretnénk fogást találni rajta, a határozott koncepcióval végigvitt stratégiája kiérdemli, hogy kiegyezzünk egy döntetlenben.
