2023 tele van Derrick-jubileummal: kereken egy évszázada született Horst Tappert, 50 éve kezdték forgatni a sorozatot, 25 éve mutatták be az utolsó részt, Tappert pedig 15 éve hunyt el. Átfogó cikkünkben elsősorban a hatalmas sikert aratott német krimiszériával foglalkozunk, de kitérünk a főszereplő életére, és természetesen a múltja sötét foltjáról is szót ejtünk.
Felesleges lenne tagadni: Németország kriminagyhatalom. Ráadásul némelyik tévésorozatuk elképesztően hosszú időszakot tud megélni – ott van például a Tetthely, amit felénk a legtöbben a Götz George alakította Schimanskival azonosítanak, de a széria előtte is létezett, és azóta is üzemel a mai napig, csak más városokban játszódó cselekménnyel és más zsarukkal. A magyar forgatási helyszínnel is büszkélkedő Tatort számít az abszolút rekordernek: 1970 óta fut folyamatosan, és már 1253 (!) epizódnál tart. Szintén komoly teljesítmény Az Öregé: 46 éve látható a képernyőn, és már ez is túl van 459 részen. Népszerű volt nálunk a Két férfi egy eset is, mely 1981 és 2014 között mutatta be Matula magánnyomozó kalandjait. De ha szigorúan a nézettséget vesszük, akkor egyik fentebb felsorolt krimi sem tudta felvenni a versenyt a Derrickkel. Egy kicsit megvizsgáljuk ennek a titkát, mely jelentős mértékben a főszereplőhöz köthető.
Rablóból pandúr
Horst Tappert 1923. május 26-án született az észak-rajna-vesztfáliai Elberfeldben, ami ma már Wuppertal része. Ipari szakközépiskolába járt, melynek elvégzését követően a negyvenes évek első felében katonáskodott; életének eme vitatott szakaszára később térünk vissza. Tappert a II. világháborút követően egy színháztársulat könyvelője lett, és mivel testközelből figyelhette a darabokat, egyre inkább elkezdett érdeklődni a színészmesterség iránt. Első szerepe egy vígjátékban volt, és aztán menthetetlenül beszippantotta a szakma. Volt vándortársulat tagja, emellett több színházban is játszott különböző városokban és tartományokban. Tappert az 50-es évek végétől egyre többször bukkant fel a rádióban, a tévében és filmekben, de már egy 1949-es filmben is látható volt pár másodpercre.
Első detektíves szerepét 1961-ben alakította, bár abban az évtizedben inkább olyan karakterek révén ismerték meg a nevét a német nézők, akik a törvény másik oldalán álltak. A nagy befutást számára az 1966-os Die Gentlemen bitten zur Kasse (magyar fordításban kb. „Az urakat várják a kasszához”) című háromrészes tévéfilm hozta meg, ami lényegében a hírhedt angliai vonatrablásról szólt. Közben Tappert egyre több krimiben is felbukkant, és érezte, hogy ez az ő világa. Aztán 1973 tavaszán felajánlották neki egy készülő krimisorozat főszerepét, na de itt egy kicsit vissza kell ugranunk az időben.
A két H.R.
Az a bizonyos ajánlat egy bizonyos Helmut Ringelmanntól érkezett, aki a ZDF nevű német közszolgálati adó producere volt. Komoly filmes tapasztalattal rendelkezett – még a legendás Stanley Kubrick felvételvezetője is volt korábban. 1969 óta üzemeltette A felügyelő (Der Kommissar) című, nagy sikerrel futó sorozatot; ez volt minden modern német krimi nagy elődje, benne egy idősebb és egy fiatalabb nyomozóval. Érdemes kitérni az utóbbi karakterre, melynek neve nem volt más, mint Harry Klein, és az akkor még csak a húszas/harmincas évei fordulóján járó Fritz Wepper alakította. A fekete-fehér széria forgatókönyvírója egy másik „HR”, Herbert Reinecker volt, aki tervbe vette, hogy ezután megalkot egy újabb sorozatot, egy újszerű detektívvel. Reinecker leginkább Georges Simenon regényeiből, illetve konkrétan Maigret karakteréből szeretett ihletet meríteni, de Derrick nevű új kreálmányát végül nem akarta ebbe a sémába belevinni. Elképzeléseit felvázolta Ringelmann-nak, és a producer a kapcsolati tőkéjét és befolyását latba véve elkezdett lobbizni egy új sorozatért a ZDF-nél.
A Kommissar sikere őt igazolta, viszont a csatorna fejesei nem értették, hogy miért akarnának saját maguknak konkurenciát csinálni. Végül Ringelmann rábeszélte őket, hogy az adó simán elbír két krimit, és miután elhárultak az akadályok, nekiállt tető alá hozni az új produkciót. Tudta, hogy Reinecker megbízható szerző, és rajta semmi nem fog múlni, ezért a legnagyobb energiát a főszereplő castingelésébe fektette. Hosszas mérlegelés után lecsökkentette a jelöltjei számát ötre, és közülük aztán Horst Tappert lett a végső befutó. Többek között azért is, mert ő megbízható, precíz ember hírében állt, és Ringelmann tudta, hogy nem lesz gondja vele.
Tappert vonakodva vállalta el a főszerepet. Félt a beskatulyázódástól, a forgatókönyvekben bőven talált kivetnivalót, és a Kommissarért sem volt oda. Viszont imponált neki, hogy a hosszas vándorszínészkedés után – kifejezetten jó pénzért – lényegében házhoz jött a meló. Tappert akkoriban Münchenben élt, és a sorozat is ott forgott, egy-két ritka kivételtől eltekintve. Így a Derrick olyan lehetett számára, mint egy átlagos dolgozónak egy munkanap: korai kelés, irány be dolgozni, este pedig – az esetleges éjszakai forgatásokat leszámítva – már otthon nézheti a híradót. Ringelmann ajánlata a következőképp nézett ki: 13 epizód az első évadban, előszerződési opció további öt szezonra, valamint sofőrszolgálat. Tappert egy rövid gondolkodás után belecsapott a producer tenyerébe.
Jó zsaru, jó zsaru
Szintén nagy hangsúly esett a segédfelügyelő figurájára. Tappert eredetileg jobban szerette volna, ha amolyan magányos farkasként dolgozhat, de Reineckerék emlékeztették, hogy akkor tele kéne pakolni az epizódokat monológokkal. Végül Ringelmann egy egyszerű trükkhöz folyamodott: lényegében átemelte Fritz Weppert, vagyis Harry Kleint A felügyelőből, ahol nem okozott komolyabb gondot a hiánya, ugyanis a karaktert a saját öccse, Elmar Wepper vette át, Erwin Klein néven. Tappert szerint Fritz Wepper szinte túlkvalifikált volt a Derrick asszisztensi szerepéhez mérten, ugyanis nem sokkal előtte játszotta el a Kabaré egyik főszerepét, így nemzetközileg is komoly reflektorfény irányult rá. A musical nem kevesebb, mint 8 Oscar-díjat zsebelt be, így Weppernek külföldi ajánlatai is voltak bőven, de végül igent mondott a Derrickre. Egyébként Tappert és Wepper nem voltak ismeretlenek egymás számára: 1969-ben már játszottak együtt egy krimiben, Tappertnek pedig volt jelenése mellékszereplőként A felügyelőben.
1973 májusában lehetett először sajtóhíreket olvasni az akkor már előkészületi fázisban lévő Derrickről, az első forgatási napra pedig ugyanazon év július 30-án került sor. Egy átlagos szkript megírása két heti munkájába telt Reineckernek (melyet ezután még elküldött ellenőrzésre magas beosztású rendőrtiszteknek), és egy átlagos epizód forgatása is mindig ugyanennyi időt vett igénybe. Az elsőként bemutatott rész végül a negyediknek leforgatott Erdei út lett, a premiert 1974. október 24-én tartotta a ZDF (az 1976-ig futó Kommissarral ellentétben immáron színesben). A komoly beharangozó kampánynak köszönhetően állítólag 30 millió német ült le a tévé elé, hogy aztán csalódottan álljon fel onnan.
Sem a nézőknek, sem a kritikusoknak nem tetszett a módszer, amit a pár évvel korábban induló Columbóból emelt át Reinecker: a Derrick első epizódjai is úgy indultak, hogy a néző tudta, ki a gyilkos, és a cselekmény lényege az volt, hogy a főfelügyelő hogyan jut el a gyilkoshoz és bizonyítja be a bűnösségét. A negatív visszhang után Ringelmann és a stúdió rávette Reineckert, hogy változtasson a történetek felépítésén. A 2. évad részei aztán már mind úgy indultak, hogy az elején a néző sem tudott többet, mint Stephan és Harry. Ez megtette hatását: a kritikusok megenyhültek, a sorozatnak pedig beindult az évtizedeken át tartó töretlen népszerűsége: az 1998-as befejezésig a Derrick volt átlagosan a legnézettebb krimisorozat Németországban, és a legsikeresebb német krimiexport külföldön. Elsőként Hollandia vásárolt be belőle, még 1975-ben; őket követték még ugyanabban az évben a lengyelek és a magyarok. További száz országban sugározták a Derricket, és az angolszász területeket leszámítva szinte mindenhol óriási sikert aratott.
Talpig úriember
Ahogy már említettük, a kulcs a főszereplőben rejlett. Tappert teljesen új színt vitt a detektívek figurájába, és az úriemberként viselkedő nyomozó karaktere azóta se túl gyakori. Derrick nem olyan slendrián, mint Columbo; nem olyan szétszórt és balhés, mint Schimanski; nem olyan pimasz, mint Starsky és Hutch; és nem olyan dörzsölt, mint Kojak. Derrick legfőbb erénye a nyugodtsága – nehéz kihozni a sodrából, és sokszor inkább tűnik pszichológusnak, mint nyomozónak (érdekes amúgy, hogy Tappert a való életben jóval könnyebben veszítette el a nyugalmát). Ez volt egy másik erénye a sorozatnak: sok előddel és utóddal ellentétben a Derrickben ritka volt az akciójelenet; az oberinspektor nem fegyverrel, hanem pszichológiai nyomást gyakorolva igyekezett a tetteseket rács mögé juttatni. Tappert rengeteget konzultált Reineckerrel és Ringelmann-nal a karakter minél hitelesebb megformálása érdekében, és még egy színekre szakosodott pszichológussal is konzultált a főfelügyelői ruhatár összeállítása érdekében.
Derrick szinte mindig elegáns öltönyt visel kifogástalan inggel és nyakkendővel. Zord őszi és téli napokon ballont húz, szinte mindig rajta van a védjegyszerű arany Rolex, és csak nagy ritkán hord bőrdzsekit, felül kigombolt inggel. A nyolcvanas évektől kezdve egyre gyakrabban látható rajta pilótaszemüveg. Frizurája mindig szigorúan ugyanúgy van bebetonozva – ehhez persze tudni kell, hogy a már régóta kopaszodó Tappert az első résztől kezdve parókát viselt, melyet mindig saját maga applikált fel otthon, még a munkába indulás előtt.
A segédnyomozók
A fizikai adottságok is sokat nyomtak a latba: Tappert magas volt, és hatalmas szemeivel annyira tudta bámulni a gyanúsítottakat, hogy azok egy idő után azt is bevallották volna, amit el sem követtek. Az összhatásnak természetesen Wepper is fontos része volt, bár ő életkora (közel húsz évvel volt fiatalabb Tappertnél) révén máshogy öltözködött, és a viselkedése is lazább volt. Ugyanakkor sokkal bizonytalanabb, és a vallatások, kikérdezések során gyakran lopva néz a felettesére, hogy vajon ő mit gondolhat. A Derrickre amolyan bűnös élvezetként tekintő Umberto Eco egyszer írt egy kis esszét a sorozatról, amiben Harry Klein figuráját konkrétan bárgyúnak nevezte. Tény, hogy Harry sokszor valóban szimpla titkárként, asszisztensként viselkedik, és ennek megfelelően gépel, sofőrködik meg csinál mindenféle lótifuti melókat. Sokszor már-már feltűnően mást hisz a tettesnek, mint főnöke, időnként pedig félszegen olyan kérdéseket tesz fel az irodában, hogy „szerinted ő tette, Stephan?”
Wepper egy idő után elégedetlenségének adott hangot Harry karakterével kapcsolatban, valamint ő is hajlamos volt leszólni Reinecker forgatókönyveit. Elege lett az untermann szerepkörből, ráadásul ő egy esetleges nemzetközi mozis karriert áldozott be, amikor annak idején aláírt a Derrickhez. Egy-két fizetésemelés, valamint a karakterét jobb fényben bemutató epizód aztán mindig megenyhítette, de azért nem átallott többször is a komplett stáb tudomására juttatni elégedetlenségét. A – későbbi – forgatások sokat csúsztak az állandó mobiltelefonozásai miatt, és az is előfordult, hogy egyszer egy stégről beleejtett a tóba egy drága kellékkést (azt a fajtát, aminek a pengéje a döfés pillanatában visszacsúszik a markolatba), amit aztán búvároknak kellett felszínre hozni. Még ennél is messzebb ment, amikor a stáb egy igazi hullaházban forgatott, és Wepper órákat késett a helyszínről. A hideg és a szag érthető módon mindenkit alaposan felingerelt, többen azt követelték, hogy azonnal kirúgják a sorozatból, de ahogy a többi kihágását, úgy valahogy ezt is megúszta.
A Derrick állandó harmadik szereplője a Berger névre hallgat, és ő még Harrynál is alacsonyabb helyet foglal el a táplálékláncban. Epizódonként gyakran csak egy-két mondata van (vagy akár még annyi se), és általában annyi a szerepe, hogy bekísér valakit az irodába, elmegy a laboreredményekért vagy látványosan munkát imitál a háttérben. Reinecker csupán egyetlen személyiségvonással vértezte fel őt: Berger láncdohányos, és ezzel néha kivívja kollégái ellenszenvét. Sokáig annyira jelentéktelen volt a figurája, hogy még keresztnevet sem kapott, de aztán a forgatókönyvíró megkegyelmezett. Mivel a Bergert alakító színész a Willy Schäfer névre hallgatott, ezért a sorozatban is Willyre lett keresztelve. Szótlanságának amúgy prózai oka volt. Az egyik első epizódban még szemtanút játszó Schäferrel még viszonylag a korai időszakban túl sokszor ismételtetett el egy jelenetet egy perfekcionista rendező, a színész pedig leblokkolt, és onnantól már nem nagyon vállalt hosszabb párbeszédeket.
Mai szemmel nézve a Derrick legfőbb hibájának Reinecker forgatókönyvei mellett a színészi játék tekinthető. Nem a főszereplőkről van szó, Tappert és Wepper mindig ügyesen hozták a karaktereiket. A 281 epizód akkora mennyiség volt, hogy mozgósítani kellett hozzá a bajor színjátszó szcéna legutolsó emberét is, és a mellékszereplők néha tönkrevágták a jeleneteket, ami persze rendezői melléfogásnak, félreinstruálásnak is tekinthető. Persze ne legyünk igazságtalanok, a Derrickben sok kiváló színész megfordult, ráadásul jó pár közülük nemzetközileg is ismert név. Álljon itt egy pár, a teljesség igénye nélkül: Klaus Maria Brandauer, Horst Buchholz, Götz George (aka Schimanski), Uschi Glas, Sascha Hehn, Curd Jürgens, Harald Juhnke, Siegfried Lowitz (aka az Öreg, a szintén Ringelmann által indított sorozatból), Armin Mueller-Stahl, Günter Strack, Klausjürgen Wussow (aka Dr. Brinkmann), Christoph Waltz.
Harry hozza a kocsit
A siker fontos összetevője volt még a zene. A Derrick instrumentális főcímtémáját Les Humphries jegyzi. Ő egy angol zenész volt, aki Németországban alapított zenekart és ott ért el komoly slágerlista-helyezéseket. Nem mindegyik részben csendül fel az ismert dallam – a Tappert által rendezett epizódokban a feliratok alatt általában jazz szól, leginkább Count Basie előadásában. A sorozat később összeforrt Frank Duval nevével, aki nemcsak klasszikus értelemben vett kísérőzenét, vagyis score-t írt, hanem popdalokat is készített különböző részekhez (sőt, az egyik részben még fel is bukkant, természetesen zenészi szerepben). Nem hallgathatunk el egy sokkoló tényt: az egyik epizód zenéjét Dieter Bohlen szerezte.
Számos érdekességet meg lehet még említeni a sorozattal kapcsolatban. Derrick szinte végig facér maradt: két 70-es évekbeli epizódban van barátnője (nem ugyanaz), és még egy-két későbbi részben is akadt számára románc, de teljesen egyértelmű, hogy a főfelügyelőnek a munkája a hitvese. Hasonló a helyzet Harryval – ő is agglegényként nyomozta végig a szériát. Derrick kézifegyvere a korai évadokban egy Walther PPK, mely szinte eltűnik a hatalmas kezében; később kapott egy valamivel férfiasabb 38-as Smith & Wessont. Nem mintha nagy szüksége lett volna rá, a hangsúlyt mindig a szellemi munkára helyező oberinspektor csupán tucatnyiszor rántotta elő a fegyverét a 281 epizódban, és sosem ölt meg senkit.
A két nyomozó eleinte egy 5-ös BMW-vel közlekedett, amit később lecseréltek egy 7-es modellre (Tappertet is amúgy egy BMW furikázta minden nap a forgatásra, illetve haza, de hát ez adekvát volt, hiszen a márka központja a mai napig Münchenben található). Hiába a rengeteg megoldott bűntény, Derricket sosem léptették elő, és végig főfelügyelő maradt. A színészek viszonya a sajtóval végig hűvös volt, és néha extrém esetekre is sor került. Egy olasz lap azt állította, hogy Wepper feleségének viszonya volt Tapperttel, és ezt követően tettlegességre is sor került a forgatáson, ahonnan az idősebb színészt mentőautó vitte kórházba. A két tévésztár beperelte az újságot, és nyert. Arra meg, hogy a szerep mennyire össze tud nőni a színésszel, remek példa, hogy Tappertet egy alkalommal éjszaka megállították a rendőrök, mert 80-nal ment át egy falun, és miután „felismerték”, tisztelegve azonnal továbbengedték.
Az öreg
A Derrick a fénykorát a 80-as években élte, és ugyan a 90-es években is népszerű volt, érezni lehetett, hogy a sorozat kezd kifulladni. Wepper időnként dobálózott a forgatókönyvekkel a forgatáson, annyira idegesítették a dedós párbeszédek, Tappert pedig nyilvánosan is hangot adott elégedetlenségének, már ami a szkripteket illeti. Így aztán alaposan összerúgta a port Reineckerrel, és ugyan még tervbe volt véve, hogy elmennek a 300. epizódig, Tappert úgy döntött, hogy 75 évesen visszavonul. Az utolsó rész utolsó forgatási napja 1997. december 17-én zajlott le, és ugyanaz a Dietrich Haugk volt a rendező, aki a legelső epizódot is készítette.
Tappert semmiképp sem olyan búcsút szeretett volna, mint amit Siegfried Lowitz kapott az Öregben (lelőtték) – a Derrick záróakkordja az lett, hogy a főfelügyelőt végre előléptetik, és elmegy tisztviselőnek az Europolhoz. Az utolsó jelenetben a kelleténél talán nagyobb baráti maflást ad Bergernek, akire még egy szó erejéig kitérünk: 1998 őszen, a Búcsúajándék címre hallgató utolsó rész bemutatójának, illetve a sorozat lezárásának alkalmából megrendezésre került egy gálaműsor az állami tévében, ahol Schäfer meglehetősen morózus hangnemben beszélt a beskatulyázódásról és a hálátlan mellékszerepről. Valahogy mindenki örült, hogy lezárult ez a negyedszázados kaland.
Tappert az utolsó csapót követően lényegében visszavonult. A 2000-es évek legelején még felbukkant két tévés produkcióban, valamint Wepperrel közösen hangját adta egy 2004-ben bemutatott Derrick rajzfilmhez; később mindketten hibának minősítették, hogy igent mondtak. Utolsó éveinek jelentős részét Észak-Norvégiában töltötte (lehetőséget adva a „Derrick a viking” poénkodásokra) harmadik feleségével, Ursulával, ahol visszavonultan élt, és sokat horgászott. Wepper megmaradt a tévénél, még Tetthely epizódban is játszott, a legnagyobb sikert pedig a 2002 és 2021 között futó, nálunk is vetített Te szent ég! című sorozattal aratta. A korábban Magyarországra szívesen vadászni járó Wepper a hírek szerint súlyos beteg, és a régi nagy nevek közül már csak ő él. Reinecker 2007-ben hunyt el, Tappert 2008-ban, Ringelmann 2011-ben, Schäfer úgyszintén.
A Derrick azóta az ismétlések révén él tovább, bár népszerűsége már korántsem a régi. A 40 alatti generációk nem nagyon ismerik a sorozatot – ők már sokkal gyorsabb tempóhoz vannak szokva, és számukra Tappert nyomozásai néha már Tarr Béla-i lassúságú, kimerevített képeknek tűnnek. Régen szinte mindenki szerette Derricket, a vasfüggönyön innen és túl, társadalmi rangtól függetlenül, és a rajongók között ugyanúgy megfért egy teljesen átlagos munkásember, mint ahogy Helmut Kohl és II. János Pál pápa is. Az idő múlásával a széria egyre inkább kezd feledésbe merülni, a képernyőn is már ritkábban látható, főleg bizonyos országokban, de ennek egészen más oka is van.
Eltemetett múlt
2013-ban, közel öt évvel a halála után derült ki Tappertről, hogy a II. világháború éveiben a Waffen SS halálfejes divíziójának katonája volt. Ez különösen azért kavart nagy botrányt Németországban, mert a múlt letagadása az ő szemükben nagyon nagy bűnnek számít. Mindez azért is pikáns, mert közmegegyezés szerint a Derrick sokat lendített a németek nemzetközi megítélésen a 70-es évektől kezdve. Élete során Tappert igencsak kerülte a háború témáját; keveset beszélt arról, hogy hol volt és mit csinált a 40-es évek első felében. A 90-es évek végén kiadott, amúgy meglepően olvasmányos Derrick und ich (Derrick és én) című önéletrajzában elárul ezt-azt, viszont sok esetben mást, mint ami tíz évvel ezelőtt kiderült róla. A könyvben azt meséli, hogy csak 1942-ben sorozták be (a valóságban már 1940-ben), és nem az SS-be, hanem a Wehrmachtba. Elmondása szerint sok időt töltött el az orosz fronton (ahol egy gránáttól súlyos hasi sérülést szerzett), de állomásozott egy ideig Prágában, illetve megjárta Magyarországot is. A háború alatt szanitéci képesítést szerzett, és leginkább a sérültek ellátásában segédkezett. Végül visszakerült a hazai frontra, és az ő verziója szerint épp az oroszok elöl menekült egy erdőben, amikor rájött, hogy az az egyetlen menekülési útvonal számára, ha átúszik az Elbán. Nem úszott jól, de nekivágott, végül amerikai katonák húzták partra, Tappert pedig örült, hogy inkább az ő fogságukba került. Hogy mi igaz ebből, azt valószínűleg soha nem fogjuk megtudni, mint ahogy azt sem, hogy önként jelentkezett-e az SS-be vagy besorozták.
Tappert a könyvében több helyen is rendkívüli ellenszenvvel beszél a nácik atrocitásairól, de ennek is némileg ellentmond, hogy a SS-társakkal a 70-es évek elejéig tartotta a kapcsolatot. Biztosan nagyon nehéz lehetett úgy végigcsinálni a 281 Derrick részt, hogy csak nehogy kiderüljön a titok, mely végül a halála után került nyilvánosságra. Az ZDF azonnal le is állt az ismétlésekkel, ami megint csak felvet bonyolult kérdéseket; Wepper élesen kritizálta is a csatornát a döntéséért. Mivel soha nem derült ki semmilyen bűncselekmény, amit Tappert elkövetett volna, ezért valóban túlzottnak tűnik a ZDF reakciója, de ezt mindenki ítélje meg a saját vérmérséklete szerint. Magyar képernyőkön továbbra is gyakran felbukkan a főfelügyelő, különösen a Jocky TV-n, bár ott mindig ugyanazt a pár tucat korai epizódot rotálják. Az interneten viszont jó sok rész megtalálható, illetve van még egy magyar rajongói Facebook csoport is, ahol újra lehet nézni rengeteg részt (és egyéb német krimik epizódjait).
Ami a Derrickből kimaradt
Nem illik egy ekkora visszaemlékezést ennyire sötét hangulatban lezárni, ezért a végén evezzünk könnyedebb vizekre. Cikkünk vicces dolgokkal zárul, még ha a humor szinte soha nem is volt a Derrick része. De nem csak a humor, hanem szinte semmilyen lazább dolog – az amúgy szintén náci múlttal rendelkező Reinecker csak minimálisan mutatta be főszereplői magánéletét. Talán ennek is volt az oka, hogy Tappert a könyvében egy komplett fejezetet szentelt annak, hogy milyen lehet a főfelügyelő egy átlagos napja, és hogy mit csinálhat a magánéletében. Beismerte, hogy ezzel nem volt könnyű dolga, így aztán másokra várt az a feladat, hogy Derrickéket egy kicsit vicces megvilágításba helyezzék. Közéjük tartozik a sorozat nagy rajongójának számító Galla Miklós, aki egy pihentebb pillanatában úgy döntött, megszövegesíti a főcím instrumentális zenetémáját. Az alábbi videóban ezt adja elő, és mindenkit megnyugtathatunk, hogy nem meztelenül.
A következő videóban is fontos szerepet játszik a humor, de immáron teljesen más jelleggel. Wepper és Tappert 1983-ban ellátogatott Magyarországra, és a Főzőcske című műsorban együtt főzött igencsak bizarr életeket szinkronhangjaikkal, Gálvölgyi Jánossal és a németül kiválóan beszélő Szabó Ottóval. 
És ha már a szinkronhangoknál tartunk: Tappert állítólag a magyar hangját tartotta a legszokatlanabbnak, leszámítva az angolt, ahol meg is bukott a sorozat – a német színész szerint ez főleg a szinkronnak volt köszönhető. Szabó halála után Újlaki Dénes lett Derrick magyar hangja (Harryt pedig Besenczi Árpád vette át), akinek az orgánuma ténylegesen jobban hasonlít Tappertére, de mi akkor is az eredeti szinkronra esküszünk.
Végezetül pedig essék szó egy nem hivatalos és publikálatlan sorozatról. Ezen sorok írója többedmagával gyárt immáron két évtizede novellákat „Ami a Derrickből kimaradt” címszó alatt. A szerzők azért vágtak bele ebbe a projektbe, mert ők is kifogásolták, hogy a karakterek mindig csak nyomoznak, és soha nem derül ki semmi az életükről. A viccesnek szánt rövid történetekben a nyomozások ritkán jönnek szóba, annál többet zrikálják viszont egymást a detektívek. Harry elképesztő módon unja az untermann szerepkört, valamint Stephan szellemi fölényét, ezért az állandóan füstfelhőbe burkolózó Bergerrel karöltve mindig megpróbál gúnyt űzni Derrickből. Ennek érdekében a legklasszikusabb, legolcsóbb eszközökhöz nyúl, legyen az egy ballonkabátra ragasztott cetli, egy fingópárna, egy megbuherált asztmaspray vagy egy teli meszesvödör.
A novellasorozatot végigkíséri a hírhedt állólámpás gyilkosság: az egyetlen ügy, amit Stephan nem tud megoldani, és évek elteltével, külön engedéllyel próbál nyomon maradni. A kulisszák pedig igencsak eltérnek a megszokott Derrick epizódokhoz képest: az egyik történetben Stephan meghívást kap egy nemzetközi rendőrkonferenciára a Balaton mellett (ahol még amolyan crossover jelleggel Ötvös Csöpi és Kardos doktor is felbukkan), egy másikban az Antarktiszon nyomoznak egy német kutatóállomáson, de a legambiciózusabb vitathatatlanul az a sztori, melyben a detektívek a rendőrkapitányság épületében próbálják átvészelni a müncheni zombiapokalipszist. A novellák jogdíj okok miatt érthető módon nem jelenhetnek meg, de ha egyszer elhárul minden akadály, a szerzők ígérik, hogy műveiket elérhetővé teszik az interneten.
A legeslegvégén pedig egy sújtó szóviccel búcsúzunk (szerzőjét nem fedjük fel, mert megvernétek): „Fritz Wepper és Horst Tappert elmentek könyvtárba, hogy Kafka könyveket kölcsönözzenek. Fritz kivette az Átváltozást, Horst a Pert.”
A szerző rajza:
