Vaskarom (The Iron Claw), Rendező-forgatókönyvíró: Sean Durkin, szereplők: Zac Efron, Jeremy Allen White, Holt McCallany, Harris Dickinson, Stanley Simons, Lily James, Maura Tierney, angol-amerikai életrajzi dráma, 132 perc, 2023, 16 éven aluliaknak nem ajánlott!
Férfiak fecskében
A Vaskarom ugyan sportfilmnek álcázza magát, közel sem az, hanem egy megrázó dráma az egyik leghíresebb pankrátorcsalád széthullásáról.
Amikor egy film elején felbukkan az A24 logó, egyből megemelkednek az elvárásaim. Igaz, ezeket mindig meg is ugorja az aktuális film, így saját magam prekoncepcióitól nem igazán tartok, helyette élvezettel hegyezem élesre figyelőkém.
„Igaz történeteknél” (azon túl, hogy mi is számít „igaz” történetnek) rendre felmerülő kérdés a spolier mibenléte. Elvégre az elspoilerezni magának a sztorit, aki elolvassa az ismeretterjesztő cikket? Ha ezt elvben mindenki megteheti, akkor az spoiler, ha azokat a dolgokat is elmeséli az ember filmszűz társának, amiket az „igaz történet alapján” készített film nagy fordulatként állít be? Hol vannak az élményrombolás határai egy olyan alkotásnál, amely története nem kizárólag abban az adott filmben létezik? Ha már itt tartunk, a Rómeó és Júliát el lehet spoilerezni? Megannyi fogós kérdés, ezeket pedig mindenki válaszolgassa meg szépen magának – ugyanis e dilemmák jelen filmünknél is feltehetőek.
Fritz Von Erich (Holt McCallany), a texasi pankrátor annak idején a szakma egyik legjobbja volt, azonban nem adatott meg a számára, hogy elhozza a világbajnoki övet. Milyen szerencse, hogy gyerekei is vannak, négy fiú, akikből három is alkalmas rá, hogy a pankráció legjobbjává váljon! Kevin (Zac Efron), David (Harris Dickinson) és Kerry (Jeremy Allen White) mindent meg is tesz az ügy érdekében, hónapokat, éveket, a saját életüket edzik át, hogy felkerüljenek a pankráció csúcsára, akár egyénileg, akár együtt, családi csapatban. Az apa támogató keze azonban könnyen fojtogató, halálos marokká válik, ha bármi egyéb, akár fiai mentális egészsége, akár az érzékenyebb, zenésznek készülő legfiatalabb testvér, Mike (Stanley Simons) kerül szóba, ez pedig szinte előre borítékolja a tragédiát.
Az egyre-másra előgördülő középszerű vagy könnyen feledhető életrajzi filmek dömpingjében (melynek egy különösen sablonos szegmensét képezik a sportdrámák) igazi meglepetésként hat, ha egy életrajzi sportfilm emlékezetes jelenetekkel és karakterekkel, jó humorral és valódi drámával rukkol elő. A Vaskarom esetében egy ilyen alkotással találkozunk. A film egyharmadánál a „zavarba ejtő” címke jutott eszembe, mert hát melyik életrajzi sportfilmben láttunk utoljára olyat, hogy a rendező-forgatókönyvíró nem enged a film diktálta iramnak és ahelyett, hogy pár felszínes sablonmondattal elintézné a szerelmi szálat, helyette inkább kicsit továbbnyújtja a jelenetet, beszélteti szereplőit (pattogós és jópofa párbeszédekkel!), hogy így egymás és a közönség számára egyszerre táruljon fel karakterük?
Ugyancsak megsüvegelendő, hogy a szereplők egymáshoz való viszonyának kibontása mellett a korszakot is sikerül érzékletesen és hangulatosan felidézni – csak úgy mellékesen. Korhű ruhák, jelzésértékűen elejtett történelmi mozzanatok, és a meglepően előtérbe tolt zene gondoskodik a retró érzületről.
Szintén a zene motívumán érzékelhető a leginkább a Vaskarom hangnemváltása. Az addig dübörgő pop és rock abbamarad, helyét a drámai taktusok váltják fel. Míg az első fél már-már feel good jelleget ölt a humoros párbeszédekkel és jelenetekkel, a Von Erich-család csillagának emelkedésével és Kevin szerelmi életével, a második fele olyannyira döngöli földbe az addig oly erősen megalapozott jó hangulatot, hogy nekem már John Michael McDonagh „szarhalmozó” (és egyébként zseniális), 2014-es filmje, a Kálvária jutott eszembe. Filmünk a vége felé haladva szintén egy „szarhalmozó” alkotássá válik.
A második fél egyrészt tragikusnak hat az első fél tudatában, ami nagyon nagyon jó, másrészt veszít komplexitásából, ami viszont bizonyos szempontból hiba, hiszen így a struktúrája és a dramaturgiája is egyszerűsödik, így ezt egy „visszafejlődött valóságábrázolás”-ként éljük meg. Másrészt meg mégiscsak ez kellett, hiszen így, a második rész nyerseségével bomlik ki a hatás, a dráma.
A film pankrációábrázolása is kiemeli ezt a kétarcúságot. Egyrészt az első felében nem kevés bunyót nézhetünk végig, melyek „zavarbaejtő” ötletességről, és a téma jó kihasználásáról tanúskodnak. A Vaskarom ugyanis mintegy játszik a pankráció mint félig színház félig sport, és a film mint egyszerre fikció és valóság egymáshoz való viszonyával. Vannak jelenetek, ahol (ugyan tudatában vagyunk annak, hogy a verekedés előre le van dumálva, mégis) elbizonytalanít a kamera, egy pillanatra azt hisszük, hogy „na most csap át valódi ütlegbe a megrendezett erőszakoperett”. Itt egy sorban azért méltassuk honfitárunk, Erdély Mátyás világszínvonalú operatőri teljesítményét is, aki egyébként nem először dolgozott együtt Sean Durkin rendezővel.
Másrészt a játékidő elején a pankráció mint jelenség egy bárgyú, de szerethető színháznak van ábrázolva a rengeteg teátrális, szatirikus, maszkulin szócséplés megjelenítésével – hogy aztán később, megannyi nehézség után a jelenség groteszk, már inkább kényelmetlenséget okozó paprikajancsiskodássá alakuljon át.
A Vaskarom központi mondanivalója is a maszkulinitás, a férfilét terepére csatornázható be. A Von Erich család azért hullik szét, mert a gyerekeket egyesével felemészti az apa megalomániája és sikerhajhászata. Amíg Kevin számára a család jelenti a „megérkezés helyét”, és e helyet csupán még otthonosabbá szeretné tenni azzal, hogy a családtagjai egyben munkatársai is, addig az apjuk pusztán eszközökként tekint a fiaira, akik által leuralhatja a pankrációbizniszt. Fritz valóságában nincs helye érzelmeknek (még feleségének is le kell nyelnie sírhatnékját ott, ahol tökéletes helye lenne a túlcsorduló érzelmeknek), így a fiúk nem-maszkulin síkját az egymás között lévő kapcsolati dinamikába utalja („beszéljétek meg egymással, fiúk”). A film azonban annál okosabb, hogy antagonistaként mutassa be az apa karakterét. Fritz egyszerű és korlátolt ember, aki a saját mintái jóvoltából cselekszik úgy ahogy, egyáltalán nem azért, mert figyelmen kívül hagyná az erkölcsöt. A mozi így nem a leegyszerűsített archetípusok, hanem az életszerű karakterek tragédiája lesz.
Nem vártam tőle semmit, így piszok nagy meglepetésként ért a Vaskarom. Kidolgozott karakterdinamikáival, leheletnyi humorral, nem tökéletesen, de érzékletesen felépített drámájával remek és elgondolkoztató élményt képes nyújtani; megéri a Von Erich-fiúk szorításában végigülni ezt a 132 percet.
