Szöszi – kritika


szoszi 3Szöszi (Blonde), rendezte: Andrew Dominik, szereplők: Ana de Armas, Adrien Brody, Bobby Cannavale, amerikai életrajzi dráma, 167 perc, 2022., 18 éven aluliaknak nem ajánlott!

Jeane vs. Monroe

Megosztó. Így lehetne a legjobban összefoglalni egy szóban azt, ami a Szöszi lett. Az életrajzi dráma eléri a célját, gondolkodásra késztet, vitákat generál és felkorbácsolja az érzelmeket. Vagy gyűlölöd vagy pedig rajongsz érte, mintha szándékosan nem játszottak volna a középútra. Ana de Armas alakítását már most sokan kritizálják, mi inkább díjesőt jósolunk, de úgy tűnik, Monroe bujasága csak és kizárólag az övé, azt más által visszaadni nem lehet.

A tragikus sorsú hírességek életét feldolgozó alkotások leggyakoribb célkitűzése a tragédia okának megfejtése és bemutatása. Bár ezen hírességek élete látszólag a nagy nyilvánosság előtt zajlott, maga a trauma sokszor rejtve volt és éppen az vezetett a tragédiához, hiszen egyedül maradtak a feldolgozatlan és megoldhatatlan problémáikkal. Az ember ilyenkor igyekszik összeszedni a morzsákat, pletykákból, bulvárhírekből, interjúkból, visszaemlékezésekből és önéletrajzi írásokból, hogy összeálljon egy több-kevésbé teljes kép, amit – ha a szükség úgy hozza – fiktív, de hihető és odaillő elemekkel egészít ki. Norma Jeane életét szokás bevallottan jól ismerni, de hogy pontosan ki is volt ő valójában, valószínűleg soha nem fogjuk megtudni. A Szöszi egy újabb kísérlet ennek feltárására, melyben legalább akkora szeletet kapunk a rendező Andrew Dominikból, mint a főszereplőből.szoszi 4Norma Jeane 7 éves. Születésnapjára az édesanyjától (Julianne Nicholson) egy fényképet kap az apjáról, aki befolyásos hollywoodi személyiség, de a nevét soha nem mondjuk ki. Amikor nyilvánvalóvá válik, hogy édesanyja pszichiátriai kezelésre szorul, a kislány árvaházba kerül. Nagyot ugrunk az időben, egy fiatal nő jár meghallgatásról meghallgatásra, mígnem a férfiak uralta szórakoztatóipar felkarolja őt és sorra jönnek a szerepek. Megszületik Marilyn Monroe, aki gyönyörű és tehetséges és akiért mindenki odavan. De ez csak a külcsín, a lány megmarad Norma Jeane-nek, aki az apja után kutatva megy bele eleve halálra ítélt kapcsolatokba és házasságokba.  Alkohol, drogok, bántalmazás, kényszerítés, fenyegetés, erőszak, szex, abortusz, rémképek, látomások, vágyak, félelmek stb. és igen ritkán nyugalom, meghittség, boldog, önfeledt pillanatok.szoszi 2Sokszor éreztem úgy, hogy a rendező saját magáról akar filmet csinálni, amihez Norma Jeane csak egy eszköz és amikor rájön a szereptévesztésre, majd gyorsan visszavált, akkor tud igazán működni a filmje. Az egyes jelenetek formanyelve nagyon eltérő (zene dinamikája, képarány, színes vagy fekete-fehér, kameramozgás stb.), ezek váltakozásában tetten érhető a szándék, hogy szerinte min van a lényeg, akkor és ott mit szeretne nekünk megmutatni.  Szükségességét sokan fogják megkérdőjelezni, így lesz egyesek számára művészi, míg mások számára inkább művészieskedő. Vizualitásában mindenképpen egyedi és formabontó.szoszi 1Miközben néztem, kérdésként merül fel bennem, hogy Norma Jeane alkotta meg Monroe-t meg egyfajta álarcként vagy a férfiak uralta Hollywood, a rendezők és producerek? Norma Jeane arra a fajta elismerésre vágyott, amit végül Monroe kapott meg és ezért elpusztította őt? Tulajdonképpen ki csinált ki kit, ki vált a másik terhére és miért vállalta be ezt a sok megaláztatást, mi hajtotta, mert az egy dolog, hogy ebben nőtt fel és kvázi ez volt a természetes a számára?
Ami a válaszokat illeti, könyvtárakat lehetne a vonatkozó szakirodalommal megtölteni és talán azért van sokak részéről az elutasítás és a feszengés, mert az alkotók a színésznő életében máshol találták meg az okokat, a motivációt, a traumatikus pontokat, máshova és másra helyezték a hangsúlyt, ráadásul mindezt egészen különös módon ábrázolták, mely kizárólag az értetlenség(em) miatt tűnik öncélúnak. Lehet, hogy a filmben mégis ott vannak a válaszok és nyugodtan nevezhetem, nevezhetném zseniálisnak, csak én nem vettem észre?szosziA célját minden esetre elérte, mert hatalmas vitát generált, mely során mindenki a maga igazát harsogja, lehülyézve a többieket. Ha valaha valaki megkérdezi tőlem, hogy mi a különbség a jó film és az erős film között, nagy valószínűséggel a Szöszit fogom felhozni példának. Átlagos vagy ha úgy jobban tetszik normális családban nőttem fel, nem tudom, milyen egy bántalmazó kapcsolat, nem vagyok nő, mint ahogy soha nem voltam gyerekkatona, autóversenyző, űrhajós, rabszolga vagy meleg. Nem hiszem, hogy egy film megértéséhez, illetve a kritika megírásához külön tanulmányokat kéne folytatni, de legalábbis – hosszasan – utána olvasni, mert egy film akkor működik jól, ha ott és akkor megértem, ha más nem azért, mert megértetik velem.

Ha egy film kapcsán, mely egy bizonyos rétegről szól, melynek nem vagyok és soha nem is voltam a tagja olyan kérdések és gondolatok merülnek fel bennem, mely az adott réteg, közösség számára sértő, bántó vagy egyszerűen csak azt a benyomást kelti bennük, hogy vak vagyok, talán az én hibám, talán a filmé. Egy biztos, nekem nem ment az állva tapsolás, ugyanakkor otthagyni sem akartam, mert komolyan kíváncsivá tett. Ana de Armas láthatóan sokat foglalkozott az általa megformált karakter tanulmányozásával és minden tehetségét beleadta, amibe még egy Oscar-jelölést is belelátok. A természetes szépség, az ártatlan naivitás, a szexuális kisugárzás megvan, de a bujaság, ami Monroe-ból áradt, valahogy elmaradt. Rengeteg a jól ismert felvétel, jelenet, fotó és beállítás, mindenki jó végezte a dolgát, de úgy tűnik, ő egyszeri és megismételhetetlen.65

Hozzászólások

hozzászólás

Előző cikk Ewan McGregor és Ethan Hawke együtt ássák ki apjuk sírját a Raymond & Ray trailerében
Következő cikk A hét röhögései (451.)