Challengers, rendezte: Luca Guadagnino, szereplők: Zendaya, Josh O’Connor, Mike Faist, Jake Jensen, amerikai romantikus vígjáték , filmdráma, 130 perc, 2023 (16)
Az ütők csonkig törnek
Ez az a film, amihez a Sporteszköz Védelmi Szervezet nem fog igazolást írni a végén, hogy a forgatás alatt egy teniszütőnek sem esett bántódása. Amilyen erővel vágják földhöz a szereplők az ütőiket, olyan szinten részese a sport ennek a szerelmi háromszögnek, ami Zendaya, két elválaszthatatlan barát, és a tenisz között zajlik. Ha sportfilmre számítasz, annál sokkal intimebb játszmázást fogsz kapni, kérdés, bírod-e a tempót és az érzékiséget.
Luca Guadagnino szenvedélyes filmrendezői stílusa nem hagyja hidegen az embert. Mindegy, hogy meleg nyári kalanddal Oscar-jelölésig röpíti Timothée Chalamet-t a Szólíts a nevedenben, vagy Tilda Swinton érzelmeit bontakoztatja ki a Szerelmes lettemben, esetleg balett-horrort adaptál a Sóhajokkal, illetve egy katonai bázis tinirománcaival foglalkozik az Akik mi vagyunk minisorozatban, minden művéből árad az emberi kapcsolatok dinamikája iránti elkötelezettség. A Challengers-ben pedig ezt az impulzust az akár 200 km/h-val száguldó teniszlabda erejével küldi felénk.
Beszéljünk is az egyik főszereplőről, a teniszlabdáról. Mert a labda, illetve maga a sport itt bizony nem alanya, hanem aktív szereplője a filmnek. Nem nagyon láttunk még olyan filmet, ahol a sport ilyen önálló entitásként működött volna. A sportág mindig egy téma, egy apropó szokott lenni az emberi teljesítmény, bajtársiasság, erények, drámák bemutatására. A Challengers meglepő módon szakít ezekkel a klisékkel, és közben trükkös vizuális megoldásaival még a labdát is szereplővé teszi. Igen, van benne belső nézetes labda-kamera megoldás játszma közben, de ez nem csak egy videóklipes geg, kreatív magamutogatás, hanem nagyon tudatosan felépítve kerülünk ebbe a szokatlan nézőpontba. Annyit beszéltek a szereplők addig a teniszről, annyiszor volt konfliktusok forrása, annyi ízelítőt kaptunk a mérkőzések meneteiből, hogy olyan belépni a ebbe a labda-lencse nézőpontba, mint amikor elsül a csehovi pisztoly: bár végig vártuk, egyszerre taglóz le és könnyebbülünk meg. Mintha ez a jelenet a sportnak, mint szereplőnek is karakterfejlődési fordulópontja lenne.
De mi is a helyzet a tenisszel? Miért kap ekkora szerepet a Challengers-ben? A történet három fiatal felnőtt körül forog, akik mind profi játékosok, akik egy Challenger típusú amerikai teniszbajnokságon vesznek részt. A történet Art Donaldsonnal (Mike Faist) kezdődik, aki a sportolói karrierje csúcsáról komoly mélyrepülésbe kezdett, ezért feleségével, a Tashival (Zendaya) válságtervet dolgoznak ki. A Challenger verseny nem megterhelő, sikerélményt adhat, amire Art versenysportban kiégett pszichéjének nagy szüksége van. Tashi tudja mit csinál, súlyos térdsérüléséig ő is profi játékos volt, egy dologgal azonban nem számol: a versenyen felbukkanhat férje gyerekkori barátja, Patrick (Josh O’Connor), aki jobban olvas Art rezdüléseiből, mint ő maga.
A film több idősíkon játszódik, 13 év eseményeit öleli fel, hogy miként lettek a tehetséges növendékekből nagypályás profi sportolók, akiknek minden a teljesítmény körül forog. Kiszámolt kalóriák, szigorú edzésterv, ellenfelek tudatos elemzése, marketing szerződések kivitelezése. Ez az élsport, ami egyszerre köti össze, és választja el a szereplőket egymástól. Ahogy meg is jegyzi egyikük egy pikáns beszélgetés közben: “Mi mindig a teniszről beszélgetünk.” A versenyzéshez fűzött szélsőséges érzelmi viszony végigkíséri a három főszereplőt az éveken keresztül, folyamatosan alakítva, mit is jelentenek egymásnak.
Ismerős ez az életen átívelő barátság, szerelem, szenvedély történet három szereplőn keresztül? Persze, hiszen többek között Márai Sándor is ezt a klasszikus történetet mutatja be a Gyertyák csonkig égnekben. Számtalan mozis példát is lehet még mondani a Casablancától a Diploma előttön át a Harcosok klubjáig. Ami a Challengerst különlegessé teszi, az a tenisz, mint szimbólum bemutatása. A kétfős, párbaj típusú sportok közül a ez nagyon kifinomultan, elegáns módon jeleníti meg két ember játszmáját, ahogy a a labda adogatásával a szimpátia és az antipátia folyamatosan cserélődik közöttük. Mondhatni megy az érzelmi pingpong, hogy a sport kistestvérét is behozzuk a képbe.
Ennek a dimanikájához azonban erős színészi játékra van szükség. A karrierjében elbizonytalanodott Art Donaldson lett Mike Faist első nagyszabású filmes főszerepe, és mivel Austin Butler, meg Timothée Chalamet is szóba került a szerep kapcsán, nem kis elvárásnak kellett megfeleljen. Ügyesen hozza a válságban lévő profi sportolót, aki inkább magának való, introvertáltabb személyiség, akit a rutinok és a biztonság mozgat. Mindig ugyanúgy szervál, bejáratott mozdulattal dobja fel a labdát, és ennek a film cselekménye szempontjából is jelentőséget tud adni. Barátja Patrick sok szempontból az ellentéte Artnak, és Josh O’Connor színészi megoldásai változatos módon teszik Patrick karakterét kiszámíthatatlan figurává, aki spontán szenvedélyével akarja letarolni maga körül a világot. Tehát bejön a képbe a nő, a Zendaya által megformált Tashi, aki egyfajta felsőbbrendűség tudattal képes az ujja köré akarja csavarni a fiúkat. Zendaya modern végzet asszonya típusú színésznő, jól áll neki ez a szerep is, de ha eddig sem bírtad őt, nem ettől fogod megkedvelni. Ahogy a fiúkat, úgy a filmet is leuralja, a plakáttól kezdve, produceri szerepén át, a tetemes játékidőig sok minden forog körülötte. Oda is tette magát, bár a vásznon ő teniszezik a legkevesebbet, mégis elképesztő munkaórát beletett, hogy hitelesen játsszon a pályán, és Luca Guadagnino rendező tényleg mindent egy lapra tett fel, amikor korunk fiatal női sztárjára bízta a filmje sikerét. A szimpátia-antipátia játszmát pedig meghagyta nekünk arra a pillanatra, amikor Zendaya kapcsán döntünk a mozipénztárnál, és ez jól van így.
A Challengers nagyon stílusos. A képi megoldások fokozatosan bontakoznak ki, egyre videóklippesebbé válik a film (a rendezőnek ebben a műfajban is van tapasztalta, le se tagadhatná), de ez nem tolakodó, kizökkentő módon történik, hanem egy tudatos filmnyelvi építkezés része. Rengeteg a közeli, sok a játék a mélység-élességgel, majd jönnek az egyre egyedibb teniszmérkőzés ábrázolások, egészen a már említett labda nézőpontig. Mindezt Trent Reznor hatásos zenéje festi alá, aki már sokadszor bizonyítja be, hogy kiváló mozis zeneszerző. Az egész filmet egy tudatos koncepció hatja át, szándékosan vagyunk intenzív mozgóképes eszközökkel érzelmi hullámvasútra ültetve, Mégsem bazári az egész, bár nagyon pengeélen egyensúlyoz több ponton a profán és a művészi megoldások között. A történet vége is egyszerre várható, és meglepő, hatásvadász és ügyes, biztosan nem olyan, ami után unottan megyünk haza. Luca Guadagnino nem bízza a véletlenre, tisztességes szimpátia-antipátia játszmára hív minket, közömbösség kizárva.
Ha mégis objektíven szeretnénk megítélni a filmet, akkor a fontos megvizsgálni, hogy Challengers mit adogat a szervájával. Ez a történet lelkileg szégyentelenül megmozgat. Zendaya megkerülhetetlen, de nem ő az egyetlen főszereplő, sokat fogsz időzni másokkal is. Luca Guadagnino vállaltan homoszexuális alkotó, ezért fogunk ilyen elemekkel is találkozni a történetben. Ez nem sportfilm, hanem kortárs dráma sportolókról, tehát nem várhatsz motivációs filmet tőle. Ha ez a felütés számodra izgalmas labdamenetet ígér, akkor mindenképp válts rá jegyet, mert nehezen felejthető játszmában lesz részed. Ha azonban bármelyik pontja a mérkőzésnek aggaszt, akkor nyugodtan dobd be a törülközőt, a nagy adok-kapok nélküled is menni fog tovább.
