C’era una volta in America/Once upon a Time in America, olasz-amerikai filmdráma/gengszterfilm, 1984, rendező: Sergio Leone, forgatókönyv: Sergio, Leone, Leonardo Benvenuti, Piero De Bernardi, Enrico Medioli, Franco Arcalli, Franco Ferrini, operatőr: Tonino Delli Colli, zene: Ennio Morricone, szereplők: Robert De Niro, James Woods, Elizabeth McGovern, Tuesday Weld, Scott Schutzman Tiler, Jennifer Connelly, Larry Rapp, Treat Williams, alapmű: Harry Grey The Hoods című regénye, játékidő: 229 perc
35 éve távozott a mozgókép egyik legnagyobb alkimistája, Sergio Leone. Köpönyegéből nem csak jók, rosszak és csúfok bújtak elő, de Amerika lelkiismerete is megfért benne. A Mester tiszteletére és utolsó mozija 40. évfordulójának (Cannes, 1984. május 20.) apropóján sokadszorra újra is néztük a gengszterfilmek megkerülhetetlen szimfóniáját, a Volt egyszer egy Amerikát.
Az ‘50-es évek végére a klasszikus, amerikai westernek kezdtek zsibbasztóan unalmassá, sekélyessé és kiszámíthatóvá válni, s sokan már a keresztfát faragták sírja fölé. Talán az utolsó utáni pillanatban érkezett Sergio Leone, hogy a John Wayne archetípusú indokolatlanul modoros, mindig patent és jóképű cowboyokat egy merész paradigmaváltással üsse ki a nyeregből. Leone hátralépett kettőt és olasz származása ellenére megmutatta Amerikának, miről is szólt a „dicső” Vadnyugat, s a lelküket egy maréknyi dollárért az Ördögnek is áruba bocsátó törvényen kívüli hősei a hazug mítosz glóriáját sorra szedték le.
„- Ezért a férfiért 5000 dollár jár, ugye?
– Júdás beérte 4970 dollárral kevesebbel is.
– Akkoriban még nem is volt dollár.
– De szarházi…az igen.”
Talán sokunknak ismerős ez a párbeszéd, amely Sergio Leone Volt egyszer egy Vadnyugat című filmjében Harmonika és Cheyenne közt zajlik. Leone a dialógusok nyers és minimál stílusával, hőseinek lezüllesztésével, szokatlan kameramozgásokkal és mesterien megkomponált zenei háttérrel teljesen másként közelített John Ford addig ismert vadnyugatához. Tartást adott a spagetti westernnek, de ehhez az kellett, hogy megtagadja az addig futószalagon gyártott filmek üressé vált frázisait. Bár Leone kezdte el lebontani a western haldokló mítoszát, de Clint Eastwood volt az, aki a Nincs bocsánat című filmjével méltón be is fejezte azt, s karrierjét is megköszönve Leonenak, megható módon csak annyit írt a stáblista végére: „For Sergio”.
Sem a vadnyugaton, sem a ’20-as évek Amerikájában nem dívott a közmorál, így Leone szinte ugyanazt a képletet vitte végig, a közös metszettel nem tett mást, mindössze a prériről a nagyváros macskaköves utcáira helyezte át történeteit. A magányos lovast gengszterekre, csempészekre és keresztapákra, a Coltot Thompson-géppisztolyra, a szájharmonikát és dorombot jazzre és charlestonra, az ivót füstös lokálokra, a ponchót Fendi bundákra és Borsalino kalapokra cserélte, a vérdíjat pedig ropogós dollárban mérte. God bless America!
A Volt egyszer egy Amerika történetének alapját az orosz-zsidó származású gengszter, Harry Grey „The Hoods” című önéletrajzi ihletésű regénye adta, aki memoárját a Sing Sing falai közt írta. Grey sajnos a filmet már nem láthatta, pár évvel a gyártás megkezdése előtt távozott az Örök Vadászmezőkre. Két másik irodalmi alkotás is hatott a rendezőre: Jack London Martin Eden, valamint F. Scott Fitzgerald A nagy Gatsby című regényei.
A Volt egyszer egy Amerika David „Nudli”, Maximilian „Max”, „Kancsal”, Patsy és „Dagi” ötven év barátsága négy felvonásban crossroadokkal, kis stiklikkel, nagy balhékkal, szerelmekkel, árulással, száműzetéssel. New York, az 1920-as évek. Életbe lép az Egyesült Államok 18. alkotmánymódosítása, amely törvénybe iktatta a szesztilalmat. Térdig járunk a pezsgőben, a korrupcióban, a szeszcsempészet és zugkimérések virágkorában. A zsidó szegénynegyedek utcagyerekei számára a gazdaggá válás egyetlen járható útja, ha ők is gengszternek állnak. Az öt barát bitófakarrierjét először egy tragédia szakítja meg, ami miatt Nudlit gyilkosságért 15 évre lesittelik. Szabadulásakor már a szesztilalom végét ünnepli a hedonista nép, gyermekkori barátai pedig a New York-i szervezett bűnözés világának „megbecsült” tagjaivá léptek elő. Nudlinak nem esik nehezére beilleszkednie ebbe a közegbe, ám egy újabb rossz döntése után az alvilág vendettája elől menekülve száműzetésben lehúz még vagy 35 évet. Harmadik visszatérésére egy titokzatos és váratlan meghívás, egy bőröndnyi pénz és egy utolsó meló készteti. A végső megmérettetésre itt most egy nagyon más párbaj útján kerül sor. A történetre ez a jelenet teszi fel a koronát, mert ez a párbaj a barátságot méri meg.
A film nem kis utat járt be, mire a vágószobából a mozikba került. Leone a 10 órányi nyersanyagot először egy 6 órás verzióra baltázta le, hogy kétszer három órányi filmet készíthessen belőle. Ennek a rendezői változatnak nem igazán örültek sem a forgalmazók, sem a producerek, s karöltve bojkottálták Leone elképzelését. A gyártó nemcsak újravágatta az alkotást, de egy gyenge pillanatukban kronológiailag sorrendbe rakták a jeleneteket, megfosztva ezzel Leone művét a lényegtől. Ezután nem meglepő, hogy a film a tengerentúlon akkorát hasalt, hogy a 30 millió dolláros költségvetéséből alig 5 millió dollár bevételt produkált. Ebben a formában szinte nézhetetlenné és unalmassá vált a mindössze 144 perces változat, az amúgy is finnyás amerikai közönség számára. Európa ilyen szempontból szerencsésebb helyzetben volt, ők egy 3 óra 49 perces verziót kaptak, amit kronológiailag sem bolygattak meg. Ez a változat már sokkal nagyobb sikert aratott. Martin Scorsesenek hála, végül visszaállították az eredeti verziót, amelyet 2012-ben szintén Cannes-ban mutattak be. Ha annak idején nem nyúlnak bele, talán Leone sem bánta volna meg, hogy A Keresztapa rendezői székét oly könnyen átengedte Coppolának.
Az évekig tartó szereplőválogatásra Hollywood összes nagyágyúja meghívót kapott. A Robert De Niro által alakított Nudli karakterére esélyes volt Paul Newman is, Al Pacino és Jack Nicholson viszont nemet mondtak, ahogy Clint Eastwood sem akart Jimmy O’Donnell bőrébe bújni. A végül James Woods által játszott Max szerepére Dustin Hoffman, Jon Voight, Harvey Keitel, John Malkovich és John Belushi is szóba került. A fiatal Deborah-t Brooke Shields helyett az akkor 12 éves Jennifer Connelly játszhatta el (A vásznon csókolózott először, a rendező úgy vigyázott rá, mintha a saját lánya lenne), aki ezzel a filmmel debütált, szép kezdés! Itt már együtt játszott Robert De Niro, James Woods és Joe Pesci, igaz, utóbbi csak egy rövid jelenetet kapott. Leone nem is osztott volna szerepet Joe Pesci-re, ha De Niro nem könyörgi be barátját a filmbe. Évekkel később Martin Scorsese mindhármukat szerződtette, s a Casinóban Pesci-t is hagyta kellőképp kibontakozni. 
Leone szépen hozza a kötelezőt, vérbosszú, párbaj, valamint filmjeinek másik kihagyhatatlan elemét, a megalázott, megerőszakolt nőket, akik sosem célként, csakis eszközként funkcionálnak. Legyen az sokat tapasztalt kurtizán, vagy ártatlan és bájos szépség, Leone minden nőből szajhát csinált. (Emiatt egész pályafutása során rengeteg támadás is érte). Érdekes, hogy akkoriban mégsem ezeket a durva és bizarr jeleneteket ollózták ki a 6 órányi director cutból. A Volt egyszer egy kifejezés pedig azóta filmes branddé nőtte ki magát.
Leone filmjeinek zamatát a képi világuk, kvintesszenciáját a zenéjük adja. Legerősebb szövetségesei Tonino Delli Colli és Ennio Morricone voltak, akik az 1960-as években kezdték meg egy életre és jó pár filmre szóló együttműködésüket Sergio Leone-val. Velük a csendet is meg tudta rendezni, az érzelmeket tudta kottába íratni. Colli csodálatos premier plánokat és nagytotálokat álmodott vászonra, közeli felvételei, főleg a szemek közelije, egy légy idegőrlő zümmögése, vagy egy telefon hosszú percekig tartó csengése, Deborah elbűvölő balett jelenetei akár egy Degas festmény… ezek az olykor néma, de annál beszédesebb képek és a karakterekre írt dallamok emelték át Sergio Leone filmjeit az örökkévalóságba (Ezt a fajta filmkészítési technikát leginkább Tarantino vitte tovább). Ebből is látszik, hogy Leone minden érzékünkre hatni akart és hatott is. 
Brooklynnál tökéletesebb forgatási helyszínt aligha találhattak volna. Már a kerület zsidók lakta negyede is hiteles korhangulatot teremtett, a pazar látványt nyújtó Manhattan-híd pedig igazi Jolly Jokernek bizonyult, s az alatta átsétáló kissrácok a mozi történetének egyik legtöbbet idézett képe lett. Az Államokon kívül forgattak Európában is (Rómában, Velencében), valamint a filmesek által különösen kedvelt párizsi Gare du Nord pályaudvaron.
A filmet egyetlen kategóriában sem jelölték Oscarra, s bár ez ma már szinte semmit sem jelent, azért a ’80-as években a szobrocska jelentős értéket képviselt és komoly szakmai elismerést jelentett. Nimbuszát csak évekkel később ismerték el.
Sergio Leone mindvégig hű maradt önmagához, és ahhoz a filmnyelvhez, melynek közvetítésére igazán csak ő volt képes. A Mester kézjegye a celluloid minden banditájában, gengszterében és párbajában visszaköszön. Díjaktól, szakmai elismerésektől és el nem ismerésektől független a Volt egyszer egy Amerika egy csodálatos filmművészeti alkotás, mert amellett, hogy egyesíti az emberi lét minden szépségét, rútságát és nyomorultságát, magában hordozza egy korszak felemelkedését, lírába ágyazva annak bukását is. Meglehet, Sergio Leone a művét a gengszterfilmek előtti tisztelgésének szánta, de hattyúdala valójában azok Alfája és Omegája lett.
Egy másik kötelező Leone:
