Kettes számú esküdt (Juror #2), rendezte: Clint Eastwood, írta: Jonathan A. Abrams, szereplők: Nicholas Hoult, Toni Collette, J.K. Simmons, Kiefer Sutherland, Zoey Deutch, Cedric Yarbrough, Gabriel Basso, amerikai dráma-thriller-krimi, 113 perc, 2024., (16)
94? Csak egy szám és egy újabb minőségi mozi
Hiba azt gondolni, hogy Eastwood az utóbbi években elfáradt volna. Igaz A párizsi vonat és Cry Macho estében voltak nagyobb problémák (elsősorban a casting kapcsán), de idei munkájával az immár 94 éves legenda megmutatta, hogy továbbra is a vérében van a tehetség, érzékenység és az a fajta régimódi rendezési stílus, ami szinte felüdülésnek számít napjaink streaminges világában. A Kettes számú esküdt Clint bácsi 40. egészestés rendezése, még mindig azt reméljük, hogy nem az utolsó.
Justin Kemp (Nicholas Hoult) ex-alkoholista újságíró feleségével éppen a közös gyermeküket várják. Ilyen körülmények közt választják ki esküdtnek egy látszólag egyértelmű gyilkosság perében, ahol egy erőszakra hajlamos férfi bosszúból megölte barátnőjét egy esős éjszaka egy út mentén. Ám az ügy részletezésekor Kemp, a kettes számú esküdt rádöbben, hogy valószínűleg ő maga az elkövető, egy baleset következtében ütötte el a nőt. Ha vallomást tesz, hosszú börtönévek elé néz és magára hagyja terhes feleségét. Így megpróbálja egyszerre saját magát és a vádlottat is megmenteni, miközben lelkiismerete végig viaskodik benne.
Ha szét akarnám szedni elemekre a filmet, akkor megjegyezném, hogy maga az ügyben lefolytatott nyomozás meglehetősen problematikus és könnyedén bele lehetne kötni (miért kerül a vádlottak padjára valaki, akivel szemben semmilyen közvetlen bizonyíték nincs?). Azért működik mégis a történet, mert nem ezeken van a hangsúly, hanem a morális dilemmákon. Maga az ügy csak egy kifogás arra vonatkozóan, hogy Eastwood egyszerre mutassa be a jog és igazság mögötti kétkedéseket, az emberi gyarlóságot, a karrierizmus által okozott mulasztásokat, vagy mikor kényszerül valaki elítélni egy vádlottat a tömeg lincshangulata miatt. De elsősorban ez az emberi lelkiismeretről szól, és erre Eastwood csupán egy választ ismer, ami természetesen nem meglepő egy „ami a szívén, az a száján”-típusú embertől. 
Lenyűgöző az a fajta érzékenység, ahogy ezt végigviszi művén: nem csak Kemp erkölcsi dilemmájáról van szó (mert még ő sem biztos abban, hogy mi történt azon a tragikus estén). Hanem ott van az épp előléptetésre számító ügyész (Toni Collette), kinek nagyon fontos a győzelem, és egy idő után megszólítja a lelkiismerete az összecsapott nyomozás miatt, vagy a szinte biztos bűnösként elkönyvelt vádlott (Gabriel Basso) teljesen meggyőző, ártatlanságát bizonyító beszéde. A Kemp körüli emberek finom, láthatatlan manipulációi, akik mind az ügy gyors lezárásában érdekeltek, vagy épp a saját szakállára nyomozó egykori rendőr (J.K. Simmons), aki szentül meg van győződve a vádlott ártatlanságáról.
A film mindezt egyfajta kifordított „Tizenkét dühös ember”-történetben meséli el, ahol a tiszta erkölcsű Henry Fonda helyett most egy önmagával morális harcban álló, démonaival küzdő embert látunk, aki egyszerre akarja megoldani és elgáncsolni az ügyet. Ez a koktél alapjáraton izgalmassá teszi, és a veterán rendező helyesen látja, hogy nem kell mindent kimondani, hanem elég pusztán egy párbeszédet indítania a nézői közt. Ezt a fajta filmkészítést manapság már csak nagyon kevesen űzik, pláne ilyen profi módon. Egyébként tempóban, külcsínben, hangulatban hozza azt a szokásos Eastwood minőséget, amit megszokhattunk. 
Amit lehet kritizálnia az a forgatókönyv: bár alapvetően Kemp karakterét teszi a cselekményben kulcsfontosságúnak, de egyrészt az ő figurája nincs annyira kidolgozva, másrészt a többi szereplőről néha hajlamos megfeledkezni, holott akár még ennél is összetettebb és mélyebb lehetett volna a végeredmény (Lehet érdemes lenne az adaptált sikerkönyvet is elolvasni, látnánk, hol történt az arányvesztés). Így sajnos nem érezzük a végén azt, hogy az „üzenet” gyomorszájon vágna minket, inkább csak megpaskolja az arcunkat az idős mester. Azonban mindezt nagyon elegánsan és érzékenyen teszi és meglehetősen izgalmas azt nézni, hogy az egyre szövevényesebb cselekmény hova is akar kijutni.
Rendezés szempontjából mindenképp jár a dicséret: nincsenek benne gyors vágások, remegő kép, egyik színész sem akarja kitúrni a másikat a szerepében, mindenki egyformán a legjobb teljesítményét nyújtja. Minden és mindenki alá van rendelve a történetnek és annak, hogy elsősorban a nézők vitatkozzanak egymás közt lojalitásról, hitről, erkölcsről, korrupcióról és az igazság fogalmáról. Csak bízni lehet abban, hogy egyszer még újra el fog terjedni ez a fajta filmkészítés, ami a 70-es években élte fénykorát. Ahogy Clint esetében 80 felett elkezdtük megjegyezni, még mindig azt reméljük, nem ez volt a filmes hattyúdala, mert megnyugtató, amíg valaki ilyen színvonalon képviseli a régi iskolát.
