Queer (Queer), William S. Burroughs azonos című története alapján rendezte: Luca Guadagnino, szereplők: Daniel Craig, Drew Starkey, Jason Schwartzman, Lesley Manville, Colin Bates, olasz-amerikai filmdráma, 137 perc, 2024., korhatár: 18
Az önpusztító ember szerelemakarása, agóniája és kétes megdicsőülése
A film, amiben Daniel Craig a mennybe ment, William S. Burroughs pedig a pokolba. Luca Guadagnino az a rendező, akit nem lehet beskatulyázni, mégis talán sokan arra számítottak, hogy a Queer majd a Szólíts a neveden el nem készült folytatása lesz. Habár van hasonlóság a kettő között, gyorsan le kell szögeznünk, hogy ez a történet a szerelem ellenkező, sötétebb oldalán játszódik, bőven a felnőttkor megtapasztalásai után. Megtekintését is inkább ennek a korosztálynak ajánljuk.
A bevezetőben említettük, hogy van átmenet a Szólíts a neveden és a Queer között, erre pedig rá is játszik a főcím, aminek szintén Chen Li készítette a betűtípusát. Ráadásul a stáblista alatt itt is használati tárgyakkal mutatják be a szereplőket, habár ezek már inkább felnőtt férfiak játékszerei. Hiszen amíg az Szólíts… az ártatlan kamaszszerelem története, és mint olyan, nem értelmez, csak felfedez, addig a Queer egy kiégett-kiábrándult férfi világába kalauzol el minket, aki már megtesz dolgokat, sőt: ő irányítja a körülötte lévő világot, még annak ellenére is, hogy gyakran egészen kevés kapcsolata marad csak vele.
A történet szerint William Lee (Daniel Craig) az 1950-es évek Mexikóvárosába, egy kislétszámú amerikai közösségbe menekül, ugyanúgy, ahogyan az eredeti regény írója, William S. Burroughs is, miután tucatnyi kézifegyvert és drogot találtak nála a rendőrök. És mintha végig az ő írásaira jellemző megbízhatatlan narrátor mesélné el a filmet, később is összekeverednek benne az életrajzi és fiktív elemek. Lee egy izgága, kielégületlen, késő negyvenes férfi, aki egyre megszállottabban vágyik a szerelemre, bárkire, aki ezt megadhatja neki. Nem is a személy fontos elsősorban, hanem a vadászat, bekerítés, üldözés, kaland, amitől újra azt érzi, hogy él.
Amikor pedig feltűnik a színen Eugene (Drew Starkey), mint egy gyönyörű, fiatal, megközelíthetetlen és kiismerhetetlen görög szobor, Daniel Craig karaktere teljesen elveszti a fejét, és tanácstalan kamasszá válik. Színészként ennél messzebb talán nem mehetett volna James Bond hűvös tökéletességétől: izzik, megalázkodik, eszeveszetten akar, azt is dacból, erőszakkal. Mindent felrúgva vágyakozik az első képkockától, és mi bármit elhiszünk neki. Vele ellentétben Drew Starkeynek nem jutott túl sok lehetőség, de hiteles vágykép maradt végig. Viszont ki kell emelnünk a kiválóan játszó Jason Schwartzmant, főképp azért, mert elsőre fel sem ismertük. Ha névről nem ugrana be, hogy ki ő, hát Wes Anderson egyik kedvenc színésze. Talán azt még kevesebben tudják róla, hogy a kiterjedt Coppola családhoz is közeli rokoni szálak fűzik (19 szakmabeli hozzátartozóját listázza az IMDb!).
Az egészen kiváló szereplőkön túl a filmes megvalósításról is beszélnünk kell, mert az valami elképesztő. Minden díszlet, minden jelmez tökéletesen a helyén van, ahogy a képek is hibátlanul vannak megkomponálva. A légkör hol borongós, mint egy krimiben, hol azt vesszük észre, hogy pont olyanra van színezve, mint egy Hitchcock mozi. Aztán kiszúrunk egy-egy expresszionista beállítást, majd pedig egyenesen az lesz a meggyőződésünk, hogy ez egy western, és soha nem is volt más. Ráadásul a háttér is végig úgy néz ki, mintha a mozi hőskorában festették volna fel. De ez nem azt jelenti, hogy a Queer így váltogatja is a stílusát, mert az tökéletesen egységes marad végig, inkább azt, hogy ez ennyire film. Luca Guadagnino ugyanis az a rendező, aki érti és tudja a szakmáját, nem csak a zsánereket, hanem az egész művészeti ágat, és a legjobb megoldásokból válogat, megalkuvás nélkül.
Viszont bármennyire is kiegyensúlyozottak a képek, mégis egy mindkét oldalról kiegyensúlyozatlan kapcsolatról mesélnek. Ha eltekintünk Burroughs magánéletétől (függőségek, kihágások, a felesége lelövése!), és elismerjük, hogy művészetileg sokat tett az asztalra, ugyanúgy, ahogy a melegek pozitív megítéléséért is, akkor sem lesz a történet kevésbé terhelt emberileg. Természetesen nem kell szeretnünk a szereplőket, de mégis hozzá vagyunk kényelmesedve ehhez, és ez nem biztos, hogy jó dolog. Ott van viszont az emberi példamutatás kérdése: éppen kezdünk kikeveredni abból a fals elképzelésből, hogy a zseniknek mindent szabad, és hogy őket más emberi mércével kell mérni, ez a film pedig… Hát előre biztosan nem mutat az ügyben, legfeljebb lefesti nekünk ugyanazt a karaktert egy másik megvilágításból.
Mindazok mellett, hogy nem Lee-ről szól csak a film, hanem rajta keresztül mesél egy kétségbeesett szerelemről, vagy inkább a szerelemről, mint fogalomról általánosságban. Amikor az ember nem lehet teljesen biztos a másikban (hiszen nem tud belebújni), és azokról a néma pillanatokról, amikor mégis majdnem.
