A tenger útja (The Salt Path), rendezte: Marianne Elliott, szereplők: Gillian Anderson, Jason Isaacs, angol filmdráma, 115 perc, 2024., 12 éven aluliaknak nem ajánlott!
Gyalogolni mentem
Raynor Winn angol hosszútávú gyalogló és írónő 2018-ban jelentette meg önéletrajzi emlékiratát és útikönyvét, melyből 2 millió példány kelt el és a The Times az év legfelemelőbb könyvének nevezte. A tenger útjából film készült, ám közben kiderült, hogy az igazként tálalt szívbemarkoló történet javarészt kitaláció. Ez valóban nem volt túl szép gesztus az írónő részéről, ugyanakkor Gillian Anderson és Jason Isaacs alakítását nézve nem feltétlenül ez jár majd a fejünkben. Tudásuk legjavát adták bele a szerepbe és nem tartoznak felelősséggel a kialakult körülményekért. 
Egy elhibázott pénzügyi befektetés folyományaként a kétgyermekes középkorú házaspár mindenét elveszti és ha ez nem lenne elég, kiderül, hogy a férj gyógyíthatatlan betegségben szenved. A kilakoltatás során meglátnak egy útikönyvet, innen jön az ötlet, hogy a heti negyven fontos adóvisszatérítést felhasználva több száz mérföldes gyalogtúrára induljanak végig a tengerparton, ahová csak a legszükségesebb dolgokat viszik magukkal és igyekeznek a kiadásaikat minimálisra szorítani. Egyszerűen csak időt akarnak nyerni, hogy átgondolják, hogyan tovább, de ahogy egyik mérföld követi a másikat, úgy változik meg a világképük.
Azt szoktam mondani, hogy előbb tanultam meg túrázni, mint járni és ez tulajdonképpen végig kísérte az eddigi életem. Ha hétvége, akkor irány a szabad, de a városban és külföldön is ahová és amikor csak lehet, gyalog megyek. Ez részemről nem menekülés a problémák elől, nem időhúzás vagy pótcselekvés, egyszerűen csak ezt szoktam meg és még szeretem is. A szabadban való séta, a természetjárás, a túrázás megtanít tisztelni a természetet, megismered általa a határaid, kitisztul a fejed, lelassítasz, rengeteg emlékkel leszel gazdagabb, megismerked(het)sz hasonló érdeklődésű emberekkel, na meg egészséges. A film női főszereplőjével ellentétben könyvet ugyanakkor én nem írnék róla. 
Ray (Gillian Anderson) és Moth (Jason Isaacs) kezdetben a problémák elől menekülnek, nincstelenek, meggyötörtek és rémálmaik vannak. Csak a legolcsóbb felszerelésre van pénzük, a nélkülözés hol tűző napsütéssel, hol pedig a sós víz felől érkező viharokkal párosul, ami alaposan igénybe veszi a testüket és az elméjüket. Ők azonban mégis kitartanak és nem adják fel, leleményességük, kreativitásuk, egymásba és az emberek jóságába vetett hitük viszi őket előre. Vannak jobb és rosszabb, de egyre kevésbé foglalkoztatja őket a múlt és inkább a jövőre, az újrakezdésre koncentrálnak. Bár kezdetben idegesítőnek tűnhet, ahogy Moth látszólag mindent félvállról vesz, de rendíthetetlen humora igen hasznosnak bizonyul az út során, a folyton aggodalmaskodó Ray pedig megtanulja helyén kezelni és pozitívan szemlélni a dolgokat. 
Kezdetben az egész valóban pótcselekvésnek, a gondok, az egzisztenciális válság elől való menekülésnek, időhúzásnak tűnik az egész, hiszen nincs hova hazamenniük, munkájukat, bevételi forrásukat, megélhetésüket elvesztették. A túrázásban nincs nagy tapasztalatuk, kizárólag az útikönyvre támaszkodnak és valóban rossz nézni ennek a két embernek a szerencsétlenkedését, ahogy a legolcsóbb felszerelésekkel és szükségmegoldásokkal próbálják túlélni az egyes napokat. A házaspár kénytelen mindenen spórolni és alkalmazkodni a szerény anyagi lehetőségeihez, ám attól a pillanattól fogva, hogy a tettetés, a füllentés és sóherkedés magabiztossággal párosul, már leleményességről beszélünk. Ha ezt az utat – ami az emberek többségének csak egy egyszerű kirándulás, egy hétvégi szabadidős program számtalan lehetőséggel – túlélik, akkor mindent túlélnek. 
Kalandjuk gyönyörű ívet ír le, ahogy kezdő túrázóként a természet viszontagságainak kitéve teszik meg az újabb és újabb mérföldeket, majd egyre több tudást és tapasztalatot magukba szívva a legapróbb jelekből is képesek előre látni az időjárás változásait és alkalmazkodni hozzá. A kínkeserves szenvedést és folyamatos nélkülözést felváltja a magabiztosság, az emberekbe és a jövőbe vetett hit, ahol már képesek magukra és egymásra figyelni, élvezni az életet és észrevenni a természet csodáját, erejét. Testben és lélekben megerősödve profi túrázókká válnak, a természeti akadályok és nehézségek leküzdése, az utazás, a kaland az emberi élet, a belső utazás és jellemfejlődés metaforájaként van jelen. Oké, kicsit nyálas, kicsit közhelyes, de okosan és szépen kivitelezett a történet.
Okosan és szépen kivitelezett történet, mely írásos formában látott napvilágot és milliós példányszámban eladott könyv lett belőle. Ezt követte a filmes adaptáció, mely megindító zenei aláfestéssel, gyönyörű, de embert próbáló tájakkal, nagy adag életigenléssel és két nagyszerű színésszel költözött a vászonra, hogy aztán kiderüljön róla, az egész csak kitaláció. Számomra ez semmit nem von le az értékéből, sőt. Ha valaki úgy tud megírni valamit, mintha valóban megtörtént volna vele, akkor az kétségtelenül tehetséges. Ha valaki azért fordul el egy történettől, mert kiderül róla, hogy csak kitaláció, az legyen az ő problémája. Mind a könyv, mind pedig a film jóval több, mint közhelyek pufogtatása, mint egy giccses és hatásvadász valami. Két ember utazása, akiknek nem szívesen kerülnénk a helyzetébe, de a végére valahogy mégis irigyeljük őket. Ha így történt, ha nem. 
