Iram (Cursa), írta és rendezte: Anghel Damian, társrendező: Millo Simulov; szereplők: Denis Hanganu, Aris Negoita, Andi Vasluianu, Cristina Stefania Codreanu, Codin Maticiuc, Stefan Iancu; román, autós B akciódráma, 97 perc, 2025 (16)
Need for Toretto
Nem mondható hagyomány nélkülinek a kontinentális Európában az autós akciófilm fogalma, de az emlékezetes darabokat általában összeköti valamilyen behatás. Az Iram ezek híján van, bukaresti szomszédjaink önerőből igyekeztek betörni a műfaj élmezőnyébe, s bár az előzetesénél jobb – mi több, meglepőbb – a film, azért megmarad tökéletes példának arra, hogy miért tért le a Toretto család erről a tunerjóskás útról.
Románia és Magyarország összevetése az elmúlt időszakban általában abban merült ki, hogy épp melyik statisztikai adatban előztek meg minket, ami aztán mindig ürügye lett 1-1 kétpólusú politikai megütközésnek. Bár mutató ebből nem lesz, s vitát sem fog generálni, az már elmondható, hogy míg nekik lett autós akciófilmjük a régióból, addig nekünk még nincs. Mivel világszintű kiemelt román versenypálya nem épült, ezért számukra maradtak a hegyi utak és a városi utcák. Anghel Damian író-rendező biztos nagy kedvelője az ezredforduló körül felvirágzó illegális szcénának, s ha már a honi büszkeségük, a friss Dakar Rally győztes Dacia erősen hagyatkozik a francia behatásaira, a direktor is gondolt egyet, fogta a főképp francia-olasz iskola szerint készült száguldó akciófilmeket, s megalkotta saját verzióját. Azt persze ne várjuk, hogy akkor ez egyből olyan tipikusan a hely szelleméhez igazított nemzeti darabként jött volna létre, ugyanezzel a felállással simán játszódhatna Pesten is, max nehezebben adná magát az erősen brazilosan latinás cicababa énekesnő castingja.
Sok klasszikust fel tudunk sorolni az őskontinens felhozatalából, ha autókkal való akciózás mutogatása a cél. Oké, valamiféle angolszász motor általában van a dologban (akár Atlanti-óceánon innen és túl), de ha az még találkozik a franciákkal vagy az olaszokkal, akkor pláne emlékezetes darabok születnek. Lehet, hogy időnként csak 1-1 jelenet erejéig – Bud Spencerék vagy Loius De Funes-ék stábjai tudnának mesélni sokat –, de adott esetben a komplett sztorit a szupersofőr vagy a sztárautó köré építik. Luc Bessontól ingadozó formája ellenére se vehetjük el érdemeit a Taxik, a Szállítók és a többi benzinszaggató produkciójának megalkotásából, de a legendás kaszkadőr, Rémy Juilienne sem kihagyható a zsánerre oly nagy hatással bíró nevek felemlegetése közül. Természetesen az Iram egyáltalán nem akar ilyen magaslatokba lőni, megmarad inkább a Kipörgetve szintjén, csakhogy míg azt a Halálos irambanba akkor már épp belekóstoló Scott Eastwood és a befutása kapujában lévő Ana de Armas elvitte, addig román kollégáik csomagtartójából nem húzható ki ennyi sztárlóerő.
Az Iram kvázi napjainkban szerette volna kombinálni az egyik retró Need for Speed játékot a korai Halálos irambanok egyszerűsített közegével. Szerencsére előbbi franchise nem azon szeletét nézte ki magának, amit az alapjait amúgy jól kihasználó dedikált Need for Speed film, hanem csak egy címadó versenytípust, melynek neve talán ezért maradt angol formájában a magyar szinkronban, s sejtésem szerint az eredeti hangsávban is. Az NFS széria 4. epizódja a High Stakes (Európában Road Challenge-ként forgalmazta az EA), ami azon kiemelt főversenyekre utalt a sorozat első, lazán sztorimódjának beillő kampányában, melyek során a győztes a nagy jutalmon túl megkapja az ellenfelek autóit is, így lehetett kioldani pár járgányt, vagy épp elbukni addig hajtott vasunkat. Az Iram csúcspontja ezt az eseményfajtát használja föl úgy, hogy az egy minden évben másik nagyvárosban megrendezendő vándor szuperfutam max 10, adott esetben kevesebb indulóval. Az NFS High Stakes hozta be először a tényleges – bár még igen kezdetleges – tuningolást és törésmodellt a játékfolyamba, noha az még az az éra volt, amikor a hiper és luxus sportautókkal menekülhettünk a zsaruk elől egzotikus országúti tájakon világszerte, éjszaka főképp opcionálisan – a tunerek meg ki voltak nézve.
Az Iram viszont ezt áthelyezi a nyugaton 2000-re igazán berobbanó kultuszba, aminek az eredeti Halálos iramban csak filmileg volt az első nagyot robbantó masinája, ám nehéz megmondani, hogy az, vagy az abból ihletődő NFS Underground volt-e a nagyobb popkult bomba. Kevés kivételtől eltekintve alapvetően kétféle F&F fan létezik a világok: azok, akik az első háromra esküsznek és sírják vissza, de a 4.-et még megtűrve elfogadják; s azok, akik a 4.-et már megtűrve elfogadják, de inkább az 5-től lettek bevonzódva, onnantól vált igazán azzá az univerzális piszkos élvezetté, ahogy ma ismerjük a Családot. Teljesen érthető, miért akadt be sokaknál az első három, így nekik örömteli mondatbefejezés következik: az Iram pont az az alkotás, ami a Halálos iramban 1 lenne akkor, ha ma jönne ki. De… biztos jó ez nekünk?
Igen, a korai Halálos irambanoknak kétségtelenül megvan a maguk bája. De akik azokat akarják viszont látni Halálos iramban 11 név alatt is, azok valójában csak a nosztalgiát üldözik, s nem a valóságot. Ne kételkedjünk abban, hogy a nagy finálé rá fog játszani 2028-ban a 27 éves emlékekre, de azok az emlékek csak azért olyan szépek, amiért pont akkorról származnak, mikor ez az egész kultusz a csúcsán volt. A Halálos iramban 1-2-3 pontosan ugyanolyan bugyuták, de hordozott időkapszulájuk miatt utánozhatatlanul szerethetők, mint a Rocky IV vagy a régi Space Jam. Ahogy azok a megtestesült ’80-as és ’90-es évek, úgy az előbb a nyugati, aztán a keleti partot megmutató, végül az egész hullám eredetéig, Tokióig elkalauzoló mondhatni antológia-trilóga is csak abban az időszakban működhetett, amelyikben készült. Ám a világ többnyire már továbblépett a csicsásan kifestett, pulzáló neonnal és bazi karosszériaelemekkel felvértezett tuningautókon. Amik maradtak, azok már pont, hogy inkább homage-ok, vagy valóban japánok által építettek, de manapság kis híján elég egy ültetés, egy felni, egy nem hivalkodó spoiler és esetleg egy szélesítés valami letisztult 1-2 tónusú fényezéssel, azt slussz-passz.
Esélytelen, hogy elélt volna idáig a Halálos iramban, ha nem hagyja maga mögött a 3. menet után ezt az irányt, mert ebben a formátumban akkor és ott annyi volt. Rocky is komolyabban vehetőbbé váltott vissza (ahonnan indult), a Space Jamből meg ha még emlékeztek, készült modern inkarnáció, de a Michael Jordan jelenség hiánya túl nagy ponthátrány volt: a rá való reflexió messze a 2. rész legjobb poénja. Bármily bénácskának is tűnik előzetese alapján az Iram, hogy őszinte legyek, a nosztalgiaszemüveg nélkül semmivel sem rosszabb film, mint objektíven bármelyik régi Halálos iramban. Persze, itt is minél többet gondolkozunk pár részleten, annál jobban fáj (a milliárdosok által szervezett illegális verseny, amiről az egész TikTok tud, de mégsem kapcsolják le már előre a szervezés közben, hogy csak egyet hozzak), ám ezek mind megmosolyogató apróságok, épp ahogy a keménynek szánt egysorosok vagy a technikai hablatyok, az ilyenek egy ízig-vérig B filmbe inkább elvárások, mintsem hibák.
Bevallom, nem prekoncepciók nélkül ültem be a terembe, féltem, hogy ha nincsenek itt franciák, olaszok vagy britek, akkor elég ciki lesz a végeredmény, amire a trailer is csak rátett, de ennyire lecsavart elvárások után kellemesen lepődtem meg az akciók minőségén. Hangsúlyozom, nem a szakmaiságukon, hanem a filmnyelvi megalkotásukon. Igen, nyilván effektíve olcsó cuccról beszélünk, de ezt kellően betakarták, nincs sehol csúnyán kilógó CGI használat, látszik a törődés az operatőri és vágói oldalról, s ami még fontosabb talán: nem féltek összezúzni drágának (látszó) kocsikat, amit lehetett, fizikailag leforgatták, ezzel pedig minden becsületemet megnyerték. Nem gondolnánk előre, de a fizika ez esetben egy létező és érezhető dolog, amit nem lehet meghazudtolni, max pár verda egymáshoz viszonyított teljesítményében, de az nem zavaró. Kifejezetten kreatív ötlettel is megleptek: a Need for Speedek (és oly sok más játék) kötelező elemei az átlátszóan villogó terelőnyilak, ezeket zseniálisan sikerült átültetni napjaink valóságába, remekül néz ki, ahogy ezt drónokkal abszolválták a sztoriba ágyazás során, még akkor is, ha sokszor azok kiegészítő CGI-ok. Mondjuk a sebességükbe / adott sarkokon előre rajban való lebegésükbe és a rendőrség viszonyába szintén ne merüljünk el túl mélyen, mert a végén még agydefektet szenvedünk.
Szóval igen, az Iramban minden objektíven összevethető dolog adott ahhoz, hogy úgy tekintsünk rá, mint egy 2025-ös Halálos iramban 1-2-re (Japán egyedisége nincs meg), sőt a béna CGI erőltetése híján még talán jobban is teljesít. Csak hát a kulcs épp azon van, hogy mennyit is mutat a naptár. A 2020-as években ez a setup, ha nem is kínos, de végtelenül semmilyen. Igen, jópofa, ahogy a Tesla vagy az optikahívő hozzá nem értő Tuner Jóska kapja az ívet, a közösségi média megjelenítése sem túl gáz és hűen mutatják be a meglévő európai tuningirányzatokat, avagy a múlt árnyainak arányait. A zenei válogatás és az eredeti dalok is abszolút toppon vannak a korszellemhez mérten (azért nem olyan menők, mint a Taxik instrumentaljai), és az a minimál score is működik (noha BT-jé az első F&F-nél szintén korlenyomat), de az egész összhatásának már egyáltalán nincs meg az a romantikája, mint negyedmérf…századdal ezelőtt. Az itthon is kiadott tuningújságok nem hiába nem akkor dobták be a slusszkulcsot, amikortól a nyomtatott sajtó úgy kompletten haldoklani kezdett.
A ’80-as évekhez annyi-annyi tipikus elemet tudunk sorolni kapásból… nos, a millenniumhoz legalább annyira ragad ez az illegális versenyzős közeg, mint a Stranger Things vibe-jai a ’80-asokhoz. De az Iram egy viszonylag saját lábán megálló cucc akart lenni, ami nem a nosztalgiára épít, az majd a Halálos 11 lesz, hanem korunkat prezentálja, s bár épp emiatt semmilyen, itt már ez is sikerélmény, mivel oly sok hibát követhetett volna el, amit nem tett, hogy igazándiból manapság nem is lehet több egy ilyen jellegű moziban, készítsék azt nagy költségvetéssel Hollywoodban, vagy okosba Romániában. Ez pedig egy valós erény, hisz szerintem ez esetben senki sem az Iramtól várt volna bármi érdekes írói fortélyt, pedig még egy rendes csavarral is szolgál a szkript, ami akár meglepő (is) lehet, szépen felépített. No, nem anyacsavar, a családfával való játszást meghagyják Doméknak.
Ha már család, az feltűnően vérző seb, hogy a főhős apjának pontos eredetét, hogy akkor most valójában milyen versenyző is volt konkrétan, ami akkkkkora hatással bírt protagonistánkra… hát azt nem fejtik ki, csak bedobnak pár régi fotót random versenyautókkal, oszt tessék. Ez még nem volna gond, csak utána a sztori folyása maga bizonytalanít el, mikor a múltra utalnak vissza ködösen, s tudva, ki volt a fater legjobb barátja (versenyzőtársa? navigátora? csapatfőnöke?), az felvet kérdéseket. És persze az Oscar szezon kellős közepén értékes színészi alakításokért sem az Iramra kell beülni, amiben nemzeti tehetségkutatós tinisráctól kezdve a már említett latina beütésű popsztáron át egy helyi színészveteránig elég nagy a szórás, de kétdimenzióságuk ellenére szerencsére a 6 fontosabb figura közül senki nem lóg ki feltűnően lefele. Emlékeztek, mikor még LA-ben is csak ilyen párfős volt a família?
A botegyszerű alapsztorit mémelés nélkül egy nemes családi gesztus elérésének lehetősége bikázza be, hisz a tehetséges Andrei nagynevű apjának halála után egyedül marad a családi műhelyből kitörni vágyó, másban kiemelkedő kistini öccsével, Petruval, aki esetenként a náluk dolgozó újonc szerelővel, Daviddel is szövetkezve próbálja meg előcsalni a szürke, visszavonult életviteléből Andrei vezetői készségeit. Miután a helyi pénzes apuci vagyonával villogó kis-nagymenő influenszerrel, Marióval a versenyláz mellett a nőügyek is összekötik, bejön a csel és egy 1 az 1 elleni párharc során megmutatja mit is tud. Ennek láttán keresi meg Dinu, aki apja révén kiskora óta ismeri Andrei képességeit, s ajánlatot tesz. A High Stakes pénzjutalma évekig elegendő lenne Petru amerikai iskolájához, amit nem kéne elszalasztani, ha már olyan zseni a kisöcsi. A bökkenő az, hogy a meghívásos eseményre csak kivételes esetben érkezhetnek ketten ugyanazon országból, nincs a házigazdáknak vagy a nem tipikus autós nemzeteknek külön kvóta, s Mario már kiérdemelte helyét, ezért Andrei-nek előbb Bukarest legnagyobb lokális, várost átszelő futamain kell nagyokat villantania E46-os BMW-jével, avagy a 2005-ös NFS Most Wanted borítóautójának utcai verziójával. Full papírmasé sablon az egész, de rétegeltebb és emberibb, mint amilyen trailert lehetett vágni ebből.
Hasonló képi világgal és a kőgazdagok miliőjével, akiknek hajszolására a zsaruk is készülnek, manapság sokkal relevánsabb lenne egy Gumball 3000-ről szóló mozi, mely az Ágyúgolyó Futam modern inkarnációja, s amikor épp Európát szelik át, akkor Magyarországon is rendre átfurikáznak. Az Iram során végig az volt az érzésem, hogy mennyivel jobban működne ez a stílus Gumball alapokkal, ám ahhoz nagyobb büdzsé kellene nemzetközi produkcióként, viszont annak ellenére, hogy hiányozna a ’80-as évek önfeledt könnyedsége, működhetne. Persze nem egy esetleges Ágyúgolyó Futam 4, vagy sorozat helyett, hanem inkább mellette.
Az Iram tehát végső soron egy kellemes csalódás, ami korrekt autós akciói és hangzása miatt egy kedvezményes mozijegyet (vagy másik végletként akár egy 4Dx-et) éppenséggel pont megérhet, ugyanis egyáltalán nem olyan totálkár a végeredmény, mint sejtette az előzetes, de kreatív megoldásai, csavarja és az előítéleteket túlteljesítő nyomatéka ellenére se várjunk semmi különöset. Túl nagy és értékes a jelenlegi filmdömping, hogy épp erre essen a választás, de a moziból kifutva megtalálhat magának némi közönséget utólag otthonról nézve, azonban legfontosabb aspektusa mégis az a mintapéldány jelleg, ami bebizonyítja, hogy miért volt helyes döntés ezt a stílust a maga idejében, 3 film után parkoló pályára tenni a Halálos iramban számára. Beszédes, hogy míg addig sok egyéb kopi is készült (a német Padlógázok, esetleg?), azóta alig, s az Iram tökéletes – de ártatlan – magyarázat a miértje.
Az Iram világsztárok nélkül és kevés pénzből is simán hozza a korai Halálos irambanok objektív minőségét, filmtechnikailag még talán jobb/modernebb is. Azok tehát nyugodtan nevezzenek be rá, akik visszasírják azon darabokat (és ó, de sokan vagytok kommentek között mindenfelé), csak aztán ne lepődjön meg senki, ha szembejön a felismerés, hogy valójában nem is a filmeket sírja/sírta vissza – ez főképp azokra vonatkozik, akik szerint máig ugyanolyan részeknek kellett volna készülniük – hanem magát az időszakot, az érzést. Mert ma Amerikában sem készülne másképp egy ilyen száguldozós kaland. Aztán, hogy ez most jó, vagy rossz, döntse el mindenki magának, mert bőven elfogadható mindkét válasz.
(Extra stáblistás végpoént több részletben kapunk a comic relief mellékarc szálának folytatásával.)
