Fejlesztő: Hyper Games; Kiadó: Hyper Games, Kakehashi Games; Platform: PC, Nintendo Switch
A Moomintroll: Winter’s Warmth cuki főhősének téli álmot kellene aludnia, de felébred. Mit mást lehet ilyenkor tenni, mint kalandozni egy kellemeset.
Úgy tűnik, hogy Snufkin és Moomintroll valóban elválaszthatatlanok. Amíg két évvel ezelőtti kalandban a zöld ruhás Vándort irányíthattuk, aki a tavasszal együtt visszatérve régi barátja, Moomintroll után keresgélt. Most viszont cserélünk, ugyanis a cuki víziló szerű állatka lesz a középpontban. S habár nagyon sokat gondol barátjára, Snufkin ezúttal távol marad. Az történik ugyanis, hogy a Múmin család elteszi magát télre, de hősünk váratlanul menet közben felébred. Zajok jönnek a házból és nagyon hideg van. Körbejárva meglepve tapasztalja, hogy minden ablak tárva-nyitva. Becsukja hát azokat, a kályhát is felpakolja, sőt még a rejtély is megoldódik (de maradjon titok). Egy valami azonban nem: nem tud visszaaludni.
Csalóka, hogy még csak a 2. résznél tartunk, hiszen egy Skandináviában nagyon is népszerű meséről van szó (persze itthon is egyre ismertebb, de azért nem mainstream). A Tove Jansson féle széria kilenc kötete közül most a Titokzatos tél a Mumin-völgyben került feldolgozásra, és meg kell mondjam mindjárt az elején, legalább annyira jól sikerült, mint az előző játék. A történet ezúttal talán picit borongósabb, mint a tél maga, de a Moomintroll: Winter’s Warmth egyértelmű üzenete, hogy barátsággal a legzordabb napokat is át lehet vészelni.
Az első ijedtség után (már hogy mit lehet majd csinálni tavaszig, mert zord és rideg a vidék) hamar kiderül, hogy mégiscsak van élet. Egyre-másra kerülnek elő a régi-új ismerősök és mindannyian megtalálnak a problémáikkal. Akad aki önbizalomhiányos, mások magányosak és társakra vágynak, de egy fedél nélkül maradt családon is segíthetünk, nem is beszélve a fekete manócskákról, akiknek ugyanúgy egyéni szoc problémáik is vannak, de igazából egy nagy közös cél élteti őket: hogy eljöjjön a hatalmas télűző máglya meggyújtása.
Valahogy úgy alakul, hogy a Múmin ház válik a központtá, itt gyűlnek a szereplők és még az sem zavarja őket, hogy Múmin Papa és Mama békésen hortyognak a nappaliban (kész szerencse, hogy ők sem vesznek tudomást a kialakult hangzavarról). Az ismerősök közül is Little My és Too-Ticky lesz a két kulcsfigura. A pimasz lánnyal jó kis hógolyó csatákat vívhatunk, de hasznunkra is lesz a későbbiekben, utóbbi pedig rengeteg eszközök beszerzésében, felpimpelésében fog segédkezni. Merthogy Moomintroll: Winter’s Warmth játékmenetében kulcsszerepet egy hólapát, egy fejsze, egy pár kesztyű, no meg egy doboz gyufa – ezekre bizony mind szükség lesz a túléléshez.
Szép lassan kapjuk meg az említett eszközöket, ahogy a viszonylag nagy, de egybefüggő terep (ezúttal nem kalandozunk külső helyszínekre) is fokozatosan nyílik meg, illetve válik elérhetővé a vívmányok által. A feladatok nem túl bonyolultak, elveszett naplók, eltűnt hangszerek, vagy gyerekek nyomában kell kutatni, de lesz akit a jég fogságából kell például kiszabadítani. Nagyon sok fejtörő standard tevékenységekre (hólapátolás, favágás) vannak felfűzve, amik a maguk unalmas módján mégis addikciót hordoznak magukban, így semmiképp sem éljük meg kényszermunkának a kalandot.
Muszáj picit a technikai oldalról is beszélni. A játék képeskönyvbe illő grafikája most is elkápráztatja a szemeket, ugyanakkor néhány helyszínen (pl. Múmin ház), egyes részek érthetetlenül recések voltak a tesztelt Switch változatban. Ezen kívül mindjárt az első tíz percben sikerült kifognom egy showstopper beragadást, ami miatt újra is kellett kezdenem az egész játékot (kész szerencse, hogy nem később jött). Ezeket azonban csak a fair play miatt írtam le, más nagyobb gond nem akadt a 4-6 órás végigjátszás során.
A Moomintroll: Winter’s Warmth ugyanolyan bájos, stresszmentes kaland, mint elődje, így családi programnak is kiváló. Rosszat nem is tudnék mondani róla, még a sima jégen csúszkálás is élményszámba megy, ahogy ide-oda közlekedünk a terepen. Talán csak a végjáték lett egy picit túltolva kétszáz elbúcsúzással, de szívünkbe zárjuk addigra a szereplőket annyira, hogy igazi problémát ez sem okoz. Egy nagy hiányzó viszont akad a Vándoron kívül is az előző részből, de a zenei hanganyag így is remek hátteret biztosít egész végig. Most két télen talán kibírjuk a következő kalandig.
Legutóbb ezt teszteltük:
