Fejlesztő: Fumi Games; Kiadó: PlaySide; Platform: PC, PS5, Xbox Series, Switch 2
A MOUSE: P.I. For Hire 1930-as évek rajzfilmes stílusában készült akciójáték lenyűgöző hangulati elemekkel és csavaros történettel.
Jack Pepper egykoron háborús hősként volt ismert, de leszerelése óta magánnyomozóként igyekszik helyt állni Mouseburgban. Tapasztalatai alapján, ahogyan az lenni szokott, az egyik ügye zűrösebb a másiknál, ám ezúttal a korábbiaknál jóval nagyobb fába vágja a fejszéjét, mivel egy eltűnt személy után kell nyomoznia, aki egyébként közeli ismerőse. Ez végül oda vezet, hogy detektívünknek bonyolult intrikával, vagyis korrupcióval, emberrablással és gyilkossággal megspékelt esetet kell felgöngyölítenie. A MOUSE: P.I. For Hire című FPS-ben a ’30-as évek rajzfilmes ábrázolásmódjával, stílszerűen fekete-fehér noir sztori bontakozik ki, amelyben a cserélődő vagy fejlődő karakterek folyamatosan „új színt” hoznak és emiatt végig érdekfeszítő.
És minduntalan remekül komponált jazz muzsika szól a fülünkbe némi swing beütéssel, aminek dallamai néhol talán ismerősen csenghetnek, hiszen hébe-hóba mintha – persze csupán néhány másodperc erejéig – a Cowboy Bebop vagy a Bioshock Infinite témái köszönnének vissza. Ugyan a mostani komponáló, Patryk Scelina nem működött közre az említett alkotásokon, de minőségi zenét hallhatunk, és különböző tónusok jóformán együtt élnek a játék történéseivel. Meg merem kockáztatni, hogy a következő videojátékos díjátadókon ott lesz a legjobbak között.
A MOUSE: P.I. For Hire-ben rengeteget csacsoghatunk másokkal: a közreműködők nyilvánvalóan főleg egerek, de az események előrehaladtával másféle rágcsálók, úgymint patkányok és cickányok is felbukkannak – s vicces módon a leghűségesebb „házőrzők” szerepét a krokodilok képviselik. A humoros játékmenet és a szövegkörnyezet nagyon laza, de közben azért a megfelelő pillanatban tud komoly is lenni. Az atmoszféra váltogatása a legnagyszerűbb film noirok megoldásaira hajaz, ugyanakkor mégis bőségesen találunk benne egyediséget, mely kiemeli napjaink akciólövöldéi közül.
Talán nincs abban semmi meglepő, hogy grafikai aspektusból a lengyel készítők főleg az expresszionista fényekre támaszkodnak miközben a műnek ható „díszlet” pontosan olyan, mint a klasszikus mozikban megszokhattunk. Mindemellett a papírmasé karakterek egyáltalán nem tűnnek nem oda illőnek, bár azt elismerem, hogy néha zavaró tud lenni, hogy mindig felénk fordulnak. A Fumi Games munkatársai ezt úgy oldották meg, hogy néhány kivételt leszámítva többnyire azok nézek irányunkban, akikkel valamiféle bizniszünk van. Ez többnyire mellékküldetéseket takar, vagyis felbérelnek bennünket, hogy lefotózzunk valakit (például egy hűtlen feleséget).
A jutalom nem marad el, hiszen a jussunk lehet például tekintélyes mennyiségű zöldhasú vagy előfordulhat, hogy fukarkodik a kliensünk, de akármennyire próbálunk erre fókuszálni, a kasszánk bővítése jellemzően lassan halad és a 20 különböző küldetés alkalmával már csak ezért is érdemes felfedeznünk a titkos helyeket (soha nem tudhatjuk, mire bukkanhatunk rá). Ezekben a helyiségekben általában páncélszekrényeket nyitogathatunk ki úgy, hogy egy csíkot kontrollálva kapcsolók érintésével szlalomozhatunk el a célig. Olykor rövid idő áll rendelkezésünkre, hogy feltörjük a széfet, de ekkor nagyon erős a gyanú, hogy valami komolyabb cuccra számíthatunk. Rábukkanhatunk általában baseball kártyákra, amikkel a főhadiszállásunk melletti kocsmában játszhatunk (pénzt nyerhetünk), illetve tervrajzokra is rálelhetünk. Az utóbbit a főhadiszállásunknál lévő társunknál tudunk kamatoztatni, vagyis acélosíthatjuk fegyvereinket, amiket valamennyiszer a főbb missziók közben szerzünk meg – akárcsak a különleges kütyüket (két ugrás, falon futás stb.). A stexet pedig leginkább lőszerünk pótlására herdálhatjuk el, de ezen felül újságokat is vehetünk, hogy megismerkedjünk egy kicsit a Mouseburg mindennapjaival.
A gameplay nagyon lineáris és talán ebből következik, hogy néha picikét monoton, ugyanis a ’90-es évek FPS-eiből, tehát régivágású zsáneréből adódóan nagyon sokat lövöldözhetünk és a gördülékenység hangyányit a visszájára sül el. Kárpótlásul a párbeszédek frappánsak, a karakterek pedig – még a negatívak is – nagyon szerethetők és a szinkronmunka elképesztően igényes (a címszereplő hangját a rutinos Troy Baker kölcsönzi). A történetben bőven van még szufla, hiszen egy térképen autókázva szinte bárhová eljuthatunk és a megoldatlan ügyekre a készítők szemlátomást már most előkészítették a terepet. Várjuk őket.
Legutóbb ezt teszteltük:
