Az univerzum védelmezői (Masters of the Universe), rendezte: Travis Knight, szereplők: Nicholas Galitzine, Idris Elba, Jared Leto, Alison Brie, Morena Baccarin, Hafþór Júlíus Björnsson angol fantasztikus film, 134 perc, 2026., 12 éven aluliaknak nem ajánlott!
Csontvázak az univerzumból és a szekrényből
Az univerzum védelmezőivel egy újabb klasszikus feltámasztására történő kísérletnek lehetünk szemtanúi, ami akár jól is végződhetett volna, de a múlt és jelen, régi néző és új néző feladat ezen a filmen is kifogott. Travis Knight a Laikánál csodát művelt a stop motion technikával, de az élőszereplős He-Man feldolgozással nem tudta ezt a színvonalat elérni. Még úgy sem, hogy mozijában Sir Brian Harold May gitározik. 
A humánerőforrás menedzsmenttel foglalkozó Adam Glenn (Nicholas Galtitzine) egy kedves és barátságos srác, csak éppen a kardmániájával mindenkit kiakaszt. Megszállottsága ugyanakkor nem alaptalan, mert ő nem más, mint Eternia királyának fia, az ifjú herceg, aki a Földre menekült, amikor szülőbolygóját a gonosz Skeletor (Jared Leto) leigázta. Vele volt az Erő Kardja is, mely isteni erővel ruházza fel a birtokosát, ám érkezésekor elvesztette és azóta is azt keresi.
Egy nap hírt kap a kard hollétéről, amit némi bonyodalom árán meg is szerez, ám rögtön menekülőre kell fognia, mert a fegyverre Skeletornak is fáj a foga. Ekkor bukkan elő a semmiből egykori játszópajtása, a szépséges Teela (Camila Mendes), aki a király hadvezérének és fegyvermesterének (Idris Elba) lánya. Adam visszatér az Eterniára, hogy régi-új barátaival és a kard erejével legyőzzék Skeletort, valamint kiszabadítsák a királyt és a királynőt (ha még élnek). Vajon a konfliktuskerülő ifjú herceg – immáron He-Man művésznéven – képes megbirkózni a feladattal? 
A „sword and planet” sci-fi/fantasy zsáner (planetary romance vagy bolygóközi kaland néven is találkozhatunk vele) már több, mint százéves. A távoli világokon játszódó – sokszor romantikus – kalandokban a fejlett űrhajók és technológia ellenére a hősök főként hagyományos fegyverekkel harcolnak. A műfajt a Tarzan-történeteket is jegyző Edgar Rice Burroughs 1912-ben megjelent, A Mars hercegnője (John Carter-sorozat) című írása teremtette meg.
Az évtizedek során ezt rengeteg regény, képregény, televíziós sorozat és mozifilm követte, ezek közül is a leghíresebbek – talán – a Flash Gordon, a Barbarella, a Dűne és a Star Wars, de ebbe a műfajba sorolandó az Avatar vagy a Valerian és az ezer bolygó városa is. A jól jövedelmező üzletből az amerikai játékgyártó óriás Mattel sem akart kimaradni és 1982-ben piacra dobta a Masters of the Universe akciófiguráit, melyekhez miniképregény is járt. Ezek a figurák 5 és fél hüvelyk magasságúak voltak, szemben a Kenner Star Wars és a Hasbro G.I. Joe figuráival, melyek csak 3 és ¾ hüvelykesek. 
Elsőként He-Man, Skeletor, Beast Man és Battle Cat került piacra, őket Teela, Mer-Man, Zodac és Stratos követték. A második hullámban újabb karakterek jelentek meg, a képregényeket pedig a DC Comics adta ki, ahol már nem csak az akciófigurákhoz mellékelt miniképregények, hanem a „rendes” képregények is készültek. A nyolcvanas-kilencvenes években a karakterek is tovább bővültek, valamint (a fiatalabb korosztályt megcélzó) Marvel képregények, (a Filmation égisze alatt) rajzfilmsorozatok és rajzfilmek, játékok, videójátékok, könyvek, gyűjtői/rajongói kiadások jelentek meg, az intenzív marketing kampány és a promóciós körutak révén pedig a franchise világméretűvé bővült és a kétezres évek elejére popkulturális ikonná vált.
Az egészestés mozifilm sem maradhatott el, melyet 1987-ben mutattak be, He-Man szerepében a Rocky IV. Ivan Dragoját alakító svéd Dolph Lundgrent láthattuk. A film kritikailag és anyagilag is bukás volt, a gyártó Cannon Films életében nem az első, így le is húzták a rolót. Ma már könnyes nosztalgiával tekintünk vissza rá. Nem véletlen, hogy legközelebb csak 2007-ben vetődött fel egy új mozifilm ötlete, majd ezt követően rengetegen belevágtak, a Netflix pl. 30 millió dollár elköltése után szállt csak ki. 2023-ban aztán az Amazon MGM Studios vette kézbe a dolgot és szép lassan összeállt a kép. 
Nálunk a franchise-nak sosem volt akkora kultusza, bár gyerekként találkoztam vele és meg is maradt bennem. Bár próbáltak az egésznek mélyebb tartalmat adni, a nyolcvanas évek nem feltétlenül erről szóltak, a próbálkozás inkább volt megmosolyogtató. A mostani feldolgozás sem akarja túlságosan komolyan venni magát, ami még nem is lenne baj, de mintha mostanában a nyolcvanas és kilencvenes évek megidézése nem mindenkinek sikerülne úgy, mint ahogyan szeretnék, szeretnénk. Tévedés ne essék, ezek a filmek nincsenek eleve halálra ítélve, mert igenis vannak olyanok, melyek képesek elérni a kívánt hatást: szórakoztatnak és közben pénzt is termelnek.
Változnak az idők és vele együtt változnak az emberek is. Az egykori nézők, gyűjtők és rajongók, ma már felnőtt, családos emberek, akik, ha el is jutnak moziba, legtöbbször nem egyedül. Ami régen menő, vicces, szórakoztató, látványos stb. volt, az ma már nem feltétlenül az, sőt, inkább nem az. A kultusz legtöbbször a múltból, a régi emlékekből táplálkozik, az idő pedig megszépít mindent. A nyolcvanas, kilencvenes évek történetei már akkor is sokszor bénák, esetlenek, infantilisek és végtelenül naivok voltak, csak nem vettük észre, nem akartuk észrevenni. 
A film alapfelállása baromi egyszerű, a Földre kerülő, emberi külsejű királyi sarj karaktere rengeteg másik történetben is visszaköszön, akárcsak az emberfeletti erő, eredjen az egy tárgytól is. Ugyanez vonatkozik a helyszínre, a jelmezekre, díszletekre, technológiára, konfliktusra, a hős barátaira, szeretteire, ellenségeire, motivációjára, félelmeire stb. is. Mondjuk ki, He-Man és társai sem akkor, sem most nem hoztak semmi újat az életünkbe. mert mind az alapfelállás, mind pedig a karakterek arról szóltak és szólnak ma is: legyen nekünk is egy ilyenünk, ne csak a konkurenciának.
Nicholas Dimitri Constantine Galitzine kellően infantilis, Camila Mendes kellően szexi, Jared Leto kellően ripacs, Idris Elba pedig kellően alkoholista, hogy a legfontosabb szereplőket említsem. A verekedős és kardozós jeleneteket jól koreografáltak, a látvány és a zene is rendben van, de a mindenkinek való megfelelési kényszer miatt ez a film is két szék között a pad alá esik. Ugyan egyszerre van jelen a nosztalgia és a mára való reflektálás – utóbbi különösen azzal, ahogy He-Man mindenre HR-es aggyal reagál és ahogy Skeletor a ma emberét kifigurázza -, de pl. a sokadik altesti poén már felnőttként is kellemetlen. Az Univerzum védelmezői irdatlan pénzből készült, így többszörösen irdatlan pénzt kell termelnie, hogy elkészülhessen a folytatás, ellenkező esetben újabb hosszú éveket kell várnunk erre. Bár egész jól elvoltam vele, ezt most talán annyira nem is bánom. 
